Alapvetően kétfajta Dream Theater-rajongó él jelenleg ezen a bolygón: az egyik már belefáradt a New York-iak futószalagon legyártott, „lélektelen” megszólalású legutóbbi lemezeibe, a másik pedig a végletekig kitart, a hiányosságok ellenére is (vakon?) bólogat. Én – ahogy az már lenni szokott – ismét egy köztes réteghez tartozom, hiszen eddig is minden újonnan megjelent Dream-anyag előítéletek nélkül csúszott le a torkomon, és a hibáikat elismerve is úgy döntöttem, hogy szórakozni akarok inkább a friss dalokon, mintsem bosszankodni. Az Arany Középúton állva ezért is lesz könnyű most belebújnom mindkét végletbe.
