2019-02-13

Ryan McGarvey – gitár, ének
Carmine Rojas – basszusgitár
Logan Miles Nix – dob
Brant Leeper – billentyűs hangszerek

01. Prelude
02. Feelin’ Like I Do
03. Right Side Of The Dirt
04. I Shoulda Known Better
05. Break My Heart
06. Houston
07. Six Feet In The Ground
08. Ain’t Enough Whiskey
09. A Walk In The Rain
10. Surrender
11. Who Would’ve Thought
12. Conclusion

Nem kapkodta el Ryan McGarvey negyedik albuma megjelenését, hiszen legutóbbi stúdiólemeze, a ’Road Chosen’ 2014-ben jelent meg. A harminckét esztendős gitáros nem tért le a blues útjáról, ám a zenei hatásokat tekintve egy szerteágazóbb anyagot rakott össze.

Az új lemez tavaly november végén jelent meg, de csak most jutott el hozzánk a turné promója keretében. A turné ugyanis elér hozzánk is április 12-én.

A lemez keretes szerkezetű, hiszen egy rövid akusztikus futammal kezdődik és ugyanígy fejeződik be. Hamar átcsap a zene a zúzdás elektronikus zenébe, hiszen a Feelin’ Like I Do egy olyan blues-rock, melynek gyökereit Rory Gallaghernél kell keresni. Már régebben is írtam, hogy a néhai ír gitárfenomén nagyban hatott McGarvey játékára, és ezen túl még egy jó kis Hammond-szóló is befigyel a dalba. A harmadik nóta, a Right Side Of The Dirt már egy hagyományos „slow blues”, igaz, olyan energiával, hogy hajszál híján kiszakadnak a hangfalak mélynyomói. Az I Shoulda Known Better is Gallagherre hajazó szerzemény, ez még keményebb, mint az előző, már-már hard rockos.

Még egy nagy előd hatását érhetjük tetten az albumon, ez pedig a Led Zeppelin. Az akusztikus Six Feet In The Ground gitártémája és Ryan énekstílusa a Zep harmadik albumát vagy a ’Physical Graffiti’-t juttatja eszünkbe, de inkább hangulatilag. A slide gitáros téma erősen tradicionális irányba mutat, és a Zep az akusztikus témáit sokszor elvitte a folk irányába. Ryannél ezt a vonalat annyira nem halljuk. Aztán itt egy nóta alkeszeknek: az Ain’t Enough Whiskey-t hallgatva nem lehet nem gondolni a Since I’ve Been Lovin’ You-ra, különösen a gitárszólónál, itt Ryan óriásit alakít. Megint jól teljesít az instrumentális téren. A Houston egy kapkodós tempójú rock and roll, melyben rendesen elengedi, szinte szétvirgázza magát, abszolút nem öncélúan. Ez egyébként egy kicsit emlékeztet a gitáros első albumán található Texas Specialre.

Társai is hozzák a megfelelő szintet. Nem emelnék ki senkit, de a Carmin Rojas és Logan Miles Nix ritmusszekció pontosan teljesíti dolgát, szilárd alapokon gördülhet Ryan játéka, és sokszor hallani egyik kedvenc hangszerem, a Hammond-orgona hangját is, igaz, általában csak a háttérben, ám ez is kiválóan színezi a muzsikát. A megszólalás tiszta, nyers, jól illik ehhez a kemény, tökös blues-rockhoz, melynek dinamikáját a koncerteken még tovább tudja fokozni.

Ha meghallgatjuk mind a négy stúdióalbumot egymás után, egyértelmű a fejlődés. Igaz, már az első album, a ’Forward In Reverse’ is nagyszerűen sikerült, a ’Heavy Hearted’ az a lemez, amellyel igazán beérett a játéka. Hallani a nagy elődöket, de ez csak erősíti az egész albumot, mert Ryan megtalálta a saját hangját. Energikusan, ha kell, kőkeményen pengeti futamait, a gyors virgák is átgondoltak, nekem speciel nagyon tetszik, hogy ekkor is tud játszani a dinamikával. Érzi az akusztikus részeket is, pont annyi van ezekből is, amennyi szükséges, ám ezen a téren is invenciózus muzsikus Ryan. Megvan az egyensúly a lassú bluesok és a pörgős rock and roll dalok közt, az előbbieknél egyébként lenyűgöző, mennyiféle érzelemmel tudja az ilyen stílusú dalokat megtölteni.

Megértem Joe Bonamassát, amikor arról beszél, hogy Ryan McGarvey a kedvenc gitárosa. Nem mondom, hogy túlnőtte Joe-t, de az biztos, hogy mára két egyenrangú félről beszélünk. Még akkor is, ha a blues műfajt eltérően közelítik meg, és Joe-nak nagyobb a híre a világban. Carmin Rojas sokat tapasztalt zenész, tudja ő, kivel kell együtt muzsikálni.