Tiamat: Wildhoney (1994)

Mindenkinek megvannak a kedvenc lemezei, és azok között az abszolút csúcsalkotások; azok, amelyek végigkísérik az embert egy életen át, ezeket soha meg nem unja a zenerajongó, bárhol és bármikor elő tudja venni, és ugyanolyan lelkesedéssel hallgatja, mint amikor beütött a legelső katartikus élmény. Nos, nekem a Wildhoney egy ilyen remekmű, de továbbmegyek, mert a Tiamat zenekar az egyik legnagyobb favoritom, és a szóban forgó lemezükön kívül szinte mindegyik hatalmas kedvencem, amelyek rendkívüli élményekkel gazdagítják életemet.

Ha rangsorolni szeretném a Tiamat-albumokat (ez számomra nem könnyű), a Wildhoney-t egy paraszthajszállal csak az A Deeper Kind of Slumber előzi meg, de a többi kiadvány – akár a korai, akár a későbbi érából származó – is ott tolong az élmezőnyben. De igazából ennek semmi jelentősége nincs, gyakorlatilag hibátlannak vélem Johan Edlund zenekarának életművét, így nincs is értelme azt pedzegetni, hogy melyik lemez hol foglalja el pozícióját.

A ’90-es évek nagy változásokat hozott, rengeteg zenekar elkezdte a metal határait kijjebb tolni, esetleg lebontani. Sokan nem elégedtek meg a megkezdett zenei világ ismételgetésével, ezért más utakat kerestek, így újabb elemekkel kezdték feltölteni muzsikájukat. Mondjuk ki: megváltozott a megismert stílus, a sokadik album már nem a kezdeti korszak zenéjét rejtette, hanem egészen más skatulyába illett. Ez, mint tudjuk, nem minden rajongó tetszését nyerte el, voltak olyan zenekarok, akiket a kemény mag rendesen kiosztott, és el is fordultak az együttestől, de érkeztek friss arcok, akiknek az iránymódosuláson átesett korongtól kezdett „számítani” a banda. De létezik az a bennfentes kör is, akik tolerálják a változást, és együtt „fejlődnek” a zenekarral.

Nem mindig élesen következik be a „pálfordulás”, néha lemezről-lemezre, apránként adagolják zenész-barátaink az új dolgokat, mert azzal mindenki tisztában van, hogy egy éles váltás akár végleg földbe is állíthatja a bandát. Ha visszatekintünk egy kicsit, hogy a heavy metal al-ágain belül leggyakrabban hol történt ez meg, azt tapasztalhatjuk, hogy a death/doom vonalon elég gyakori jelenség volt a finomodás, az új elemek beemelése. Elég csak a Paradise Lost, Anathema duót megemlíteni a Tiamat-on kívül, idővel később pedig a Katatonia-t, a Therion-t vagy az Opeth-et is ide sorolhattuk.

A Tiamat is a death és doom metal mezsgyéjén indult el, hasonlóan az említett zenekarokhoz, a Sumerian Cry és a The Astral Sleep hörgős és lassú metal-t tartalmazott, az 1992-ben megjelent Clouds-on viszont már kimutatható volt a dallamosodás, és a fő csapásiránytól eltérő zenei elemek megjelenése, ami a Wildhoney lemezen még jobban kiteljesedett. A negyedik albumon az ének is sokat finomodott, Edlund megmutatta, hogy hangját tisztán használva is remek dolgokra képes. Sosem tartották őt képzett énekesnek, nem brillírozott az oktávok végigszántásában, viszont teljesen egyéni a hangszíne, és azt a minimális énektudását nagyon jól használja ki. Én nagyon kedvelem azt, ahogy énekel, nem mindig az számít, hogy mennyire profi a frontember, számomra a torokban megbúvó hangulat, az érzés, valamint az egyéniség a leglényegesebbek. És ennek Jonan abszolút megfelel.

Edlund a Whatever that Hurts klipben

Az első hangokból rögtön kitűnik, hogy ezen a lemezen egy új dimenzióba lépett a zenekar. A könnyed, akusztikus intrót (Wildhoney) követően, a Whatever that Hurts-ben kezdődő dob-basszus összjáték után nem az eddig megszokott durva muzsika robban be, hanem egy éteri, varázslatos hangfolyam kúszik be, effektekkel, billentyűvel megspékelve, amire ráerősít a főnök suttogó, tiszta (azaz nem hörgős) énekkel. Ha beleolvasunk a szövegekbe, meg is értjük, mitől lett a muzsika „álomba ringató”. A „Decoction of Jimsonweed” kezdősor nem szorul különösebb magyarázatra (a Jimsonweed a datura-félék elnevezése, ide tartozik a maszlag, a beléndek, stb.), a refrénben felbukkanó – itt azért picit szigorúbb az ének, de a zene is – psylocybe tea, silver spoon kifejezések szintén ezt támasztják alá, de ha végigolvassuk az összes sort, egyértelműnek tűnik, hogy egy erősen hallucinogén stádiumba csöppentünk. Szóval, Edlund nyíltan felvállalta a tudatmódosító szerekkel való közeli barátságát, és ez a drogokkal átitatott állapot az egész albumot teljesen be is borítja.

A lemez első fele még aránylag metal-os, a harmadik dal (The Ar) egész tempós is, de az utolsó négy nótában totál elszállt Edlund mester, ezeknek nem sok köze van a torzított gitár-dob-basszus által gerjesztett muzsikához, inkább rokonok a korai Pink Floyd-féle progresszív, kísérletezős avantgárd rock-kal. De visszatérve a The Ar-hoz, ezt a dalt végigkíséri egy hangulatos női vokálos háttérének, ami ráerősít a szerzemény különös atmoszférájára.

Néhány szám átvezetésként, illetve bevezetőként (az említett Wildhoney) funkcionál, a 25th Floor és a Kaleidoscope ének nélküli játszadozást tartalmaz, ezekből szépen kihajtanak a „fő” nóták, mint a Gaia és legnagyobb kedvencem, a Do You Dream of Me?. Előbbi egy doom-os, gót-dark befolyású szerzemény, amiben rengeteg szintetizátor, elektronikus téma színesít, így ennek sincs semmi köze a régi stílushoz. Kedvelem a refrénjét, pofonegyszerű, mégis hatásos. A kevesebb néha több.

A Do You Dream of Me? az egyik kedvenc Tiamat számom. Mondhatni, ez egy szerelmes lírai nóta, de nem csak erről van szó, ennél sokkal tartalmasabb és sejtelmesebb. Hogy is nézne ki csöpögős sorokkal egy Tiamat-dal! Füleket simogató, egyszerű és egyben gyönyörű akusztikus gitár-akkordokra épülő tétel, Edlund kissé melankolikus énekével kísérve. Ahogy halad előre a nóta, egyre jobban hipnotizál, egyre inkább csukódik le az ember szeme (nem az unalomtól), míg azt nem érzi, hogy már egy más dimenzióban lebeg. A szám vége felé a vezető gitártéma elektromos változatban is felbukkan, csak hogy még hatásosabb legyen minden.

A Tiamat a Wildhoney 20. évfordulóján

Hogy ebből a transzból ki ne szakadjunk, Edlund gondoskodik a folytatásról (Planets), de csavart még egyet a dolgon, mert ez a nóta nem hogy nem metal, de még rock-nak sem nevezhető. Effektekkel, szintetizátorral előadott elektro-muzsika, melynek természetesen semmi köze a populáris gépzenékhez. És ha még ez sem lenne elég, zárásként még zsebre vághatjuk a Napot, olyannyira szabad lett a tudatunk. Az A Pocket Size Sun-ban sincs zúzás, van viszont egy nagyszerű dobszóló a végén, amely enyhén dzsesszes, de nem túltechnikázott, pont olyan, ami a szám hangulatába tökéletesen beleillik. A főnök hangja kissé szomorkás, mélabús, de lehet, hogy csak savval áztatott. Kár, hogy ezután fel kell ébredni…

Érdekes módon, a lemez megjelenésekor Edlund-on kívül csak John Hagel basszusgitáros volt hivatalos tag, Magnus Sahlgren gitáros és Lars Sköld dobos session-muzsikusként szerepeltek, bónuszként pedig Waldemar Sorychta is felbukkant, aki nem csak a lemez producere volt, hanem ő kezelte a billentyűs hangszereket, és néhány dal társzerzőjeként is fel van tüntetve.

Innentől a Tiamat már egy teljesen más útra tévedt, az ezt követő lemezek teljesen szakítottak a kezdeti stílussal, nem volt visszakanyarodás. Nem tudok betelni a Wildhoney-val, de a többi lemezt is bármikor szívesen előkapom különleges és nagyszerű hangulatuk miatt, amelyeken természetesen ugyanúgy remek nóták sorakoznak, mint ezen az albumon. Majd idővel előkerül mindegyik.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.