Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers
Honlap:
inglorious.com
Az elmúlt időszak metal zenei retro hullámában két olyan együttes is akadt, akik feltűnésükkel akkorát ütöttek, mint egy esetleges nyugdíjemelés híre: kár, hogy a dolgozó éveket leszolgált időseket ez a hard rock szenzáció kevésbé érdekli, mint mondjuk a 15%-os leárazás a TESCO-ban (és ez persze nem az ő bűnük).
Jóllehet, a Saffire és az Inglorious is a brit „ősrock” forrásából merítenek, ám míg az előbbi némi groove-halmozással csókolja arcon a progressziót és kínál csipetnyi modern aláfestést, addig a londoniak képesek akár a hard rock előtti, r’n’blues füstös, hullámzó világába is elmerülni, hidat képezve valahol a Led Zeppelin és a Whitesnake/Deep Purple klasszikus hangzása között.
Az album létrejöttével aggasztó hírek láttak napvilágot: Andreas Z. Eriksson, Drew Lowe gitárosok és Colin Parkinson basszusgitáros is a távozás mellett döntöttek, és jóllehet, a lemez feljátszásában még segédkeztek, mára már az utódok pengetik a húrokat, ami nem a hangszer kezelés hanem a kiugrott tagok zeneszerzési kreatív potenciálja miatt szomorú, de bízzunk benne, hogy az ujjak mellett az is pótolva lett.
A távozás konkrét tényét nem tudom, ám az bizonyos, hogy az immáron harmadik album nem tudott akkora elismerést kiváltani belőlem, mint elődei: ebbe persze belejátszhat, hogy már nem hatott újdonsággal a profi világvarázslat, ráadásul mintha skatulyába zárta volna magát a csapat, hiszen több olyan megoldással is találkoztam hallgatás közben, melyek korábban szájtátásra késztettek, most azonban inkább csak szájhúzásra, ami ugye nem a csodálat köztudott megnyilvánulása.
Ezzel persze nem azt akarom írni, hogy a „Ride To Nowhere” halványabb lett az eddigieknél, pusztán nem szolgál olyan újdonsággal – tudom, furcsa ezt egy alapvetően a retro világban mozgó csapattól elvárni – mint amivel feltűnésükkor szolgáltak – azzal a módszertannal, ahogy a klasszikus elődök örökségét keverték-kavarták úgy, hogy arra Gordon Ramsay is elismerően csettintene – hát még egy vérbeli rocker!
A kezdéssel nincs is gond, a tehetségkutatón feltűnt Nathan Jones dallamai úgy zárnak össze a riffek előtt, mint a sztrájkot akadályozó rendőrkordon, az érzelmi hullámzásból pedig két romantikus lányregény író is több kötetre elegendő ihletet nyerhetne, a következő „Freak Show” Whitesnake utánérzése pedig csak azoknak nem tetszhet, akik alapvetően idegenkednek a kígyóktól. A „Never Alone” is hozza a kötelező félballadát, aminek ritmikai hintájába, és dübörgő középrészébe konkrétan beleborzongtam, de a „Tomorrow”-tól – ami szerintem egy Mistreated utánérzés – úgy érzem, egy kicsit megbicsaklik a szekér, illetve nem képes újból és újból megrázni azokkal a meglepetésekkel, melyekkel korábban annyi örömet okozott.
Lehet, hogy jelenleg én vagyok csak rossz passzban, esetleg az elvárásaim okoznak szubjektív „dicstelen” elégedetlenséget, de az album „belesimulós” színvonalánál úgy vélem, hogy többet tudnak a fiúk, legalább egy olyan ugrást, mint amivel a debüt szolgált, magasan kiemelve a bandát a versenytársak közül.
Garael
