MTV Headbanger’s Ball Tour – Budapest – Koncertbeszámoló

2018. december 2. @ Budapest, Barba Negra Music Hall

FELLÉPŐK: EXODUS, SODOM, DEATH ANGEL, SUICIDAL ANGELS

Hónapokkal ezelőtt, amikor tudomást szereztem eme, számomra kulcsfontosságú rendezvényről, libabőrős lettem és az örömömnél csak az eltökéltségem lett nagyobb, amelynek összegzéseként kijelentettem, nincs az a természeti katasztrófa, világgazdasági válság, amely megakadályozna abban, hogy december másodikán a Barba Negrában töltsem az estémet.

Suicidal Angels
A kapu megnyitását megelőzően szép hosszú sor kígyózott a didergős kora estében. Bebocsátásra várva, a biztonságiak a nagyérdemű ide-oda terelgetésével gondoskodtak a hangulat és a test hőháztartásának karbantartásáról. Némi csúszással megadatott a lehetőség, hogy a rajongók hada elfoglalja a helyét odabenn. Egyesek már a színpad előtt felállított kordont vették célul, de tovább oszlott a tömeg az italpultok és a ruhatár között is. Jómagam az utóbbival kezdtem, s egy korsó sör birtokba vétele után meglepve tapasztaltam, hogy a Suicidal Angels legénysége megszállta a színpadot és már bele is csaptak a lecsóba a Capital Of War című szerzeményükkel. Kétség sem férhet hozzá, hogy nem ők voltak az est húzóneve, de azért bőséggel gyűlt a nép a színpad elé és hangot is adott elégedettségének minden egyes szám után, továbbá Nick Melissourgos, frontember minden közönségmozgató vezényletére hűségesen reagáltak. Azt nem mondanám, hogy nagy rajongója vagyok a görög bandának, de képben vagyok a munkásságukat illetően. A produkcióik közben újra megerősítést nyert mindaz, ami odahaza már oly sokszor felmerült bennem. A három old school banda mellett a Slayer is képviseltetve volt ezen az estén, Budapesten. Mégpedig a S.A. formáció előadásában. Persze túlzás lenne kópia bandaként tekinteni rájuk, azonban csak a süketnek nem tűnik fel az a tonnányi riff- és hangzáspárhuzam. Illetve, ami még bassza a csőrömet, az Nick akcentusa, amellyel rövid távon még csak-csak megvagyok, de egy koncerten már a ”too much” kategória. Hozzá képest még Angelripper is mintha a Lordok Házának képviseletében lépett volna elő felszólalásra a brit parlamentben… Mindezektől eltekintve, illetve az utánuk fellépő legendák árnyékában igenis szépen teljesítettek, nyitóbandaként már feltüzelték a publikumot és nem okoztak csalódást. Az eljátszott dalok is ütősek voltak, bár én a Bloodbath és a Moshing Crew helyett inkább a Division Blood-ot és az In The Grave-et szívesebben hallgattam volna.

Setlist:

1. Capital of War
2. Bleeding Holocaust
3. Front Gate
4. Eternally to Suffer
5. Bloodbath
6. Seed of Evil
7. Moshing Crew
8. Apokathilosis

Death Angel
Rövid átszerelést követően - minden cicoma nélkül - a kaliforniai alakulat felrobbantotta azt a bizonyos puskaport az Evil Priest logóval felcímkézve. Ha eddig volt mozgás a színpadon és előtte, akkor az most megtöbbszöröződött. Mark, mint egy hiperaktív kisiskolás rohant egyik szélről a másikra, miközben persze a középső traktust se hagyta cserben. Persze a gitárosok is odatették magukat az első perctől, kontaktáltak a közönséggel. Damien odáig ment, hogy addig biztatott két tízes éveik elején járó kamaszt, hogy azok az első sorból felmásztak a színpadra és mellette zúztak, headbangeltek. Persze ez a biztonságiak rémálma, amikor a „rendbontás” a művész urak hathatós közreműködésével, támogatásával jön létre. A kis srácok így sem maradhattak sokáig a rivaldafényben, mert óvatosan, finoman győzködve eltávolították őket a világot jelentő deszkákról. (Hátha kedvet és indíttatást kaptak zenekar alapításhoz, s néhány év múlva már ők hívják fel a színpadra a rajongóikat. Oseguedáék bármennyire is rutinosak, egyáltalán nem a rutin, a csípőből előadott, lélektelen iparosmunka hajtotta előre a produkciót, hanem az őszinte élvezet, és a közönség iránti szeretet, tisztelet. Ők sem először jártak hazánkban, de ez az este biztos, hogy örök emlék marad számukra is. Ahogy a S.A.-él, úgy itt is volt hiányérzetem a setlist kapcsán (tudom-tudom, rövid volt a rendelkezésre álló idő, de…). The Dreams Calls For Blood, a River Of Rapture vagy a Voracious Souls trióból meghallgattam volna legalább az egyiket. Na, majd egy önálló koncerten.

Setlist:

01. Evil Priest
02. Left for Dead
03. Claws in So Deep
04. Mistress of Pain
05. The Ultra-Violence
06. Thrown to the Wolves
07. Kill as One
08. The Moth

Sodom
Na, innentől komorabb hangvételűre váltott a thrash-show, a töltényhüvelyes övek viselete indokolttá vált. Nem mintha a korábbi zenekarok a pillangók önfeledt kergetését és a cuki kiskutyák buksijának a vakargatását énekelték volna meg, de a színpadkép is itt váltott zordabbra és ugyanakkor tetszetősebbre, emlékezetesebbre. A Procession to Golgotha kiváló felvezetése volt az istentelen, káosz szította háborús hangulatnak. Szóval minden adott volt, hogy Angelripper és bandája leszakítsa az arcunkat. Amikor hírét vettem, hogy Blackfire visszatért a Sodom-ba madarat lehetett velem fogatni. Na, nem kis kolibriket, cinegéket, hanem sasokat és sólymokat. Ez a ”srác” volt az, aki a Kreator-t is csúcsra járatta. Ha van valaki, aki a germán thrash emblematikus alakja, akkor számomra ő az. Míg Onkel Tom többnyire bölcs, ”hadviselt veteránként” ritkán mozdult el a mikrofon mellől, fogalmazhatnék úgyis, hogy tartotta a pozícióját, addig Frank folyamatos mozgásban volt. Olyan érzésem volt, mintha végre újra szabadnak érezné magát, s azt teheti, amit a legjobban imád: a közönség maradéktalan szórakoztatását. Sorba érkeztek a zúzós, kompromisszumoktól mentes ”slágerek”, a teremben csápoló, nem ritkán (a ritkás) ősz hajú rockerek széles mosollyal konstatálták, hogy nem akármilyen időutazásban vesznek részt. A hangzás kellően morcos volt, sokszor nosztalgiával idéztem meg magamban legkedvesebb Sodom koncert-albumomat, a Mortal Way Of Life-ot, hogy némi párhuzamot vonjak a szemem előtt lejátszódó eseménnyel. A hibátlan hangulatot csak két intermezzo árnyékolta be. Nehéz pontosan jellemezni, hogy ciki, idétlen, vagy szimplán csak bunkó suttyósság volt - ki-ki vérmérséklete szerint kommentálta a nézőtéren - amikor először egy horvát majd néhány dallal később egy bolgár zászló landolt a színpadon. Az előbbit mikor felemelték a zenekar tagjai, látszott van némi fogalmuk a magyar trikolór mibenlétéről, így aztán nagyon hamar rádobták a díszlet katona, díszlet M16-os gépkarabélyára. Ám amikor a bolgár zászló került terítékre, a színek stimmeltek, a bandánál beindult az empátia, örömmel lobogtatták a fehér-zöld-piros lobogót. Sőt, Frank büszkén a hátára vetette… Közben megtaláltam a leginkább ide passzoló jelzőt, ezzel zárnám ennek az etapnak a felelevenítését. Groteszk lett a gelsenkircheniek koncertjének a vége, amikor a két említett zászló jelenlétében elhangozott a Bombenhagel szólóját képező Deutschland über alles, amelyet Blackfire ugyanúgy elrontott(?), mint anno a M.W.O.L.-on.

Setlist:

01. Christ Passion
02. Outbreak of Evil
03. Partisan
04. Sodomy and Lust
05. Blasphemer
06. Agent Orange
07. Conflagration
08. Tired and Red
09. Remember the Fallen
10. Bombenhagel

Exodus
A július negyedikei düreres Exodus koncertről lemaradtam, így hatványozott volt a lelkesedésem a főbandát illetően. Abban a pillanatban amikor Zetro-t megláttam a színpadon, tudtam, hogy megérkeztem. Viszont úgy gondolom, hogy ezzel még így voltak akkor, ott, jó pár százan. Eddig se volt piskóta a thrash-szeánsz, de amit a Gary Holt( :( ) nélküli zenekar művelt, azt nehéz szavakba foglalni. Souza vicsorgott, folyamatosan pacsizott, kommunikált a közönséggel, de a hangszeres szekció is kitett magáért. Talán csak a Jack Gibson volt némileg visszafogott, enyhén morózus. A Sodom mellett az Exodus is elsősorban a hőskorra építette fel a műsorát, mindenki nagy örömére. A debüt album szinte az összes klasszikus nótával meg volt idézve. De jutott a setlist-be személyes kedvencemről, a Tempo Of The Damned-ről is két szám. A Blacklist-nél nem kicsit veszélyeztettem a nyakamban lógó fényképezőgépet, később a Toxic Waltz-nál már a szerencsére bíztam az amortizáció mértékét. Apropó, Toxic Waltz. Miután Steve felkonferálta (a korábbi frontemberekhez képest sokkal többet kommunikált) azt a bizonyos ”táncdalt” a zenekar belekezdett, sőt az első refrénig el is játszotta a Metallica Motorbreath-jét. Őszintén szólva, nekem ez a verzió sokkal jobban bejött (old school-abb volt), mint ahogy manapság Hetfield-ék játszák. Az este lezárása nem is lehetett volna stílusosabb, mint hogy az Exodus legénysége a Strike Of The Beast-tel köszönjön el. Egy újabb őszinte, kölcsönös hangulat-dopping kiteljesedésnek voltam a tanúja.

Setlist:

01. Bonded by Blood
02. Exodus
03. And Then There Were None
04. Body Harvest
05. Impaler
06. Fabulous Disaster
07. Metal Command
08. Piranha
09. A Lesson in Violence
10. Blacklist
11. Motorbreath
12. The Toxic Waltz
13. Strike of the Beast

Ebben az évben már jelen lehettem jó néhány koncerten, találkozhattam régi kedvenceimmel, de olyan hangulatot, feledhetetlen élményt egyik se nyújtott, mint a 2018 decemberének Thrash-Orgiája.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Kronos Mortus nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!