2017-03-25

Kadavar – Novemberben az A38-on ad koncertet a német stoner trió a Death Alley társaságában!

A Kadavar az a zenekar, ami napjainkban a legtökéletesebben megidézi a hatvanas-hetvenes évek kőkemény ős-stonerét. Egészen pontosan nem is megidézi, mert a német trió nem felidéz valamit, hanem maga a pszichedelikus-mocsárbluesos hard rock, ahogy azt a Black Sabbath vagy a Steppenwolf kitalálta. Erről a hazai közönség három éve már egyszer meggyőződhetett, a trió pedig idén novemberben visszatér, hogy egy újabb súlyos(an beborult) koncertet adjon a műfaj szerelmeseinek – és a készülő negyedik lemezéből is ízelítőt adjon.

Aldaria: Land Of Light (2017)

aldaria.jpg
Kiadó:

Pride And Joy Music

Honlap:
www.aldariaband.com

Lehetséges, hogy a Tobias Sammet-féle Avantasia projekt már sosem fog ereje fényében tündökölni, ám az biztos, hogy a színtérre gyakorolt hatását – az előzmények ellenére is – bátran nevezhetjük stílusteremtőnek. Nem lenne elég a két kezem – pedig nem vagyok kanadai favágó – hogy összeszámoljam, hány album született Sammet mesterművei óta az Avantasia szellemében, legutóbb éppen Marius Danielsen viking-kalapácsos műhelyéből. Azt persze elismerem, hogy a próbálkozások nem mindig járnak az “opera” szó értékteremtő erejével, bár nem igazán emlékszem annyira kutyaütő próbálkozásra sem, ami az állatvédőket feljelentésre buzdította volna. Ez véleményem szerint magából a stílusból fakad: ha már valaki nekiáll egy ilyen, általában sok munkát igénylő vállalkozásnak, eléggé felkészül ahhoz, hogy ne gyalázatos legyen az eredmény, a meghívott vendégek pedig – az esetleges gyengébb zenei aspektus ellenére is – el tudják vinni a hátukon a produkciót.

Megvallom őszintén, jelen kritika tárgyának megálmodójára nem nagyon emlékszem, bár anyacsapata, a Memorized Dream egyik albuma rémlik még a 2010 előtti időkből, de az sem a színvonal, hanem az egyik dalra meghívott, akkoriban a csúcson lévő Olaf Hayer miatt: mondanom sem kell, hogy a vendég kurta szereplése szőröstül-bőröstül felfalta az egész lemezt, már ami a nívót illeti.

Frode Hovd gitáros mégsem lehet ismeretlen a szakmában, hiszen a stílushoz méltó vendégcsapatot sikerült összetoboroznia, ráadásul többnyire nem a szokásos, kissé elkoptatott nevekkel: Todd Michael Hall (Riot V), Rick Altzi (Masterplan), Mathias Blad (Falconer), Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire), Jonas Heidgert (Dragonland), Jimmy Hedlund (Falconer), Pellek (Pellek), Roland Grapow (Masterplan), Mike LePond, (Symphony X), Uli Kusch (ex-Helloween), Peter Danielsen (Darkest Sins) Mistheria (Vivaldi Metal Project) – aki kíváncsi az össze zenészre és szereplőre, kedvére böngészhet a projekt honlapján.

Mielőtt rátérnék a lényegre, tudjuk le gyorsan a legrosszabbal. A történet nem éri el Tolsztoj műveinek színvonalát, de lehet, hogy egy jobb tollú gimnazista kezdeti írói próbálkozásának eredményeit sem, ám ez ne riassza el a hallgatót, tanulmányozzuk át egy kicsit a valódi opera-történelem librettóit, ott sem fogunk egy megzenésített Shakespeare-i szonett irodalomrengető értékhalmazára bukkanni.

A zene viszont – ami bőven támaszkodik az Avantasia lefektetett tartópilléreire – meglepően idézi fel a stílus jobban sikerült pillanatait, még akkor is, ha azokat már eljátszotta más is. A szokásos prológust követő, galoppozó metal-himnusz refrénjében nem csak a klasszikussá vált “Reach Out For The Light” (Avantasia 1) refrénjét, hanem konkrétan a szöveget is felismerhetjük: ilyen mértékű lopásra azért nem nagyon emlékszem, bár az is lehet, hogy a szövegi egyezőség amolyan hivatkozásféle akart lenni. A Manowar hívőket azonban nem hiszem, hogy érdekli mindez, hiszen ajándékba egy olyan indulót kapnak, amiért az ötvenes évek Magyarországán ölni tudtak volna a hivatásos mozgalmi-dal gyártók.

Folytatásként elemezgethetném egyenként a dalokat, de minek? Aki ismeri a stílus alapjait, az úgy is tudja, mire számíthat, talán annyit az elvárásokhoz, hogy a kész mű igen “guitar-heavy” lett, amiben nagy örömömre egymást érik a remek szólók, és Jimmy Hedlund ismételten ráébresztheti arra a hallgatót, mennyire is alulértékelt szereplője az instrumentális színtérnek. (A Falconer legénysége igen kitesz magáért, hiszen Mathias Blad a “Trail Of Tears”-ben olyat énekel, amiért egy szirénekből összeállt zsűri zokogva emelheti magasba a 10 pontos táblát.)

A Grapow keverte végeredmény – aminek egyes momentumaiban igencsak érzem a mester dalszerzői hatását is – ugyan nem lett annyira bombasztikus, mint amit a stílus sztenderdjei kívánnak, de a viszonylagos szárazabb hangzás talán annak is köszönhető, hogy a szimfonikus elemeket a gitárok igencsak háttérbe szorítják.

Mit is mondhatnék végezetül, mint a metal operák nagy rajongója? Gyerekes? Klisés? Hatásvadász? Igen. De az igazat megvallva, lehet, hogy éppen ezekért tetszik: az ítéletet vállalom, még akkor is, ha ez valahol előbb-utóbb a stílus végét fogja jelenteni.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!