2017-03-18

cradle_of_filth

Azt tudtátok, hogy Kanye West metálos?

Múlt héten ez a póló borzolta minden metálrajongó kedélyét: 

Igen, ő Kanye West egy Cradle Of Filth-pulóverben. Sajnos azóta az angol black metal zenekar kiírta Facebookra, hogy “szerencsére nem ő az új közreműködőjük”. Bár lehet titkolóznak csak, mert a Peaceville meg egy új kislemez érkezéséről számolt be. Nem tudjuk, de szurkolunk rettenetesen, fel kéne már nagyon rázni ezt a sehová sem tartó könnyűzenét, ahhoz pedig ilyen bátor kollaborációk kellenek. Mellesleg Kanye West metálos. Itt van még két bizonyíték:

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Médianysos-3: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai /A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1973-74)

harom_testor.jpg
Talán nincs a filmtörténelemben még egy olyan regényadaptáció, amit ennyiszer, ráadásul ennyi stílusban forgattak le. A klasszikus, többé-kevésbé Dumas-hű  feldolgozások mellett készült belőle sorozat, a szolgák szemszögéből forgatott paródia, wuxiaba ágyazott, drótos párbaj-akrobatika, a főhős parafrázisaként felfogható női változat, és legutóbb egy steampunk beütésű akció-film, de tekinthetjük a történetet az adott kor feltörekvő, vagy állócsillagjainak 10-15 évenként filmre vitt bemutatkozási lehetőségeként is.

Ilyen gazdag feldolgozási múlttal tehát mindenkinek meg lehet a kedvence, nekem talán a leghíresebb, és legklasszikusabb, az 1973-ben készült Mark Lester-féle produkció határozta meg leginkább filmes viszonyomat a klasszikus történethez. Lester ragaszkodott a regény vonalvezetéséhez, így a testőrök kalandjai nem is fértek bele egyetlen filmbe, jóllehet a leforgatott két rész egyszerre készült, és eredetileg egyetlen filmnek is szánták, ám már akkoriban is a profit határozta meg a sikert, így – ugyan a színészek csak egy film után kapták meg szerződésben rögzített bérüket -, a producerek és forgalmazók két külön alkotásként, dupla annyi haszonnal vetítették le a kor szupersztárjait felvonultató filmet. A szereposztás a mai fiatalság számára talán már nem annyira impozáns, de a hetvenes években mind Amerikában, mind Angliában igazi nézőcsalogató faktorként vitte el a film költségvetésének jelentős részét.

Lester olyan arche-típusokat és jellemzőket teremtett az eredetileg is arche-típus szereplőkből, mint Rochefort – akit a metal kedvelők kedvenc színésze, Christopher Lee játszott – félszeműsége, vagy D’Artagnan fiatalsága – addig ugyanis meglett férfiként ábrázolták az egyébjként a regényben is tejfelesszájú hőst -, és sok vonatkozásban el is tért a regény-sugallta szereplői alkatoktól: Richelieu bíborost az eredetileg az egyik testőr szerepére szánt Charlton Heston alakította, és a nagydarab, harsány Porthost a vékony, és hiúságában is visszafogott Frank Finlay – mondanom sem kell, hogy a színészek kvalitásaiból következően mindkét választás parádésra sikeredett. D’Artagnan szerepére a fiatal, és a naivitást, valamint a sokszor „kivagyi” hebehurgyaságot is remekül közvetítő, akrobatikus mozgású Michael York lett kiválasztva, Athos alakját a tulajdonképpen önmagát alakító, állandóan italozási és verekedéses botrányba keveredő Oliver Reed öltötte magára, míg Aramist a kor szépfiúja, a rendező kedvenc színésze, Richard Chamberlein alakította. (Aki főszerepét játszotta egy másik, D’Artagnan mellékszereplőként ábrázoló Dumas-adaptációnak, a Vasálarcos férfinek is.)

A képi világ, a kosztümök káprázatosra és korhűre sikerültek, a párizsi utcák talán egyik filmben sem voltak ennyire húgyszagúak, és a köznép sem az az idealizált francia polgárságot mutatta, amit a korabeli kalandfilmek addig közvetítettek. Piszkos, bolháktól hemzsegő, faragatlan iparosoktól hemzsegő világ tárul a szemünk elé, ami szöges ellentétben áll az arisztokrácia dőzsölő, és fényűzésben unatkozó dekadens eleganciájával, felsőbbrendűségi attitűdjével.  A négy főszereplő sem az az idealizált, egydimenziós karakter: Athos iszákos és durva, Aramis önző, és lenézi társait, Porthos együgyű, D’Artagnan pedig hebrencs és olvasni nem tudó kisnemes, mégis imádni való valamennyi, mert olyan embereket testesítenek meg, akik Dumas romantikus világában mégis felette állnak a kor társadalmának a bajtársiasság, becsület, no és persze a harci tehetség által.

A filmet mégsem ez emeli ki a feldolgozások tucatjaiból, hanem Lester rendezése, aki bámulatra méltó módon adagolja a humort a kalandok közé, így legyőzhetetlen hősei olyan emberközelivé válnak, amilyennek még sosem ábrázolták őket. A remek akciójelenetekben így nem a vér dominál, a szinte burleszk-szerű poénok azonban nem fordítják át a cselekményt paródiába. A regény egyik központi szálát adó, az ellopott nyakékért Angliába tartó, egymás után elhulló testőrök bukása egyszerre szívszorító és komikus: Athos vívás közben egy vízimalom lapátjaiba gabalyodik bele, így tudja tulajdonképpen már lefegyverzett ellenfele torkon szúrni (ami túl élethűre sikeredett, mert a színész tényleg megsebesült), Porthos fejére egy kiprovokált párbajban az istálló tetejének egy darabja esik,  – hiúságára jellemzően legnagyobb gondja nem az e következtében kapott karszúrás, hanem kiszakadt inge – egyedül talán Aramis esik el úgy, ahogy azt egy hőstől várná az ember. A humor másik forrása D’Artagnan szolgája, Planchet, aki a saját csetlő-botló ügyetlenségében szintén a burleszk világából maradt ránk, de számtalan geg adódik a kor emberének viselkedését kifigurázó és színel teli életképből is. (Lestertől már a kezdetektől fogva sem állt távol az extremitás, eleinte úgy gondolta, hogy a filmet a Beatles négy tagja játssza! – ne feledjük, hogy a rendező munkája az együttes első filmje volt.  Az akciójelenetekben rejlő humor-faktor csúcsát ugyanakkor nem ez a film, hanem a Húsz év múlvát felidéző folytatás nyújtja, amiben a főhősnek egy törpék (!) által alulról irányított, mechanikus szerkezetű elvarázsolt-kastély-szerű szobában kell életét menteni.) Természetesen nem maradunk torokszorító, érzelmes jelenetek nélkül sem, Constance Bonacieux – akit a hetvenes évek szex-szimbóluma, Raquel Welch játszik – halála a film tragikus történéseinek kiemelkedő pillanata, akárcsak D’Artagnan mindent kockára tevő,  gyászból eredő fájdalma, vagy Athos önrombolásra buzdító szerelmi csalódása, és feleségével, a gonosz Milady-vel fenntartott ambivalens viszonya.

A film óriási siker lett, köszönhetően, a pazar díszleteknek és a színészek játékának, de legfőként az új rendezői felfogásnak, ami – sajnos – semmilyen más korabeli kalandfilmben nem köszönt vissza. 1989-ben készült egy Lester-féle folytatás, de hiába jelentek meg újra – és működtek – az elődöt sikerre vivő elemek, a film limitált hossza nem engedte kibontakoztatni a történetet, amit ennek érdekében jócskán át kellett dolgozni – természetesen a végeredmény kárára. Ajánlom hát mindenkinek ezt a kortalan, kétrészes klasszikust, már akinek nem jön a könyökén ki Dumas története, és nem olvasva a regényt, szeretné a legpontosabb képet kapni annak tartalmáról.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

BLACK_SEQUOIA

HAZAI REMÉNYSÉGEK – Ilyen volt az első tehetségek éjszakája | Koncertbeszámoló

dsc_0221_sz.jpg

Megrendezésre került az első Hazai Reménységek est, méghozzá extrém metal változatban. Először kicsit féltünk tőle, hogy belevágunk egy olyanba, amit még sosem próbáltunk, de ahogy megindult a szervezkedés és jöttek a részletek, azonnal körvonalazódott egy hatalmas buli. Nos, a csütörtöki napon ezt be is mutatta nekünk a ShowBarlang, ahol többen is részt vettünk a stábból. A fellépők a Black Sequoia, The Wedding At The Slaughterhouse és az Effrontery volt. Utóbbi itt mutatta be legújabb lemezét.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

AFM Records

Ektomorf – Április 4-én zúzás az Ill Nino előtt, májusban pedig koncertkiadvánnyal jelentkeznek

Aggressor címmel 2015. október 23-án jelent meg az Ektomorf eddigi legutolsó nagylemeze. A Magyarországon felvett anyag producere ezúttal is Tue Madsen volt az Antfarm Stúdió (Dark Tranquillity, Heaven Shall Burn, Sick Of It All) falai között, míg az album borítóját Chris Blomenkemper készítette. Az intróval együtt 14 dalos korong Evil By Nature című dalában a Cannibal Corpse […]

AFM Records

Rhapsody Of Fire – Májusban újrarögzített verzióban érkeznek a banda klasszikusai

Az egyik legnagyobb szimfonikus power metal banda, az olasz Rhapsody Of Fire 2011 nyarán baráti körülmények között történt kettészakadása óta az Alex Staropoli és Fabio Lione vezette RoF 2013-ban kiadta a Dark Wings of Steel című lemezt, amit tavaly januárban az Into The Legend névre keresztelt album követett. Talán sokakat meg is lepett Fabio Lione énekes szeptemberi […]

Inhumen

Inhumen – Bemutatkozó EP Egerből

Nem érted címmel megjelent az egri, modern metalt játszó, szövegeiben politikai és társadalmi üzeneteket hordozó Inhumen zenekar első, négy dalos EP-je. A kislemez címadó dalára egy klip is készült. “Egy Eger székhelyű metal banda vagyunk. Magyar szöveggel, magyar indulatokkal. Zúzzatok velünk erre az iszonyatosan pörgős videóra. Ha tetszik hallgassátok meg az egész EP-t!” – üzeni a […]

Acid Victoria

XI. Heten mint a gonoszok fesztivál – Április 15, S8 Underground Club

Idén tavasszal 11. alkalommal kerül megrendezésre a budapesti S8 Undergroundban a XI. Heten mint a gonoszok fesztivál. Az este folyamán 7 zenekar este 7 órától várja az érdeklődőket. A fesztivál kapui 18 órakor nyílnak, hogy 19 órakor már mindenki a Három az egyben zenekar nyitókoncertjét élvezhesse. A “három az egyben” kifejezés gyakran előfordul a felgyorsult életszemlélet szimbólumaként. No persze, nem […]