lemezkritika

Obituary

OBITUARY – Obituary (2017)

obituary_cover.jpg

Az 1997 és 2003 közötti átmeneti feloszlást nem számítva az amerikai, Florida állambeli death metal gépezet, az Obituary már harminchárom éve nyomja fáradhatatlanul ezt a rock ‘n rollnak nevezett életstílust és ami egyértelműen megkülönbözteti őket a hasonló csapatoktól, az pontosan a tökösséggel párosított lazaság. Voltak ugyan pályafutásuk során gyengébben fogadott lemezeik, a szüneteltetés pedig a jól ismert zeneipari felfordulás miatt állt elő, de a kitartásuk, na meg a zenélés iránti szeretetük az változatlan 1984 óta.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

HELIOSS

HELIOSS – Antumbra (2017)

helioss_cover.jpg

Bevallom, nagy kedvencem a francia metalszíntér: folyamatosan érkeznek az izgalmasabbnál izgalmasabb bandák és kiváló albumaik. Érdekes módon főleg a betegebb, súlyosabb zenék találják meg magazinunkat: a Helioss is a metal extrémebb válfajában utazik, egészen pontosan az úgynevezett szimfonikus black/death stílusban alkot a kétszemélyes projekt. Az Apathia Records március 24-én jelentette meg harmadik soralbumukat “Antumbra” címmel, de most azért maradtak kérdőjelek bennem a produkcióval kapcsolatban.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Warbringer

WARBRINGER – Woe To The Vanquished (2017)

wb_cover.jpg

Március 31-én érkezik az amerikai Warbringer ötödik albuma a Napalm Records gondozásában “Woe To The Vanquished” címmel: ez az a korong, melynek elkészültére, sőt, egyáltalán a banda megmaradására kevesen fogadtak volna előzetesen. Kész csoda, hogy az újgenerációs thrashbanda most itt van, ráadásul egy bitang erős és komoly anyaggal álltak elő, rácáfolva minden rossz előjelre és aggodalomra.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

IMBER_LUMINIS

IMBER LUMINIS – Nausea (2017)

il.jpg

Rendkívül érdekes lemezt jelentetett meg a német Naturmacht Productions március 26-án: a belga Imber Luminis harmadik soralbuma “Nausea” címmel jött ki és már elsőre megragadott a promószöveg, no meg a korong alapkoncepciója. A stílus egyértelműen atmoszferikus, dallamos (post-) black metal, bármennyire is tagadja ezt a zenekari ismertető, mely szerint itt doom hatásokra kellene felfigyelnünk. Van az is, azonban a “Nausea” szinte vegytisztán, hézagmentesen beleillik a mai post-black metal vonulatba: egy kifejezetten kellemes és kiérlelt anyagról van szó, ha szabad ilyet mondanunk az ehhez a színtérhez tartozó kiadványokról.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

THE_VOID

THE VOID – Nullified (2017)

the_void_cover.jpg

Sok cikket olvastam és rengeteg véleményt hallottam az elmúlt időszakban arról, hogy a mai feltörekvő magyar metalzenekarok számára nem sok babér terem a színtéren. Több tényező nehezíti a helyzetüket: a rockzene általános generációs visszaszorulása, a zeneipar megoldatlan financiális problémái, az underground szcénát fokozottan sújtó tribute és feldolgozás-zenekarok elképesztő térnyerése, a fotelrocker mentalitás, és így tovább, mindenki tudná sorolni a gondokat. Sokan, egyre többen adják fel, vannak viszont olyan bandák, akik egyszerűen csak zenélni szeretnének, tudomásul veszik az adott körülményeket és mennek előre. A 2006-ban Szegeden megalakult The Void pontosan ilyen.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Aldaria: Land Of Light (2017)

aldaria.jpg
Kiadó:

Pride And Joy Music

Honlap:
www.aldariaband.com

Lehetséges, hogy a Tobias Sammet-féle Avantasia projekt már sosem fog ereje fényében tündökölni, ám az biztos, hogy a színtérre gyakorolt hatását – az előzmények ellenére is – bátran nevezhetjük stílusteremtőnek. Nem lenne elég a két kezem – pedig nem vagyok kanadai favágó – hogy összeszámoljam, hány album született Sammet mesterművei óta az Avantasia szellemében, legutóbb éppen Marius Danielsen viking-kalapácsos műhelyéből. Azt persze elismerem, hogy a próbálkozások nem mindig járnak az “opera” szó értékteremtő erejével, bár nem igazán emlékszem annyira kutyaütő próbálkozásra sem, ami az állatvédőket feljelentésre buzdította volna. Ez véleményem szerint magából a stílusból fakad: ha már valaki nekiáll egy ilyen, általában sok munkát igénylő vállalkozásnak, eléggé felkészül ahhoz, hogy ne gyalázatos legyen az eredmény, a meghívott vendégek pedig – az esetleges gyengébb zenei aspektus ellenére is – el tudják vinni a hátukon a produkciót.

Megvallom őszintén, jelen kritika tárgyának megálmodójára nem nagyon emlékszem, bár anyacsapata, a Memorized Dream egyik albuma rémlik még a 2010 előtti időkből, de az sem a színvonal, hanem az egyik dalra meghívott, akkoriban a csúcson lévő Olaf Hayer miatt: mondanom sem kell, hogy a vendég kurta szereplése szőröstül-bőröstül felfalta az egész lemezt, már ami a nívót illeti.

Frode Hovd gitáros mégsem lehet ismeretlen a szakmában, hiszen a stílushoz méltó vendégcsapatot sikerült összetoboroznia, ráadásul többnyire nem a szokásos, kissé elkoptatott nevekkel: Todd Michael Hall (Riot V), Rick Altzi (Masterplan), Mathias Blad (Falconer), Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire), Jonas Heidgert (Dragonland), Jimmy Hedlund (Falconer), Pellek (Pellek), Roland Grapow (Masterplan), Mike LePond, (Symphony X), Uli Kusch (ex-Helloween), Peter Danielsen (Darkest Sins) Mistheria (Vivaldi Metal Project) – aki kíváncsi az össze zenészre és szereplőre, kedvére böngészhet a projekt honlapján.

Mielőtt rátérnék a lényegre, tudjuk le gyorsan a legrosszabbal. A történet nem éri el Tolsztoj műveinek színvonalát, de lehet, hogy egy jobb tollú gimnazista kezdeti írói próbálkozásának eredményeit sem, ám ez ne riassza el a hallgatót, tanulmányozzuk át egy kicsit a valódi opera-történelem librettóit, ott sem fogunk egy megzenésített Shakespeare-i szonett irodalomrengető értékhalmazára bukkanni.

A zene viszont – ami bőven támaszkodik az Avantasia lefektetett tartópilléreire – meglepően idézi fel a stílus jobban sikerült pillanatait, még akkor is, ha azokat már eljátszotta más is. A szokásos prológust követő, galoppozó metal-himnusz refrénjében nem csak a klasszikussá vált “Reach Out For The Light” (Avantasia 1) refrénjét, hanem konkrétan a szöveget is felismerhetjük: ilyen mértékű lopásra azért nem nagyon emlékszem, bár az is lehet, hogy a szövegi egyezőség amolyan hivatkozásféle akart lenni. A Manowar hívőket azonban nem hiszem, hogy érdekli mindez, hiszen ajándékba egy olyan indulót kapnak, amiért az ötvenes évek Magyarországán ölni tudtak volna a hivatásos mozgalmi-dal gyártók.

Folytatásként elemezgethetném egyenként a dalokat, de minek? Aki ismeri a stílus alapjait, az úgy is tudja, mire számíthat, talán annyit az elvárásokhoz, hogy a kész mű igen “guitar-heavy” lett, amiben nagy örömömre egymást érik a remek szólók, és Jimmy Hedlund ismételten ráébresztheti arra a hallgatót, mennyire is alulértékelt szereplője az instrumentális színtérnek. (A Falconer legénysége igen kitesz magáért, hiszen Mathias Blad a “Trail Of Tears”-ben olyat énekel, amiért egy szirénekből összeállt zsűri zokogva emelheti magasba a 10 pontos táblát.)

A Grapow keverte végeredmény – aminek egyes momentumaiban igencsak érzem a mester dalszerzői hatását is – ugyan nem lett annyira bombasztikus, mint amit a stílus sztenderdjei kívánnak, de a viszonylagos szárazabb hangzás talán annak is köszönhető, hogy a szimfonikus elemeket a gitárok igencsak háttérbe szorítják.

Mit is mondhatnék végezetül, mint a metal operák nagy rajongója? Gyerekes? Klisés? Hatásvadász? Igen. De az igazat megvallva, lehet, hogy éppen ezekért tetszik: az ítéletet vállalom, még akkor is, ha ez valahol előbb-utóbb a stílus végét fogja jelenteni.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Steel Panther: Lower The Bar (2017)

y_91.jpg

Kiadó:
Open E Music/Kobalt Lable Services

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Idézni csak klasszikustól… – szól a mondás. Nos, akkor azonmód ide kopipésztelem egy korábbi kijelentésem: “Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a fémpárduc nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb – ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista.”

A lényegi mondanivalóhoz továbbra is tartom magam, de megjegyzem, hogy a Steel Panther jeleit sem mutatja annak, hogy készülne valamiféle süllyesztőben eltűnni. Talán kopott valamit a közönség lelkesedése, talán múlóban az újdonság hatása, de elképzelhető, hogy a beszédes: “Alább a színvonallal!” címet viselő anyag majd új lendületet ad ennek a botrányos(an szórakoztató?) jelenségnek. Annak mindenesetre örülök, hogy mind az istenkáromlás, mind a szabadosság területén érezhető egy apró lefelé szabályozás; kb. 8,5 százalék, nem több.

Az már önmagában örvendetes, hogy a borító ezúttal nem egy alattomos hasba rúgással gyalogol bele 0:0-nál a kereszténység önérzetébe és általában véve az emberi jó ízlésbe. A legszimpatikusabb mégis az, hogy a megszokott hajmetál slágeresség mellett helyet kapott néhány eddig hanyagolt zenei megoldás: pl. a “Now The Fun Starts” enyhén pszichedelikus rockja, vagy az 1982-es Cheap Trick nóta, a “She’s Tight” határozottan The Cars-os hangulata.

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezek a hosszú évekig csak kallódó zenészek soha nem tettek volna szert ilyen népszerűségre, ha értelmes, vagy legalább közömbös, hétköznapi dolgokról énekelnek. Ma már olyan magasan (vagy olyan alacsonyan?) van az emberek ingerküszöbe, hogy trükk, botrány, sokkterápia nélkül aligha arathat valaki sikert. Az én ingerküszöböm mellesleg elég magasan van – úgy értem zeneileg – és az acélpárducok szerencséje az, hogy kiváló hangszeresek, értenek a dalszerzéshez, és egy olyan korszak, egy olyan műfaj ihlette meg őket, amihez éltes korom miatt kedves emlékek fűznek… Nem tudom őket nem szeretni…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

EVOCATION

EVOCATION – The Shadow Archetype (2017)

evocation_cover_1.JPG

Nagyon érdekes történet a svéd Evocation pályája: sorozatos újrakezdések, rekordhosszúságú kihagyások, az áttörés kapujában történő feloszlás, másodvirágzás jó huszonöt évvel a megalakulást követően, szóval korántsem hétköznapi mederben folytak náluk a dolgok. Az, hogy a nevük jóval kevésbé ismert, mint számos pályatársuké, javarészt ennek köszönhető. Stílusbeli besorolásuk is igen nehéz a death metalon belül, mert valahogy egyik táborba sem tudtak vagy akartak tartozni: a Metal Blade által március 10-én “The Shadow Archetype” címmel kihozott ötödik stúdióalbumuk is beleillik ebbe a sormintába.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!