lemezkritika

Prospekt: The Illuminated Sky (2017)

y_111.jpg

Kiadó:
Laser’s Edge/Sensory

Honlapok:
facebook.com/ProspektUK/
lasersedge.bandcamp.com/album/the-illuminated-sky

Nem csodálkoznék, ha kutya sem emlékezne ezekre a brit srácokra. Még 2013-ban jelent meg a “The Colourless Sunrise” című debütáló albumuk, amire akkoriban teljesen pozitívan reagáltam. Zeneileg tényleg nagyon meggyőző volt az egész, viszont éltem egy lényegi kifogással: “Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem… Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez…”

Sajnos Pascual és Palin talonban maradtak (utóbbival nekem az új Adagio is biztosan jobban tetszett volna), az együttes fő dalszerzője, Lee Luland gitáros azonban (mintha olvasta volna jó szándékú ajánlásunkat) új billentyűst igazolt Rox Capriotti személyében, és a mikrofon elé is egy új arcot, bizonyos Michael Morrist állított. Ez határozottan jót tett a bandának, bár Morris hangja így sem igazán az én szám íze szerint való: olyanféle magas, vékony, de biztos orgánumról van szó, mint pl. a bolgár Pantommindban Tony Ivané. Ízlés és megszokás kérdése. Szerintem az albumot záró “Where Masters Fall” című tételben beköszönő Marc Hudson (Dragonforce) hangja jobban illene ide.

A “The Illuminated Sky” kifejezetten érett és aprólékosan kidolgozott progresszív metált kínál nekünk, néhol egészen jó érzékkel adagolt neo-klasszikus ízekkel (ld. “Cosmic Emissary). Ezért elsősorban a rendkívül tehetséges gitáros-zeneszerző, Lee Luland a felelős. Sajnos a szerzemények nem mindig elég karakteresek, ráadásul nekem az énekdallamok sem tűnnek elég erősnek. Az instrumentális részek azonban mindig nagyon ülnek, az “Alien Makers Of Disord”-ban vendégszereplő Greg Howe pl. (mint mindig) egyszerűen lenyűgöző (és ebben a stílusban ritkán is hallani manapság).

Lehet, hogy nem a Prospekt alkotta meg idén az év lemezét, de ez mindenképpen nagy előrelépés az első albumhoz képest. Szólhatna jobban, lehetne rajta több szerethető dallam, de azért még így is figyelemreméltó teljesítmény. Érdemes vele eltölteni egy kellemes kánikulai “pásztorórát”, az itt beágyazott Bandcamp oldalon teljes egészében meg is lehet hallgatni.

The Illuminated Sky by Prospekt

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Adagio: Life (2017)

y_110.jpg

Kiadó:
Zeta Nemesis (saját kiadó)

Honlapok:
www.adagio-online.com
facebook.com/pages/ADAGIO

Tudom, hogy számtalan recenziómat kezdtem már így, de muszáj megjegyeznem: ezt a kritikát (sem) nekem kellett volna megírnom. Nálunk igazából Túrisas lenne a házi Adagio-felelős, de egyébirányú restsége miatt ezt (sem) várhatjuk tőle. Abban azért még titkon reménykedem, hogy alapvetően negatív (hoppá, itt csúnyán elszóltam magam!) kritikám kiugrasztja az életunt nyulat a bokorból. Talán ezzel kiprovokálok minimum egy (vagy több) terjengős, fölháborodott kommentet!

Az Adagio vitathatatlanul az egyébként nem túl sűrűn benépesített francia metál égbolt egyik legfényesebben ragyogó csillaga. Volt. Merthogy a gallok Symphony X-eként joggal emlegetett együttes a 2009-es “Archangels In Black” óta nem adott életjelet magáról. Az énekesek bősz váltogatása (járt ott Mats Levén is!) és a zenei agynak számító Stephan Forté gitáros erősen felejthető két szólólemeze (itt és itt) nem volt túl biztató előzmény. A “Life”-on 8 hosszú évet ültek, ami éppen jól is elsülhetett volna. Nem tagadom, hogy aprólékosan kidolgozott, sokszorosan rétegzett anyaggal van dolgunk, de a dalokat hallgatva inkább az elmúlt 8 év kínlódása, erőlködése, mintsem a hosszú előkészítő időszak termékeny zsenialitása az, ami szembeötlő.

Forté határozott visszatérést ígért a 2003-as “Underworld” kemény, ám dallamos progresszivitásához. Persze az élet közben kérlelhetetlenül megy tovább, és vajmi kevés reális esély van arra, hogy az őt körülvevő világgal együtt óhatatlanul változó muzsikus 15 évet sikeresen ugorjon vissza az időben. A “Life” iszonyatosan sűrű, batár nehéz, bonyolult hallgatnivaló, de kevés köze van az “Underworld”-höz, talán még az Adagióhoz is alig-alig. Ez nem egy Symphony X-féle neo-progresszív anyag, sokkal inkább tükrözi Forté utóbbi időben tapasztalható vaskos el-Jeff Loomis-osodását, valamint lényegesen több rokonságot mutat Finn Zierler Beyond Twilight-jával, mint bármi mással. Az utóbbi nem csak Kelly “Sundown” Carpenter énekének köszönhető, amit pl. a 2005-ös “Section X” című BT lemezen is hallhatunk. A rokonság inkább a nyomasztó zenei elvontságban, gyomorszorító letargiában és hátborzongató, zajos ürességben tetten érhető.

Nem kétlem, hogy ez még így is utat talál a kemény rajongókhoz, főleg azokhoz, akik élnek-halnak Carpenter hisztérikus orgánumáért. Abban azonban biztos vagyok, hogy még nekik is föltűnik majd (ha kicsit is vájtfülűek), hogy – bár Kévin Codfert billentyűs elismert hangmérnök – ez az anyag bizony szólhatna jobban, arányosabban is. Nekem a dobhangzás nagyon műanyag, a billentyű kicsit halk, a bőgő meg vékonyka – úgy látszik Forté mesterék saját stúdiójától és saját kiadójától ennyire tellett. Azért a “Trippin’ Away” című, mondhatnánk a djentes, zierleres hatásokhoz képest amúgy neo-klasszikusan régimódi ballada még így is libabőr. Ha ilyesmivel pakolják tele a lemezt, engem kilóra megvesznek.

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

rómeó_vérzik

RÓMEÓ VÉRZIK – Újratervezés (2017)

rv_cover_2000x2000.jpg

Ma jelenik meg a Rómeó Vérzik új albuma, az Újratervezés. A somorjai dirty rockerek alaposan rákészültek a lemezfelvételekre, az év első felében szinte alig vállaltak fellépést. Kárpótlásul egy több állomásos nyári turnén mutatják be a lemez anyagát, aminek egyik csúcspontja a mai lemezbemutató koncert a Barba Negra Trackben.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

The Vicious Head Society: Abject Tomorrow (2017)

y_108.jpg

Honlapok:
www.theviciousheadsociety.com
facebook.com/theviciousheadsociety
bandcamp.com/theviciousheadsociety

Írországról sokminden eszünkbe jut, de a metál nem igazán. Zeneileg mindig inkább a folk/rock vonalon voltak erősek, így nem kicsit lepődtem meg, amikor belefutottam a The Vicious Head Society bemutatkozó lemezébe. Neve ellenére lényegében egyszemélyes projektről van szó. Graham Keane amolyan kései érkező, 18 éves korában fogott először gitárt a kezébe, akkor viszont olyan komolyan vette a dolgot, hogy éjt nappallá téve gyakorolt, sőt végül kikötött egy angliai zeneiskolában (ahol megszerezte a szükséges teoretikus alapokat is).

Úgy a megszállott gyakorlás, mint ennek az albumnak kínkeserves megszülése Keane számára terapeutikus jellegű foglalatosság volt, érzelmi válságának, depresszióval való küzdelmének volt egyszerre laboratóriumban kikevert kemikáliák nélküli orvossága és fölszabadító szellemi mellékterméke. Az egész lemezt kis házi stúdiójában rögzítette, keverte, maszterelte, ami azért hallatszik is rajta. Nem gáz az eredmény, de persze lehetne sokkal profibb: a ritmusszekció és a billentyűk jöhettek volna “előrébb”, de végeredményben ez egy gitáros lemez(e).

Keane nem is titkolja, hogy mióta az eszét tudja, a progresszív metál bűvöletében él, különösen a Dream Theater volt rá nagy hatással. A dalszerkezetek ezt a vonzódást egyértelműen kimutatják, de olykor akár egész konkrét zenei utalásokba (nyúlásokba?) is belefuthatunk. A zeneszerző-gitáros egyébként elég ambiciózus vállalkozásba kezdett ezzel a projekttel; ennek megfelelően komoly önbizalomról tanúságot téve még Mike Portnoyt is megkörnyékezte, nem dobolná-e föl az anyagot. Portnoy nemet mondott, de sokan mások, pl. Derek Sherinian és az Ayreonból ismert énekes, Wilmer Waarbroek elfogadták a fölkérést.

Az “Abject Tomorrow” a műfajra jellemző “concept” album, egy disztópikus történetre van fölfűzve, ahol egy Mátrix-féle, Neo típusú hős megszabadul a világuralomra jutott gépek által emberekbe műtött érzelemgátló implantátumtól, és újra elindul a “hús-vér” emberré való válás rögös útján… Akkor erről ennyit!

A zene viszont annak ellenére is kifejezetten ígéretes, hogy Keane engem szólóban nem igazán győzött meg. A hangzás mellett talán a koherencia hiányát és az alkalmi hörgések majdnem komolytalan mivoltát lehetne fölhozni ellenérvként, minden más tekintetben azonban ez egy alapjában igen zenei, jó ötletekben, dallamokban bővelkedő anyag, így Keane némi kitartással, szerencsével stb. akár az “ír metál” jövőjének egyik oszlopos megteremtőjévé is válhat…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

ADRENALINE_MOB

ADRENALINE MOB – We The People (2017)

adre323.jpg

Érdekes egy zenekar az amerikai Adrenaline Mob. Egy szupergroup-ról van szó, melyet a Symphony X énekese, Russell Allen alapított 2011-ben. Ilyen rövid idő alatt már egy rakás tagot felzabáltak, számomra a legfájóbb a Disturbed basszeros, John Moyer hiánya. Legutóbbi lemezük, a 2014-es “Men Of Honor” nem volt ugyan rossz, de viszonylagos monotonitása és gyakori önismétlése számomra elég nagy csalódássá tette, pedig az előzményét, az “Omertá”-t nagyon kedveltem. Június 2-án viszont megérkezett a harmadik albumuk a Century Media Records gondozásában, nézzük milyen lett. 

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

TÜRBÖWITCH

TÜRBÖWITCH – Napalm To Posers

A Türböwitch névre hallgató (halál)brigádot két cimbora, becstelen nevükön Herr Kommandante Klit (Symmetry Of The Void, The Wedding At The Slaughterhouse, Isatha, From The Mirror stb.) és Obersturmführer Zslöd (Symmetry Of The Void, Effrontery, Ignotus Enthropya stb.), hívta életre 2016-ban. Náluk jobban senki nem tudná összefoglalni a zenekar lényegét, így álljanak itt saját szavaik:

Türböwitch is worshipping booze, the 80’s and the true spirit of Punk, where nothing is taboo or sacred. If you don’t like it, go fuck yourself.”

A tavalyi háromszámos EP után június 12-én megjelent a kis csapat nagylemeze, ami a kislemezhez hasonlóan a Napalm To Posers című hangzatos címet kapta.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Vallenfyre

VALLENFYRE – Fear Those Who Fear Him (2017)

vf.jpg

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kétségeim az új Vallenfyre kapcsán. Már a 2014-es “Splinters” album is hagyott némi kívánnivalót maga után, főleg annak fényében, hogy egy jó darabig pedzegették, hogy ez csak egy egy albumos projekt lesz nagy valószínűséggel azért, hogy a Paradise Lost gitárosa, Gregor Mackintosh méltóképpen megemlékezzen rákban elhunyt apjáról. Ez volt a 2011-es “A Fragline King”, mely egy nagyon jó kis old-school death metal anyag volt, és ami külön meglepett, hogy egy minimális Paradise Lost áthallás sem volt benne. Az ezt követő album viszont már nem nyűgözött le ennyire. Nem azt mondom, hogy rossz volt, inkább nagyon az első “nagyobb, hosszabb, vágatlanabb” jellegű megismétlésének tűnt. És most megérkezett az új “Fear Those Who Fear Him”, én pedig hatalmas gondban vagyok.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

glen_campbell

Egy élet lereteszelése – Glen Campbell-lemezkritika

glen-campbell-2.jpg

Nem példa nélküli, de ritka jelenség, ha valaki túl a nyugdíjkorhatáron is jelentős sikereket ér el a zenei toplistákon. Glen Campbell, aki az 1960-as és 1970-es években az amerikai countryzene slágersztárja volt, június 9-én megjelent Adiós című búcsúalbumával az egyesült-királyságbeli albumtoplista harmadik helyén nyitott. A nyolcvanegy éves alkotó cédéje nem véletlenül utasította maga mögé több kortárs világsztár – például Katy Perry, Ed Sheeran, Drake, Ariana Grande – munkáját: az Adiós a country igazi klasszikus ékköve.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!