lemezkritika

Karmapirin: Cirkusz (2017)

karma.jpg

Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook.com/karmapirin

Az a baj, hogy egy mai fiatal, akinek esetleg most formálódik a zenei ízlése, ezt hallva azt hiszi, ilyen a rock zene. Pedig dehogy… Rock rádió ide vagy oda, még mindig itt tartunk.” – szól egyet a netes “szakértő” a klip alatti hozzászólásban az egyik legnagyobb rockzenei portálon.

Személyemben nem vagyok fiatal, a zenei ízlésem is kialakult és megszilárdult már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, ráadásul szerénytelenül azt is kijelentem, hogy tudom milyen a rockzene, ismerem az egészét, az alfajait, kívül-belül, nem vagyok megtéveszthető. E kijelentés(ek) súlyos terhével a vállamon is simán leírom: a Karmapirin rockzene. Sőt, továbbmegyek. A Karmapirin minőségi rockzene, ami nem is igazán rádióbarát, tehát elsősorban zeneszerető rock-szimpatizánsoknak készült, nem főállású rádióhallgatóknak. A két tábornak ugyanis nincs közös halmaza. Ha ez rádiórock lenne, akkor Király István barátomat megkérnék, hogy: “Pitta, légy szíves, vedd egy kicsit halkabbra a torzított kísérőgitárt, mert így kiüti a közfalat, azt a két körön át tartó, nagyon sok hangos, legátós szólót pedig rövidítsd le, és oda inkább valami egyszerűbb dolgot tegyél, mert ezt a rádióhallgatók nem szeretik, és azonnal elkapcsolnak Náksi vs. Brunnerhez, ahol nyugalom van és kiszámíthatóság, ahol nem zaklatódnak fel, ahol nem fenyegeti őket hangszeres jelenlét!”.

Ez lenne. De nagy szerencsénkre nem ez van. Rock van. Igazi rock. Nem állítom, hogy nem féltem egy kicsit, mert azért nálunk a G-Jam-nek kultusza van (pl. itt, itt, itt, itt, itt) és sajnos a helyzet mégiscsak az, hogy jelenleg több Karmapirin és kevesebb G-Jam van a “piacon”, ami nem jó, de egyrészről a remény hal meg utoljára, másrészről meg bőven van itt gitáros-csemege. Mekkora húzása van már az “Ideje” nóta riffjének is pl., de összességében is elmondható, hogy nagyon feszes az egész zenekar, groove-hegyek mindenfelé. Ahogy hallgattam, nekem többször is eszembe jutott a Winery Dogs, innentől pedig tényleg ne beszéljünk már arról, hogy ez “igazi” rockzene-e, ugye?

Személyesen nekem a tempósabb dalok (“Cirkusz”, “Azt hazudtad”, “Én nyomom a gázt”) jönnek be, de hangszeresen külön-külön és egységesen, dalok tekintetében is színvonalas anyagot tett le a Karmapirin. Szakos Andrea hangja is rendben van, jó frontembernek tűnik. A Karmapirin remek bemutatkozó lemezzel jelentkezett, amit teljesen nyugodt szívvel ajánlok az “igazi rock” kedvelőinek is.

Túrisas

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Secret Sphere: The Nature Of Time (2017)

y_102.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.secretsphere.org
facebook.com/secretsphere

Az olasz prog-power egyik kevésbé ismert képviselője a Secret Sphere, pedig a képességeik alapján lehetnének világhírűek is. A zenekar vezetője, Aldo Lonobile gitáros hangszerének igazi mestere, aki 20 éve építgeti kitartóan a banda renoméját, sőt, 2007-ben még a Civilization One első lemezébe (Revolution Rising) is belekalamolt. (Némi bosszússággal vegyes meghökkenéssel jegyzem meg, hogy akkoriban Túrisas kolléga úgy jellemezte Lonobile gitárjátékát, mint ami “a riffeléstől eltekintve alig méltó az említésre”. Na, ezt majd házon belül lejátsszuk!)

Nem apró túlzás lenne, hanem ordas hazugság, ha azt mondanám, hogy az együttes karrierjét kezdettől fogva figyelemmel kísértem, de a 2012-ben megjelent “A Portrait Of A Dying Heart” – melyet már Michele Luppival (Vision Divine, Killing Touch, manapság pedig Whitesnake) rögzítettek – annyira megfogott, hogy még a toplistámra is fölkerült. Luppi, aki alapvetően inkább klasszikusan képzett billentyűs (Coverdale is ebben a minőségben szerződtette), amolyan csajos-operatikus énekesként is vitézkedik. Én annyira nem vagyok oda a hangjáért (főleg a kicsit nyafka rekesztéseiért), de az tagadhatatlan, hogy a Secret Sphere az ő csatlakozásával szintet lépett. Így érthető, hogy miért vártam izgatottan az új anyag megjelenését.

A promóciós szövegben vázolt tematika is szimpatikus, sőt ígéretes volt: a lemez elvileg egy halálközeli élményből visszatérő lélek tapasztalatait dolgozza föl, amelynek üzenete, hogy ha új és pozitív perspektívába helyezzük életünket, fölértékelődnek bennünk az olyan erények, mint a szeretet, bátorság, jóság, őszinteség, hit, bizalom és elkötelezettség. A koncepció tökéletesen alkalmas arra, hogy egy igazán nagyszabású, még a korábbinál is progresszívebb és/vagy szimfonikusabb anyagot inspiráljon.

Hallatszik is, hogy a kórusokra, a kvázi-szimfonikus hangzásra nagy hangsúlyt fektettek, de sajnos közben megfogyatkozott az, amit az angol “grit” szó fejez ki tökéletesen: a csikorgó dög, a karcosság (?). Szerintem Luppi hangja és kórusai is túl előre lettek keverve a többi hangszer (főleg a gitár) kárára, és az instrumentális villogások, szólók sem kapnak akkora teret, mint korábban. Ez, kérem szépen, nettó veszteség. Még szerencse, hogy a dalok között akad azért egy hosszabb instrumentális szösszenet is (Commitment).

Már a 2012-es lemez sem hatott azonnal, a “The Nature Of Time”-mal pedig még hosszabban kell barátkozni, hiszen a koncepció nem az instant jellegű, direkt slágereknek kedvez. Ezért most inkább azt mondom, hogy elhamarkodott ítéletek helyett ki kell várni, amíg a “titkos szféra” rátelepszik az emberre. Engedni kell, hogy a muzsika erényei kibontakozhassanak. Nekem egyelőre jobban tetszik az előző lemez, de erről tessék majd megkérdezni az év vége felé is!

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Jorn: Life On Death Road (2017)

y_101.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/jornlande

Nem tudom, hogy kiben született meg a belátás: Jorn érezte meg, hogy évek óta helyben topog, vagy a Frontiers elégelte meg, hogy istállójának egyik legígéretesebb ménje rendre rosszul teljesít. Talán mindkettő. Szerintem a Trond Holteres “Dracula” utólag egyfajta kitörési kísérletként értékelhető a posványos önismétlésből és a lapos földolgozósdiból (ha nem is volt minden tekintetben sikeres). A végeredmény szempontjából ez nem is igazán lényeges. Jorn végre önálló fejjel gondolkodó, karakteres zenészeket és dalszerzőket engedett maga mellé; az meg kit érdekel, hogy ez esetleg kiadói unszolásra történt.

Persze a neveket nézve senki sem fog meglepődni; a Frontiers biztosra ment, jól bevált gárda segíti Jorn kései újjászületését: Alex Beyrodt, Mat Sinner, Alessandro Del Vecchio, Francesco Iovino – erről a listáról senki sem szorul bemutatásra. Lényegében egy az egyben arról csapatról van szó, amelyik a másik Coverdale hasonmás, David Readman mellett már bizonyított a Voodoo Circle-ben (és egyéb Frontiershoz köthető megjelenésben). Ez a társaság garancia volt arra, hogy Jornt ezúttal nem bólogató jánosok veszik körül, és az önfejű norvég pacsirtára jellemző fáradt, műanyag hangzás is a múlté. Ennek nagyon örülök, sokszor volt ugyanis az a benyomásom a korábbi albumokat hallgatva, hogy egy frissebb, levegősebb, természetesebb hangzás sokat segítene.

Természetesen Jorn nem vetkőzött ki magából, ez a muzsika is a ’70-es, ’80-as évek minőségi hard rockjában gyökerezik, és a Coverdale/Dio duó szellemisége lengi körül, de valahogy most több az ötlet, az energia, az életkedv, a dög – na meg a jól sikerült dal. Talán nem túlzok, ha azt mondom: ezúttal sikerült üresjáratok nélküli albumot készíteni. Ilyet utoljára 2004-2006 körül emlegettem Jornnal kapcsolatban. A “Life On Death Road” és Jorn most csúnyán leiskolázta Magnus Karlssont és “kompos” haverjait. Ha egy Glock 17-tel fenyegetnek meg, akkor sem tudnám megmondani, hogy miért működik ez, és az miért nem, de így van. Pedig Romero kiváló torok, nem kevéssel marad el Jorn mögött… akinek viszont kell a kézvezető, nincs mese.

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Roger Waters: Is This the Life We Really Want? (2017)

y_100.jpg

Kiadó:
Columbia

Honlapok:
www.roger-waters.com
facebook.com/rogerwaters

Van néhány örök és kimeríthetetlen toposz a rocktörténelemben, pl. hogy létezik/létezhet-e Pink Floyd Roger Waters nélkül. Bár Mike Portnoy nagyon sarkos véleményével, miszerint a Pink Floyd megszűnt létezni a “The Final Cut”-tal (1983) nem értek egyet, hiszen a Gilmour vezette reinkarnáció is szerzett nekünk felejthetetlen pillanatokat, az bizonyos, hogy a klasszikus Pink Floyd hangzásnak alapvető és nélkülözhetetlen része volt Waters jellegzetes bőgőjátéka, felejthetetlen, szofisztikált szövegvilága és mániákus (hol depressziós, hol hisztérikus) énekstílusa. Volt tehát élet Waters után, még ha nem is túl termékeny és nem is teljesen önazonos…

Az mindenképp elgondolkodtató, hogy az elválás után azért Waters sem tudott igazán sokat és világraszólót alkotni. 30 év alatt három felejthető szólólemezre és egy operára futotta, na meg számos “The Wall” világturnéra. Waters is a régi dicsőségből él, olyannyira, hogy szólóban született dalai rendre a klasszikus Pink Floyd-éra slágereit idézik (néha hangról hangra). Mintha újra és újra a “The Wall” vagy a “The Final Cut” születne meg kezei alatt ilyen-olyan “mashup” verziókban. Ebben a tekintetben nincs igazán szemrehányni valója Andrew Lloyd Webbernek, akibe az “Amused To Death”-en gúnyosan belemart, amiért Az Operaház Fantomjának fő témájában szégyentelenül lenyúlta az “Echoes” jellegzetes taktusait. Mondjuk Waters legalább magától nyúl… pl. a borítót is a “Radio K.A.O.S.”-ról (1987).

Erre az albumra 12 évet kell várni, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a “Ça Ira” rendhagyó, opera-lemez volt, akkor 25-öt. Tudtuk, hogy Waterstől nem várhatunk valami merőben újat, de még így is meglepő, hogy mennyire régisulis lett az új anyag. Még a hangzás is kifejezetten retrós (főleg ami a dobokat illeti), de nem ez a fő probléma (sőt, ez nem is igazán gond), hanem a gitárok, szólók föltűnő alulreprezentáltsága. Nekem ez bizonyítja elsősorban, hogy bármilyen nehezen tudták egymást elviselni (mint pl. Blackmore és Gillan a Deep Purple-ben), Gilmour Watershez hasonló nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a Pink Floyd fantázianevű ellenállhatatlan vegyületnek. Tudom, hogy teljességgel kilátástalan, de mit nem adnék egy valódi, békés koprodukcióért! Bár lehet, hogy Gilmournak van igaza, és szegény Richard Wright halála után ennek sem értelme, sem esélye nincs többé…

Az új anyag természetesen ún. concept-album, tele társadalomkritikával, dühös politikai felhangokkal és a szokásos, erősen balos és vallásellenes ideológiai színezettel. Zeneileg viszont talán a legerősebb Waters szólólemez, igazi időutazás, számtalan tudatos-tudattalan utalással úgy a “Dark Side Of The Moon”-ra, mint a “The Wall”-ra. Nyilván hangulat kell hozzá és a hosszabb insrumentális részek (gitár- és billentyűszólók) hiánya is beárnyékolja valamelyest, de az olyan nóták, mint a “Picture That”, vagy a “Wish You Were Here”-t kisértetiesen megidéző “Smell The Roses” igazi csemegék. A lassabb, meditatívabb (hogy ne mondjam: depisebb) dalok között is akad néhány kiemelkedő: pl. a “Déjà Vu”, “The Last Refugee”, vagy a lemezt záró “Part Of Me Died”.

A Pink Floyd klasszikus érájának rajongóit e lemezt hallgatva sem meglepetés, sem csalódás nem fogja érni, ezt garantálom. Most először én is kénytelen leszek Roger Waters CD-t venni, mert ennek bizony helye van a gyűjteményben, még ha világnézetileg nem is vagyunk egy platformon…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

The Ferrymen: The Ferrymen (2017)

y_99.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A Frontiers kiadó jellemzője (érdeme?), hogy nem csak előadókra, együttesekre koncentrál, hanem zeneszerzőkre is. Fölkutatják, fölkarolják azokat a tehetséges dalszerzőket, akiktől azután szinte ipari mennyiségben rendelhetik meg az albumokat, melyek mögé ilyen-olyan formációkat, projekteket lehet beállítani. Ezen a zeneszerzői listán olyan nevek szerepelnek, mint Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson, és persze az Allen-Lande lemezekkel befutott Magnus Kalsson. Ez tök jól hangzik, üzleti és közönségszolgálati szempontból is logikusnak tűnik, de számolni kell azzal, hogy egy emberről csak limitált mennyiségű “bőrt” lehet lenyúzni. Akármennyire is tisztelem az előbb említett komponistákat, én mindhármójuk esetében tapasztalni vélem a fáradás jeleit…

Magnus Karlssont ugyan az Allen-Lande projekt tette széles körben ismert és elismert hangszeressé, dalszerzővé, valójában már a Midnight Sun és a Last Tribe nevű formációkkal letette a névjegyét. Főleg az utóbbi “keretben” sikerült maradandót alkotnia, mégis az Allen és Lande nevek patinája kellett ahhoz, hogy a figyelem homlokterébe kerüljön. Ez hozta meg azután a sorozatos megrendeléseket (Planet Alliance, The Codex, Bob Catley stb.), de nagyjából 2009 környékén a túlterheltség jelei kezdtek mutatkozni Karlssonon. A harmadik Allen-Lande már elég izzadságszagúra sikeredett (a Frontiers le is váltotta Timo Tolkkira) és a végre saját néven kiadott, sokszereplős Free Fall lemezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Időközben azonban előkerült egy kétségkívül jó adottságokkal rendelkező énekes, a chilei származású Ronnie Romero, akire a Lords Of Blackben nyújtott teljesítménye alapján fölfigyelt a Rainbow oszló porhüvelyét föltámasztani igyekvő Ritchie Blackmore. Márpedig akire Blackmore fölfigyel, az bizony érdemes is a figyelemre. A Frontiers a “házi” zeneszerzők közül gyorsan fölhívta Karlssont és megrendelt tőle egy albumnyi nótát Romero népszerűsítésére. Hosszú távon biztosan kifizetődő lesz a befektetés. Ebbe a projektbe végül meghívást nyert Mike Terrana is, aki nem csak mindig kapható egy kis “szessön” munkára, de akinek neve előélete miatt kellően jól is cseng a szakmában.

Így állt össze a “komposok” triója, amihez a Frontires promóciós célzattal meg is rendelt a zenészektől néhány nevetségesen túlzó kijelentést, pl. “ez a legkirályabb és leggroove-osabb album, amin valaha játszottam” és “egyszerűen nem voltak határok sem a dallamokat, sem a szövegeket illetően” (kíváncsi vagyok, hogy a szövegekkel kapcsolatban milyen határokra gondoltak…).

Nem akarok cinikusnak tűnni, de ehhez a projekthez Terrana a nevén kívül semmit sem adott, Karlsson zeneszerzőként nem lendült újra csúcsformába, Romero hangjának érdemei pedig nem biztos, hogy pont ebben a közegben tudnak leginkább megmutatkozni (pl. a “One Heart” akusztikus verziója sokkal több “teret” ad neki). Akármilyen sommásnak, súlyosnak tűnik ez az ítélet, az album még így is szakmailag színvonalas munka és rajongóbarát szórakoztatás. De ennyi és nem több. Valahogy az egészből hiányzik egy plusz dimenzió (a mélység?). Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik majd védelmükbe veszik a “komposokat”, objektív szakmai érvekkel nem is tudnám őket cáfolni, valahol meg is értem őket, de bennem a sokadik hallgatás után sem hagyott nyomot az anyag. Nagyon sajnálnám, ha Karlsson tartósan beleragadna az ún. “szürke eminenciás” kategóriába.

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Adrenaline Mob: We The People (2017)

y_98.jpg

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Szokásom, hogy mielőtt írok egy megjelenésről, akkurátusan végigolvasom, mit mondtunk a korábbi lemezek kapcsán az adott előadóról. Legtöbbször arra a megállapításra jutok, hogy teljesen következetesek és önazonosak vagyunk. Az Adrenaline Mobról eddig nálunk posztolt bejegyzések száma engem is meglepett. Annak ellenére, hogy előzőleg csak két stúdióalbumuk jelent meg (a “We The People” a harmadik), összesen hat írás tanúskodik arról, hogy nálunk kiemelt figyelem kíséri Allen és Orlando “szerelemgyermekét”. A kiemelt figyelem viszont nem jelent osztatlan lelkesedést. Korántsem! A jelen tárgyban született kritikákat visszaolvasva azt kell mondjam, hogy tőlem szokatlanul a Csőcselék egyfajta “véleményevolúciót” provokált ki nálam. A kezdeti sokkszerű csalódás (itt), az első sorlemez megjelenésekor egyfajta távolságtartó tisztelgéssé szelídült (itt), majd egy magával ragadó budapesti koncert élménye túllendített a holtponton (itt), hogy beálljon nálam a jelenlegi állapot (pl. itt): ma már nem hiányzik Portnoy, nem várok világmegváltó nagy revelációt, de különösebb lelkesedést sem vált ki belőlem a dolog: egyszerűen csak örülök annak, hogy van ilyen, hogy Allen és Orlando jól szórakoznak, miközben bennünket is kellemesen elszórakoztatnak.

A Mobbal kapcsolatban nem véletlenül írok következetesen Allen/Orlandót, hiszen ez kettejükről szól: mellettük mindenki cserélhető – igen, még Portnoy is! Az őt váltó szegény A. J. Pero (ex-Twisted Sister) az együttes turnébuszában kapott egy masszív szívinfarktust, majd a kórházban elhunyt. Most éppen Jordan Cannata püföli a bőröket és John Moyer (Disturbed) helyett elvileg David Zablidowsky bőgőzik. Ezek a tagcserék nem észlelhetők a zenekar muzsikáján, pontosan azért, mert itt minden Allen és Orlando koprodukciójának függvénye. Ők ketten pedig kitaláltak egy jó receptet arra, hogy tudnak arcbamászó energiával, nagy testüket meghazudtoló frissességgel fölpörgetni minket, főleg élőben! Nem győzöm hangsúlyozni mennyivel többet nyújt ez a zene koncerten, mint mondjuk a nappaliban mosogatás közben.

Az együttessel kapcsolatos előtörténetem miatt (amit a bevezetőben már vázoltam) nyilván több időt kell szánnom az új album kiértékelésére, és még úgy is csak akkor lenne “fair” dolog végítéletet mondanom, ha már meghallgattam őket élőben. Ez a luxus azonban nem mindig adatik meg egy magamfajta kritikusnak, így a naprakészség igényének nyomása alatt kénytelen vagyok véleményt nyilvánítani. Szerintem a zenekar kezd föltűnően önismétlő lenni, nyilván nem várhatjuk el tőlük, hogy kivetkőzzenek saját bőrükből, de az önismétlés itt egészen jól fölismerhető: főleg a bemutatkozó album egyes fordulatai köszönnek vissza konkrét formában (hallga’ csak az albumot indító, klipes “King Of The Ring”-et, közvetlenül a debütáló lemez “Undaunted”-ja után!)

Természetesen itt is található egy dögös földolgozás, a korongot Billy Idol “Rebell Yell” című klasszikusa zárja. Ez rendben is van, hiszen általában jó érzékkel nyúlnak régi slágerekhez, az viszont már majdnem kínos, ahogy a “Raise ‘Em Up” a teljesen egyéni zenei világgal rendelkező (így könnyen beazonosítható) Volbeatet megidézi (ennek ellenére, vagy éppen ezért a nóta tök jó). Ráadásul az Allen/Orlando duó ezúttal nem csak magától kölcsönzött ötleteket, de visszaköszön pl. a Rage Against The Machine “Killing In The Name Of”-jának jellegzetes témája is (What You’re Made Of).

A Csőcselék szerintem megint egy minőségi, szórakoztató, de kb. fele-fele anyaggal rukkolt elő. Elfogadom, hogy Allen “hol rekesztek, hol tisztán énekelek” hozzáállása megosztó lehet; azzal is tisztában vagyok, hogy Orlando stílusa egyeseknek sok, és szeretnének több szépen kifejtett dallamot hallani a szélsebes “kapirgálások” helyett, de a fele-fele minősítés nálam nem ezekre vonatkozik (csak), hanem elsősorban arra, hogy a dalok mutatnak meglehetősen vegyes képet. Persze mindez elméleti dolog, a gyakorlatban meg az a helyzet, hogy amennyiben Pesten föllépnek, ott fogok csápolni valahol az Allen által föltüzelt lelkes rajongók között…

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Alestorm

ALESTORM – No Grave But The Sea (2017)

a.jpg

Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a kalóz metalos Alestorm új albumát, eddigi munkásságuk is inkább csak nyomokban szerepel az emlékeim között. Hallottam ugyan a legtöbb albumukat, de például az előző, 2014-es “Sunset On The Golden Age” című anyaguk a meghallgatása után kámforként távozott az agyamból. Mindezek ellenére viszont kíváncsi voltam, pláne, hogy ez az első komplett album, melyen a gitárposzton Bodor Máté (Leander Kills, All But One) feszít. Emberek, jelentem: el vagyok ájulva!

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

replacire

REPLACIRE – Do Not Deviate (2017)

replacire_cover.jpg

Van ok – sajnos nem is kevés – hogy akár még a legjóhiszeműbb rockrajongó is elveszítse kedvenc műfajába vetett bizodalmát és hitét: erről sokszor és sokat beszéltünk már lapunk hasábjain, több szót erre nem is vesztegetnék (persze úgyis fogok még eleget). Éppen ezért esik annyira jól és tudja teljesen felvillanyozni az embert, amikor tényleg egy bitang jó lemezzel találkozik: az öröm általában még nagyobb, ha egy általa addig nem is ismert banda jelentkezik ilyennel. Most pontosan ez történt: a Season Of Mist gondozásában március 17-én jelent meg a technikás death metalban utazó amerikai Replacire második soralbuma “Do Not Deviate” címmel.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!