Asphalt Horsemen: Broterhood (2016)

asphalt_horsemen-cover-2016-01.jpg

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Bevallom, éves listámról szóló cikkemből dorgálást érdemlő módon hagytam ki két, jobb híján southern-hard rocknak nevezhető, elitbe illő lemez említését. Külön öröm, hogy ebből egyik hazánk feltörekvő csapata, az Asphalt Horsemen – a másik a Monster Truck volt –, bár ha belegondolok a zenekart alkotók előéletére, ez egyáltalán nem meglepő. Mármint a színvonal, amire úgy gondolnánk, hogy ilyenre csak azok az amerikai-déli csapatok képesek, akik a horrorfilmek kliséiből ismert lepukkant falvakból verbuválódtak össze, hogy blues gyökerű zenéjükkel kifejezzék mindazt, amiben élnek és amiben szocializálódtak.

A beleélés azonban – mint oly minden más – úgy látszik sikeresen globalizálódott, és lehetővé tette a stílus olyasfajta prezentálását, ahonnan nem szaglik messziről a kelet-európai lét. Mert ennek a stílusnak a lelke az őszinteség, az a szeretet, aminek megvalósulását eddig csak genetikai forrásból születve tartottunk lehetségesnek  – még szerencse, hogy ez egyszer tévedtünk. Jómagam a southern jellegű rockkal nem sokat találkoztam – legalábis itthon – talán a Southern Special évtizedekkel ezelőtti, zseniális albumát említhetném, vagy a Southern Comfort nem régen megjelent lemezét, külföldön azonban burjánzó szubkultúra alakult ki, ami olyan együtteseket termelt ki magából, mint a   Lynyrd Skynyrd, a Little Caesar, a Black Stone Cherry, vagy a már említett Monster Truck, de ide sorolhatnám a Cinderella annak idején megosztó albumát, a “Heartbreak Station”-t is, aminek slide-gitáros, szájharmonikás megközelítése kivágta a biztosítékot a stadion rockot követelő fanok körében. Pedig nem is áll messze egymástól a két stílus, amire példa a jelen lemez is, ahol a jellegzetes, délies-bluesos hangulatot úgy sikerült beépíteni mondjuk a Whitesnake-jellegű dallamközegbe, hogy ember legyen a talpán, aki szét tudná választani a jól sikerült zenei integrációt.

Nem hinném, hogy a jelenlegi magyar énekesi közegből lenne valaki, aki hitelesebben, és stílus-relevánsabban tudná “kivágni” a southern rock sztenderdjeinek megfelelő vokális produkciót Lőrincz Károlynál, egyrészt, mivel Karcsi tehetsége révén minden stílusban megállná a helyét, és ha azt mondom, hogy engem Russell Allenre emlékeztet, akkor nem esek a magyar tehetségkutatók zsűritagjainak lelkendezős túlzásaiba, másrészt, mivel minden kiénekelt hangjából süt a műfaj szeretete és érzelmi lényegének befogadási képessége. Ez pedig ebben a közegben kötelező, mint ahogy annak a különleges hangulatnak is a megteremtése, ami olyannyira távol esik hazánk, vagy Európa zenei örökségétől. Talán éppen ezért is oly ritka a próbálkozás, azon belül pedig a természetesnek tűnő végeredmény, és talán ezért sikerült már a debütnek is dicsérő kritikák tucatjait kiharcolni a szakmai fórumokon. Mindezek ellenére úgy érzem, mostanra érett össze igazából a csapat, és az a zenei világ, amit idevarázsoltak: ha meghallgatod a “Thank You”-t, vagy a nyitó “Down In The Dirt”-öt,  egyből egy másik földrészen – nem Ázsiában! – találhatod magad, mindezt olyan optimizmussal és jókedvvel prezentálva, ami csak a lélekből jöhet. (Nem véletlen koncertjeik döbbenetes ereje, amit a lemezen is tapasztalható erőteljes, mai hangzás fizikai aspektusból is kidomborít.)

A blues-riffekre ráültetett autentikusan sodró ütemek, az organikus hangzással megszólaló herfli és a hullámzó, pulzáló dallamok úgy ragadnak magával, mintha pszichedelia rejlene bennük – ami persze távol áll ettől a világtól –, mégis, van valami bensőséges, de nagyon is földön járó tartalma az egésznek, ráadásul úgy, hogy bőven adagolnak az ezeket a jelzőket nem igazán birtokló aréna rockból is: a végeredmény így olyan, ami megállná a helyét egy ismerős blues kocsmában, de hatalmas csarnokokban is, mert nem térhez és időhöz kötött.

Az Asphalt Horsemen egyszerű eszközökkel, és azok kiváló alkalmazásával, valamint nagyfokú zenei alázattal tudott valami újat, országhatáron átnyúló minőséget hozni a magyar rockzenei színtéren, az, hogy mennyire lesznek a kritikákon túl sikeresek, már csak a szerencse dolga, mert a “southern” szabadság-érzés idevarázslásában hiba nincs. Ez itt most bizony valami Amerika!

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Gotthard: Silver (2017)

y_84.jpg

Kiadó:
Pias

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

25 év és 12 lemez, ez a svájci rockerek mérlege. A negyed évszázados évfordulóra emlékeztet az új anyag címe is (Ezüst), de félve teszem föl arra a bizonyos mérlegre, mert tartok tőle, hogy nem fog nagy súllyal esni a latba. Steve Lee 2010-es halála a személyes tragédián túl a bandának “intézményesen” is hatalmas megrázkódtatás volt. A svájci-ausztrál Nic Maeder énekessel készített két legutóbbi album (“Firebirth” és “Bang!“) meg sem tudta közelíteni a korábbi éra színvonalát (mondjuk a “Domino Effect” és a “Need To Believe” elég magasra helyezte a lécet!).

A Gotthard igazi európai hard rock legenda (volt), de mindig jellemezte egy kis amerikás hangulat, most viszont olykor kimondottan tolakodó  a “Western” modor, de sajnos nem úgy, mint annak idején a Damn Yankeesnél, vagy Jon Bon Jovi “Blaze Of Glory” albumán. (Utóbbiról hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy manapság illik nyálas, agyonjátszott közönségkedvencként jellemezni, valójában azonban briliáns munka – hányan tudják például, hogy Jeff Beck gitározott rajta, plusz olyan zenészek járultak hozzá tehetségükkel, mint Little Richard, Elton John és Kenny Aronoff?!)

A Gotthard sajnos Steve Lee halála óta halovány árnyéka önmagának, a “Bang!” szerintem egyenesen hervasztó produktum lett, így elég nagy tétje volt az ezüst évfordulós folytatásnak. Őszinte bánatomra most sem sikerült kimászni a gödörből, de nem tudom igazán, kire lehetne ráverni a balhét! Maeder pl. néha zavaróan Coverdale klónként viselkedik (pl. Stay With Me), de egyáltalán nem rossz énekes: nem állítható, hogy az ő szakmai teljesítményén csúsznak el. Leo Leoni sem felejtett el gitározni, és az új német producer, Charlie Bauerfeind is javarészt power metal bandákkal dolgozott eddig (Helloween, Blind Guardian stb.). Akkor honnan ez a bágyadt pop rock attitűd, a megannyi kínos áthallás és unalmas sablon?

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast pattintotta őket és egy kis belga, hard rockban ultra-light kiadó (Pias) gondozza lemezeiket. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album egy hajszálnyival jobban sikerült két közvetlen elődjénél, vagy legalábbis akad rajta néhány tetszetősebb dal (pl. az ordas James Bond nyúlással indító, Hammonddal megtámogatott “Customized Lovin'”), de ez még így is méltatlan a banda régi nagy híréhez. Ha már svájci hard rock, maradok inkább a Shakránál

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day (2017)

y_83.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Daniel Gildenlöw – senkinek se legyenek illúziói, ő a Pain Of Salvation egy személyben, körülötte mindenki cserélhető – szinte napra pontosan velem egyidős. Van viszont néhány lényeges különbség köztünk: ő például fantasztikus zenész (én egyik se, úgy értem: sem fantasztikus, sem zenész), és miután hónapokat töltött a kórházban egy húsevő baktérium által okozott halálközeli élménnyel birkózva, ami után szinte jártányi ereje sem maradt, irigylésre méltóan kipattintotta magát – a döbbenetes eredmény a lemez borítóján megtekinthető. De a mi szempontunkból nem is ez a fontos, hanem hogy hat év után ez az első valódi Pain Of Salvation stúdióalbum.

Ez talán nem hangzott valami lelkesen, de a helyzet az, hogy öntudatos és elkötelezett progos létemre valamiért sohasem tudta magát belopni a szívembe ez a muzsika. Maximálisan elismerem Gildenlöw kivételes képességeit, sőt nem vitatom a POS legenda-státuszát sem a műfajon belül, de nem tagadhatom – a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs! –, hogy ezen a blogon eddig következetesen hanyagoltuk őket. Az egyetlen kivétel az “Ending Themes” DVD-ről írott visszafogott recenzióm volt.

Az új anyaggal napok óta intenzíven ismerkedem, és be kell valljam, egyre jobban tetszik, pedig a Gildenlöw köré épített csapat teljes lecserélése ellenére sok változás nem történt. A zene továbbra is hatásvadász, musicales, néha hisztérikus, néha melankolikus, de leginkább puritán. Igen, nem tévedés, progresszivitása ellenére van valami elképesztően lényegre törő, sallangmentes ebben a zenében. Jó, továbbra is szinkópált, poliritmusokkal tarkított (szinte perkusszív), durván réteg-muzsika ez, de engem szinte már zavar a száraz, dísztelen hangzás (pedig Gildenlöw nyilatkozata szerint egyenesen mennyei a dob sound). Nincs semmi töltelék, csicsa, semmi melegség, még az alkalmi billentyű alapok is szinte észrevétlenek, mindent dominál Léo Margarit – egyébként igazán lehengerlő ­– dobjátéka. Na meg Gildenlöw erősen szuggesztív, elképesztően intenzív – nincs erre jobb szó! – JELENLÉTE. Már a DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: minden POS anyag hallgatása közben az a benyomás alakul ki bennem, hogy Gildenlöw itt a lelkét teszi közszemlére, mintegy lemezteleníti legintimebb önmagát… Ezt a fajta hitelességet sem vitatni, sem félvállról venni nem lehet, még kevésbé semmibe venni…

Szóval, a nap halványuló fényében végre megláttam, ha nem is tisztán, éles kontúrokkal, de minden kétséget kizáróan Gildenlöw géniuszát. Ez objektíve egy rohadt jó és elképesztően tartalmas lemez, az pedig már majdnem mellékes kritikai szempontból, hogy személy szerint ez a világ távol áll tőlem. Igen, a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs!

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Meshiaak: Alliance Of Thieves (2016)

y_82.jpg

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.meshiaak.com
facebook.com/meshiaak

Nagyjából szükségszerű, hogy egy-egy megjelenés elkerülje az ember figyelmét, az éves összesítésből is kimaradjon, noha érdemei alapján minimum a “figyelemreméltó megjelenések” kategóriába tartozik. Nagy a szórás, ráadásul a thrash nem is az én világom, így végül csakis azért figyeltem föl erre az ausztrál zenekarra, mert az a Dean Wells gitározik benne, aki a Teramaze-ben nyújtott teljesítménye alapján évek óta a kedvenc gitárosaim között szerepel, mindjárt Marcel Coenen (pl. Sun Caged) után. A lényeg, hogy vállalhatóbb megoldásnak tartom azt, ha utólag, nagy mea cuplázások közepette bepótolom a lemaradásom, mintha úgy sorolok be egy lemezt a Top 15-ös listámba, hogy év közben nem szántam fél órát sem egy nyúlfarknyi recenzió megírására.

Erről jut eszembe (minő váratlan fordulat!), hogy aki igazodási pontot keres a Meshiaak muzsikájához, azt minden különösebb habozás nélkül most a Testament legújabb lemezéhez irányítom. A “Brotherhood Of The Snake” energiája, nem túl tolakodó, de mindent átható zeneisége és a gitárjáték ámulatbaejtően összetett, technikás alkalmazása jellemzi Dean Wells legújabb csapatát. Aki ismeri a Teramaze karrierjét, meg sem lepődik, hogy Wells újra a thrash műfaj bűvöletében alkot, hiszen a Teramaze is thrash bandaként indult, és csak a utolsó két lemezen fordultak határozottan progresszív irányba.

A Meshiaak érdeme – főleg egy olyan kritikusnak, aki alaphangon nem rajong a thrash műfajért –, hogy ultra dallamos, és nem fél a kicsit behatárolt eszköztárat alkalomadtán groove és prog elemekkel bővíteni. Ehhez kiváló partner Danny Camilleri énekes (4ARM), aki a lemezt záró “Death Of An Anthem”-ben lazán bemutatja, hogy gond nélkül tudna beilleszkedni akár egy dallamos hard rock formációba is. A ritmusszekciót alkotó zenészek sem rutintalan amatőrök, Nick Walker bőgős és a thrash körökben keresett dobos, Jon Dette (Slayer, Testament, Anthrax) elképesztően szilárd alapokat biztosít Wells agyasan ritmizált riff-munkájához és varázslatosan dallamérzékeny gitárszólóihoz.

Félretéve a stíluspreferenciáimból adódó előítéleteimet, egyet kell értsek Garael kollégámmal: 2016 valóban a thrash éve volt!!! Metallica, Testament, Anthrax, Megadeth… és utólag Meshiaak… Hatalmas és látványos tűzijáték!

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!