Beszámolók

Krzysztof kapta az aláírt gitárt – őrületes koncertet adott a Green Day Krakkóban – fotók, videó

Csaknem két és félórás show-val állt színpadra január 21-én Krakkóban a Green Day. A kaliforniai punk rock banda európai turnéjának nyolcadik állomásán nemcsak a zenekar, hanem a rajongók is kitettek magukért: rögtön a második dalnál egy flashmobbal lepték meg a hosszú szünet után visszatérő világsztárokat. A fanok közül hárman a színpadra is felmehettek, közülük egy pedig olyan ajándékkal tért haza, amelyről korábban valószínűleg álmodni sem mert. Négy év hallgatás után, október 7-én jelent meg a Green Day Revolution Radio albuma, melynek apropóján azonnal koncertezni kezdett a zenekar. Az Oakland-i banda azóta jó néhány klubban fellépett az Egyesült Államok területén, január elején […]

A Krzysztof kapta az aláírt gitárt – őrületes koncertet adott a Green Day Krakkóban – fotók, videó bejegyzés először a On Stage jelent meg.

Grave Digger: Healed By Metal (2017)

gravediggerhealedbymetalcd.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.grave-digger-clan.com

A Grave Digger az amúgy is “kockásnak” tartott német heavy metalon belül sem a kifinomultság csúcsa, sőt, lehet, közepe sem, ráadásul úgy vonzzák a stílus sokak számára nevetséges és primitív külső és zenei paneljeit, ahogy kétnapos zebrahulla – lehet, hogy már félórás is – az éhenkórász keselyűket. Jómagam talán ezért is nem voltam soha a csapat lelkes híve – no nem a külsőségek, meg az egyéb vizuális hülyeségek miatt, mert azokra nagy ívben pottyantok: a kő egyszerűre vett dallamok és ritmusok annyira lecsupaszítva tálalják a heavy metalt, hogy már én szégyenlem magam, pedig egy nudistatelep kolóniája választott díszelnökéül. Egy azonban vitathatatlan, a Boldenthal vezette csapat mindig hű maradt szeretett stílusához, ráadásul mindezt olyan hitelességgel prezentálva, ami önkéntelenül is rokonszenvet ébreszt az emberben.

A csapatnak így megvan a markáns és hű  rajongótábora, ezért nincsenek rászorulva különböző stílusbeli kilengésekre, bár úgy érzem, Boltendahlt a rajongók hirtelen megcsappanása sem zavarná, annyira süt belőle az általa játszott zene lélekből jövő szeretete.

A fiúk tehát rendíthetetlenek, amit jelen album is bizonyít, és jóllehet kevesebb már a csikóévek speedes rohangálása, a megbízható, erőt sugárzó középtempóban így is született pár, az egész diszkográfiát tekintve is ütős himnusz. Ezt persze a csapat mércéjével kell érteni, mert a limitált énekhang, és az amúgy is szögletes zenei világ nem igazán kínál teret a rétegzett megoldásoknak, talán a gitáros, Axel “Ironfinger” Ritt – milyen jó, hogy vasujjú, és nem fakezű – szólói férnének el valami cizelláltabb stílust követő csapat zenei világában.

A sírásók a Saxonhoz hasonlóan tehát kiváló formában vannak, a hasonlóságra még a Biffék legutóbbi albumának igencsak pőrére vett koncepciója is ráerősít. Ez persze az én részemről nem igazán dicséretnek szánt megállapítás, de míg Saxonéknál hiányoltam a dallamokat, addig Boltendháléknál teljesnek érzem a teremtett zenei világot, kántálós, sulykolós énekhang ide, kétszavas, kiabálós refrének oda. A csapat munkásságában talán éppen ez a legcsodálatosabb: ennyi eszközzel is képesek a rajongóknál felszabadítani valami olyat, ami hosszú éveken keresztül fenntartja az érdeklődést – persze ez a harcos, közösségformálásra épített hatásmechanizmus más együtteseknél is működik, ám a Grave Diggernél mégis maradt valami egyedi aspektus, amit saját maguknak tudhatnak.

A fáradtság legapróbb jele nélküli, erőtől duzzadó albumot ástak elő fiúk a rutinos klánvezér vezetésével, aminek megvan a maga egyedi bája, talán az a rajongói hozzáállás, amit a felnőttek oly hamar képesek elfelejteni.  Ez pedig zenei világon átnyúlva is mindenképpen dicséretes.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

PHOENIX RT – Szépség vs. Szörny Tour 2017

phoenix_rt_2016_zenekar_700.jpgA január 7-i Rockstar Meetingen indult, és a január 22-i Lemmy Emlékesten folytatódik a felvidéki Phoenix RT 2017-es turnéja. Ezután a két speciális rendezvény után természetesen jönnek majd a teljes estés Phoenix RT bulik, határainkon innen és túl is. A csapat önálló koncertet ad majd Budapesten, Dunaszerdahelyen, Veszprémben, Kecskeméten, Székesfehérváron és Szombathelyen. Debrecenben a Hooligans vendégeként lépnek majd színpadra, és elkísérik a Tankcsapdát Grazba, Pozsonyba és Salzburgba.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

ügyeletes_kedvenc

Ügyeletes kedvenc 50. – Soulspell Metal Opera: We Got The Right (Helloween tribute)

A Soulspellről oldalunk hasábjain is több szó esett már, a Heleno Vale dobos által levezényelt három operából kettő csuklóból veri – van ilyen, nézz meg egy kínai kung-fu filmet – az Avantasia legutóbbi albumait. Most azonban tényleg nagy fába vágták a fejszéjüket, mert a “We Got The Right” a Helloween örökség és Kiske énekesi teljesítményének egyik csúcsalkotása, és már előre dörzsöltem a kezem Blaze Bayley kezdését látva, hogyan fog egy teljes brazil válogatott elbukni ismételten a németekkel szemben.

Aztán megszólalnak a többiek, én pedig csak ülök és bámulok, különösen a Daisa Munhoz nevű szőke hölgy teljesítményét hallván, aki ugyanúgy képes hangjával megborzongatni, mint az eredeti dalban Kiske. Azt egyébként nem értem, mit keres énekesként Lucassen a csapatban, de ezt borítsa a baráti összefonódások színes fátyla, a lényeg pedig az eredmény, ami önmagáért beszél, illetve énekel. Nem véletlenül hangoztatom, hogy a brazil színtér van olyan erős ebben a műfajban, mint a teljes európai. A kétkedőknek  itt a bizonyíték teljes “operai” formájában. (Aki többet is szeretne ebből a csodából, az meghallgathatja a Titanic c. film slágerének valós, izé Vale-es feldogozását is.)

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Firewind: Immortals (2017)

y_85.jpg

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Többek között, mivel Gus G. bekerült Ozzy bandájába (és mert az utóbbi időben inkább szólólemezeire összpontosított), a Firewind hosszú ideje parkolópályára került. Az utolsó albumuk 2012-ben jelent meg (Few Against Many), azóta kilépett az énekes, Apollo Papanathasio, hogy (most csak találgatok) a Spiritual Beggersre és tanári karrierjére több időt szánhasson, valamint hogy kiadjon egy katasztrofálisan unalmas és ötlettelen szólólemezt (Waterdevils, 2016, Escape Music). Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás…

A Firewind eközben nem volt teljesen tétlen, hiszen játszottak néhány koncertet: először Kelly Sundown Carpenter segítette ki őket, majd valamiért Henning Basséra (Metalium, Sons Of Seasons) esett a választás. Már most mondom, hogy – jóllehet Apollo az utóbbi időben nem volt csúcsformában – Basse képtelen maradéktalanul kitölteni az általa hagyott űrt. Lehet, hogy Apollo nem volt tökéletes, de volt egy azonnal fölismerhető, jellegzetes karaktere, míg Basse amolyan 12-egy-tucat power metal énekes színtelen, kaparós hanggal. Van egy kézenfekvő hasonlatom: a Firewind pont úgy járt, mint annak idején a finn Thunderstone, amikor a karizmatikus Pasi Rantanen helyett Rick “Jolly Joker” Altzit igazolták egy album erejéig (Dirt Metal, 2009). Ők magukhoz tértek, vajon mi lesz a Firewinddel?

A másik alapvető változás az együttes háza táján, hogy eddig Gus G. mellett leginkább Apollo segítgetett be a dalszerzésbe, most azonban a hangmérnök-producerként is tevékenykedő Dennis Wardot (Pink Cream 69, Unisonic, Place Vendome) kérték föl társzerzőnek. Basse mellett valószínűleg ennek tudható be, hogy a Firewind érezhetően elment erősen datált, tucat euro-power irányba. Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás… Se Apollo, se a Firewind nem járt jól az események ilyetén alakulásával.

Most először a banda egy történelmi eseménysorozat köré építette föl a teljes albumot, nevezetesen a második görög-perzsa háború (Kr.e. 480), közelebbről a thermopylai és a salamisi csaták történetét dolgozták föl, de úgy, hogy a végeredmény nem lett igazán koncept-albumos; a nóták különösebb összefüggés nélkül, önmagukban is megállják a helyüket. A Gus G. és Bob Katsionis páros szólókban most is káprázatos, de a dalok szerintem nem jobbak közepesnél; bár biztos akad majd olyan rajongó, aki megvédi őket…

A sommás ítéletem az, hogy ez bizony nem jó kezdés a 2017-es évnek, de főleg nem a Firewindnek. Továbbra is az “Allegiance” és a “The Premonition” maradnak az etalon, mert ez a “Halhatatlanok” bizony – címe ellenére – tünékeny jelenség. A tűzszél most olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy még csak meg sem érintett a melege… Tartok tőle, hogy a budapesti, Brainstormmal közös koncertre sem fogok elmenni (A38, február 26.), és ezzel sokan lesznek így. Ne legyen igazam, de alighanem gyéren látogatott hangversenynek fog bizonyulni (hacsak a Brainstorm szuper-lojális közönsége nem menti meg a helyzetet)…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

ausztralia

plini – handmade cities

Pang a lemezpiac. Vagy egyáltalán nem jelennek meg érdekességek, vagy olyan silány a minőség, hogy szóra sem érdemes. Vegetál a zenebarát, és régi kedvenceit járatja a lejátszójában. Aztán egy álmos, fagyos munkanap jön egy kolléga, aki egyébiránt beteges zenefüggő, és mutat valami, ami fellövi újra a napot az égre. Plini.

Egy meglehetősen fiatal ausztrál banda bemutatólemezét elképzelhetjük sokféleképpen, de ebben az esetben érdemes meghallgatni, mind a hét számot, valamivel több mint fél órában. Sok apró megjelenés, pár EP után a debütáló lemez igen kerekre sikeredett. Na de mi is ez? Instrumentális blues, rock, megnyomva pár effekttel, szájgitárral, csordavokállal, de ami a lényeg, a hihetetlen ízléses szólóorgiák.

Egy Mike Oldfield – Steve Vai páros bújhatott ebbe a Plini gyerekbe, ha majd meghallgatod a szólógitárt, rájössz miért mondom. Gyönyörűen felépített, egymásba fűzött dallamcsokrok, agyasabbnál-agyasabb megoldások sora követi egymást. Mindezt úgy megszólaltatva, hogy kedves a fülnek, semmi önmajmolás, túljátszás.

Troy Wright dobos és Simon Grove bőgős mellett, minden mást Plini csinál. Már-már egyszemélyes produkció, ami még tovább növeli az előadás fényét. Az hogy élőben, hogy működnek az már egy másik bejegyzést igényel, de mindenképpen nézzétek meg ezt, vagy ezt! Beszarás.

Visszatérve a bemutatkozó nagylemezhez, aminek címe a Handmade Cities lett. Olyas valamit ébreszt fel bennem, amit nagyon régen, valamikor apám Mike Oldfield lemezeit hallgatva éreztem. Bár ott több szerep jut az énekes részeknek, viszont a hangzás olyan, mint egy modern változata az Islands-nak. Nosztalgikus a hangulata az egésznek, ez talán a legjobb megfogalmazás.

A dalok precízen kitalált, nagyon korrekt módon komponált szerzemények, dalszerzés csillagos ötös. A hangszerelés már inkább csak négyötöd, ha ezen az elszúrt hasonlaton maradunk. Mégpedig azért, mert valamivel több teret kellett volna hagyni a basszusgitárnak, és talán a dob is lehetne valamivel vastagabb. Persze egy ilyen egyéni muzsikusnál, nehéz az ilyesmivel vitatkozni. Ez csak a saját meglátásom.

Aztán fel kell írni még valamit. A teliben „énekmentes” lemezek gyorsan unalmassá tudnak válni számomra. Ez történt az ausztrál géniusz esetében is. Óriási gitárost ismertem meg a személyében, de a lemez hallgatása után egyedül a vokállal operáló Every Piece Matters maradt meg a fülemben. Ez megint lehet az én gyengeségem, de valamivel több énekes, vagy dalolósabb részt el tudtam volna képzelni a felvételen. Pont.

Március 27.-én a hajón játszik az ötödik földrész új reménysége, talán érdemes lenne beiktatni, hiszen élőben igen hatásos lehet ez az egész cucc. Meglátjuk!

Értékelés: 5/4

Infók:

Tracklist:
01. Electric Sunrise
02. Handmade Cities
03. Inhale
04. Every Piece Matters
05. Pastures
06. Here We Are, Again
07. Cascade

Műfaj: instrumentális blues
Megjelenés: 2016. augusztus
Kiadó: