gods

kreator – gods of violence

Mille Petrozza és méltán híres thrash csapata a Kreator új lemezzel jelentkezett az év elején. A Nuclear Blast gondozásában érkezett, Gods Of Violence című, tizennegyedik sorlemezük távolodik a klasszikus thrash vonaltól, pláne a germán hagyományoktól. Ettől még egy igencsak érdekes felvétellel rukkoltak elő, de én valamivel tökösebb anyagra számítottam.

A 35 éves pályafutást maga mögött tudó metalóriás számos hullámvasúton jutott el oda, ahol ma tanyázik. 2001-s újraéledésük nagy hatást gyakorolt rám, de mára kicsit fakult a kép. Az biztos, hogy a finn Sami Yli-Sirniö az egyik legjobb kezű gitáros a színtéren, viszont az általa játszott dallamok lökik egyre távolabb a Kreatort a valódi, csontig hatoló thrash metáltól. Persze ez a saját véleményem, érzéseimre hagyatkozva.

A Gods Of Violence ötven perce több mint korrekt. Petrozza „papa” jellegzetes énekhangja és megszólalása ezerből is felismerhető. Számomra libabőr, amikor hallom. A dalok szintén nagyon átgondoltak, megérleltek, profi munka. Ellenben azt érezni rajtuk, hogy a robotpilóta gombot benyomva, sorozatgyártás áldozatai lettek.

Végig nyomon követhető az a power metal harmónia, ami a fent említett érzést kiváltja belőlem. Persze a thrash metal keretei nem túl szélesek, bent maradni a műfaj határain és azon belül élvezetesnek, ötletesnek maradni nem túl egyszerű. Ez az, ami nem sikerült az olasz felmenőkkel büszkélkedő frontembernek és csapatának. Ami korántsem probléma, viszont a törzsközönség biztosan elfanyalodik, ha meghallja ezt a lemezt.

A tizenöt évvel ezelőtti visszatérés, a gyökerekhez való leásás nagyon jól állt a csapatnak, ebből én már nagyon kevés dolgot hallok. Érdekes ez, hiszen azt próbálom ide írni, hogy a lemez túlságosan dallamos. Ez nem követelmény egy thrash legendától. Sőt! Vagányabban oda kellett volna vágni, bitang erős témákat felvonultatni a kellemes hangulatból pedig engedni kicsit. Egy Kreator lemez ne legyen fülbemászó…

Biztosan lesznek százával olyan fiatalok, akik majd erre a lemezre esküsznek. Milyen kifinomultan szélesítik saját határaikat az öreg rókák. Igen, lehet így gondolkodni, számomra viszont nem ilyen a jó Kreator lemez. Mondom ezt akkor is, ha alapvetően a felvett hanganyaggal semmi problémám, és minimum korrektnek érzem.

Szóval ebből az öncáfolatból igen nehezen fogok kikanyarodni, tovább talán nem érdemes magyarázni, aki akarta megértette, mire gondolok. Kiemelkedő, húzó nótát sem találtam a lemezen, egységesen átgondolt, összeszedett anyag, ahol a dallamok több szerepet kapnak a kelleténél. Pont.

Értékelés: 5/3

infók:

tracklist:
01. Apocalypticon
02. World War Now
03. Satan Is Real
04. Totalitarian Terror
05. Gods Of Violence
06. Army Of Storms
07. Hail To The Hordes
08. Lion With Eagle Wings
09. Fallen Brother

10. Side By Side
11. Death Becomes My Light

Műfaj: thrash metal / power metal
Megjelenés: 2017. január

Kiadó: Nuclear Blast
ajánló

Kilépve a Dj szerepből összművészeti elektroakusztik – Panda Elektroakusztik: Somnivore

Nagyon szeretjük a fúziós, összművészeti projekteket, mostanában nincs is ilyenből hiány. Ezúttal a Tilosból, a Kertemből és irodalmi eseményekről is ismert DJ Panda elektroakusztikus összművészeti projektjére kaptuk fel a fejünket, ráadásul a kép és hanganyag nálunk debütál! Panda régóta aktív részese irodalmi, művészeti rendezvényeknek, többek között kántor-kerámikus-népzenész-író-ovóbácsi-dj. “Kb. ötéves korom óta zenélek, először népzenész voltam, […]

C.A.F.B.

Vadonatúj C.A.F.B.-dal Szakácsi Greggel tizenhárom év után – Hallgass bele!

Napokon belül érkezik a várva várt EP, amit a nyáron megjelenő nagylemezük előfutáraként rögzített Szakácsi Greg és a C.A.F.B. zenekar. A korongon szereplő Bikini – feldolgozást néhány héttel ezelőtt tette közzé a banda, előzetesként pedig máris itt egy újabb nóta: hétfőn délelőtt a Lángoló Gitárok oldalán debütált tizenhárom év után az első hivatalos Szakácsi Greg – C.A.F.B. szerzemény! Január elején jelentette be Szakácsi Greg, hogy új albumot ad ki a C.A.F.B. zenekarral. Az együttes Seattle-ben élő alapítója utoljára 2004-ben készített lemezt az első bandájával – bár a Naiv című kiadvány után született néhány demo felvétel, ezek hivatalosan nem kerültek forgalomba. A klasszikus […]

A Vadonatúj C.A.F.B.-dal Szakácsi Greggel tizenhárom év után – Hallgass bele! bejegyzés először a On Stage jelent meg.

LAJKÓ FÉLIX Neked

Már nem meglepetés, hogy a kvázi munka-mániássá vált (vagy ha úgy tetszik, termékeny időszakát élő) Lajkó Félix újabb meglepetést okoz nekünk a legfrissebb albumával. 

Médianysos -2: J. F. Cooper – Nagy Indiánkönyv

nagy_indiankonyv.jpg

A hősök sosem halnak meg. Sajnos, ez a metal dalokban is gyakran emlegetett aforizma a mai digitális ifjúság korában igencsak átértékelődött. Persze, nem mintha a mai hősök tényleg meghalnának: a különböző kiadói univerzumokban tobzódó természetfeletti lények nagy része valóban halhatatlan a sztori szerint, és ha az egyik univerzumban véget is ér az életük, egy másikban új erőre kapva küzdhetnek meg szintén halhatatlan főellenségeikkel.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, hány gyermek, vagy tinédzser választaná magának kedvenc hősének Winnetout, vagy Csingacsgukot, korosztályom kedvenc “bajnokait”, és vajon hányan rágták végig magukat az indiántörténetek vaskos kötegein, egy életre meghatározva az emberközeli(bb) hősök példamutató viselkedési formáit.

Az indiánok mítosza tehát szertefoszlott, a mai Z és Alfa-generáció identitáskeresése a prériről egészen másfajta, a történelem kívüli színterekre tevődött,  ahol bármi megtörténhet – és meg is történik, ráadásul jóval modernebb formában, mint amit az indián-romantika nyújtani tudott.

Az indiánregények műfaja sajnos az idők folyamán nem tudott megújulni, mint ahogy többé-kevésbé filmes alkotótere, a western:  az indián, mint hős, még negatív formában sem jelenik meg a regényekben, jóllehet, tökéletesen alkalmas lenne – persze saját történelmi környezetében – a példaképteremtés összetett folyamatára. Nem hiszem, hogy a könyvtárakból sokan kölcsönöznék ki Winnetou, vagy Nyomkereső kalandjait, akik mindenféle szuperképességet nélkülözve, pusztán saját erejükkel, ravaszságukkal, és az erkölcsi megingathatatlanság tudatával voltak képesek az ellenségen felülkerekedni, vagy akár még nemesebbé válva, de elbukni.

Jómagam nem vagyok a nosztalgia “régen minden jobb volt” hamis tudatának a foglya: elfogadom, hogy az idők változnak, és modernebb hősökért kiáltanak, de akárhogyan is nézem, a példaképek mai és régebbi motivációi tulajdonképpen alapvetően nem változtak, pusztán a környezet, amiben hőssé válva vívják harcukat.

Abba, hogy az én generációmnak az indiánok jelentették a hőskeresés legbővebb forrását, minden bizonnyal belejátszik a vasfüggöny általi izoláltság is, ami nem engedte a szuperhősök univerzumait megismertetni az ifjúsággal, ráadásul a képregény, mint Superman és társai megjelenítésének legbővebb platformja, nem igazán terjedt el – emlékeim szerint csak a Füles c. rejtvényújság közölt heti rendszerességgel képes történeteket, és az első, kimondottan ilyen irányultságú folyóirat a gyermekeknek szóló Kockás volt, ami egyben remekül jellemezte a hatalom hivatalos álláspontját a műfajjal szemben.

Nekünk tehát “maradtak” az indiánregények, és azok NDK – egyébként remek – filmes feldolgozásai: ekkor vált a gyermekek  (és anyukák) kedvenc hősévé a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező Gojko Mitic. Gyermekkori vitáink így nem Superman és Batman, hanem Karl May és J. F. Cooper hőseinek kalandjairól szóltak, mindkét író regényciklusa hatalmas – és gyakran közös – rajongótábort generált. Jóllehet, Winnetou és Old Shatterhand kalandjai emészthetőbb formában kerültek az ifjúság elé – az eredetiből kiplántálva a faji felsőbbrendűség hirdetésének túl nyilvánvaló lenyomatait – nekem mégis Cooper regényei váltak kedvenceimmé.

Cooper regényei nem hiába képviselték sokáig az amerikai eposz hősfelfogását, minden arche-motívumot tartalmaztak, amit a későbbi kalandregények: az ember küzdelmét a természettel, a saját hazáját óvó és harcra kényszerülő harcosét, és a harc által megtisztult, új embereszmény születését. Ráadásul mindezt olyan történelmi környezetbe ágyazva, amiről a történelemkönyveink sem sokat szóltak. Érdekes, hogy Cooper nem az általunk ismert sorrendben írta meg a regényciklust összekötő Nathaniel Bumpo kalandjait, elsőként a Nagy Indiánkönyv gyűjteményes kiadásában negyedikként szereplő Bőrharisnyát, és legutoljára a ciklust nyitó Vadölőt. Jóllehet, a romanticizált, gáncs nélküli, ám tetteit folyton az erkölcs oldaláról vizsgáló hős minden regényben szerepel, mégsem mindig ő a főszereplő: a remek filmfeldolgozásból ismert “Az utolsó Mohikán”-ban is hiába állítják a középpontba, a regény igazi hőse Unkasz, és apja, Csingacsguk. Ez utóbbi történet rámutat arra is, miért volt több Cooper társainál: az apa-fiú kapcsolat, és a gyermekét elvesztő szülő tragédiájának kiváló ábrázolása jóval túlmutat a sablon indiánsztorik keretein. Az indián alakja Cooper regényeiben a rousseaui emberértelmezéséig nyúlik vissza, vagyis az ember, mint természeti lény alapvetően jó, pusztán a társadalom (civilizáció) formálja azzá, amilyen. Az író tehát nem ítélkezik negatív hősein sem, jóllehet a kritikát sem veti el, de azokat szinte közvetlen vagy áttételesen mindig a francia, vagy angol gyarmatosítókhoz köti.

A regényciklus fordulatos történelmi háttere emellett  kiválóan alkalmas Amerika urbanizálódásának, az egyre inkább kisebb élettérbe hátranyomuló őslakosok és a prérit felszántó pionírok küzdelmének ábrázolásához valamint a későbbi westernek hőstípusának kialakulásához. Bumpo – vagy regénybeli nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya – aktív résztvevője és alakítója  a történteknek, de mellette az indián eszményt megtestesítő Csingacsguk is egyenrangú hős – persze erkölcsi értelemben. Kettejük barátsága az ifjúsági irodalom – bár Cooper a felnőtteknek szánta regényeit – ékes példái, elválásuk pedig  a világirodalom eposzaiban ábrázoltakhoz hasonlóan tragikus. Csingacsguk halálával hiába él tovább Bumpo, a záródarabot jelentő “Préri”-ben már céljait és motiváltságát vesztett hős, aki “furcsa idegenként” bolyong a számára új értékeket hozó világban. És talán éppen ezért annyira emberközeli, aki bizony megérdemelné a halhatatlanságot. Mert a hősök sosem halnak meg.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Események

Álomnyereményeket ígér az új könnyűzenei tehetségkutató!

Nagyszabású könnyűzenei tehetségkutató indul Fülesbagoly néven. A díjak között fesztiválokon és népszerű zenekarokkal közös fellépések, valamint stúdiózás és sajtómegjelenések szerepelnek. A Fülesbagoly Tehetségkutatóra olyan magyarországi és határon túli magyar együttesek, előadók jelentkezését várják, akik élőben, hangszerekkel zenélnek, vannak saját dalaik és nem rendelkeznek lemezkiadói, illetve országos rádiós múlttal. Stílusát tekintve bármilyen – pop, rock, jazz, ska, hiphop, blues, metal, reggae, punk, funky, swing, country – kategóriát képviselhet a jelentkező. A beküldött hanganyagokat előzsűrizik, majd a legjobbakat április 22-én meghallgatják a martonvásári Brunszvik-Beethoven Kulturális Központban. A produkciókat egy szakmai zsűri véleményezi és díjazza, melynek tagjai: Andrásik Remo, a Hangszeresek Országos Szövetségének […]

A Álomnyereményeket ígér az új könnyűzenei tehetségkutató! bejegyzés először a On Stage jelent meg.

amerika

source – return to nothing

Hány, meg Hány amerikai zenekar hallatszik ÁT az öreg kontinensre, de Mégis fórumtémák Milyen Nehéz Maradandó alkotásokat felfedezni köztük? Hatványozottan Igaz EZ egy Frissen verbuválódott együttesek esetében. Most nem megyek bele abba, Hogy Régen Minden Jobb volt … Sot A fent említett anyagra Oravecz Zoltán írása hívta Fel a figyelmem. Főleg azzal a résszel keltett Komoly érdeklődést bennem, amikor egy eszköz párhuzamot emelte ki a Source kapcsán.

Megkerestem kalap lemezt, és belevetettem magam. Igazából pont AZT találtam, amire számítottam. Igazi, 2000 évekbeli Progresszív rockzenét, Meg Akkor is bátran állítom, ha ma Már Egy kicsivel érdekesebb, tördelt témázás UTÁN kiosztásra kerül EZ egy jelző. Itt Nem Errol van szó. Iszákos! Kifejezetten ötletes, roppant részletes dalok, végtelen hosszúságban. Élmény.

Ben Gleason, Dan Crisafulli, és Georges Octobous hármas Által jegyzett Forrás Return To Nincs használatát címre keresztelt Első lemeze jó. Nyilván türelmet igényel, TÖBB menta Hetven perc, Nyolc perc feletti dalok. Már ebből is rájöhettél, Hogy itt ellenszavazat amatőr garázspróbálkozásokról beszélünk, hanem jól; átgondolt koncepcióról.

Gleason énekes / gitáros biztosan Ismeri a Katatonia zenekart, könnyen megnevezhetőek egy srác kedvencei. Van itt MEG Opeth, de egy eszköz SZINTEN ordít. Nincs ezzel semmi baj, ha valamit jól; csinálsz, AZT Nyugodtan nyomasd. Tetszik Nagyon, Ahogy egy melankolikus, doomos gitártémák keverednek, kitörnek a Ködös hangulatból, megcsavarnak és repítenek a Belső világ felé, fantáziád bársonyán.

További érdekesség a basszus hangzás. Örülök, amikor Egy zenekar ennyire merészen kezeli rendelkezésre Álló hangszereit, eszközeit. Csodaszépen csattog a bőgő, máskor Pedig könnyedén simul a Ritmusok sorába. Jól felépített, végig Profin Szerkesztett, itt-Ott Már matekos muzsika. Nem AZ a könnyed vasárnapi Ebéd Melle tálalandó háttérmuzsika.

Annyi szent, Hogy Sok meló van ezen a lemezen, jól; hallani mit szerettek Volna elsőre megmutatni. Komolyan Vett zeneírás, kiforrott ötletek Egymás után, Minden Dalban. A Hossza lehetett Volna valamivel rövidebb, Neha Már unalomig hajszol a végtelen változatosság. Amit viszont mindenképpen ki Kell emelni, a Saját stílus kialakítása Még Nem valósult meg. A fent sorolt ​​bandák mindegyike jól; nyomon követhető az elefánt méretűre dagasztott dalokban. Bátran, jó irányba indultak AZ amerikaiak, csak Kell Még Valami, AMI átlöki Majd OKÉT a Saját határaikon.

Értékelés: 5/4

infók:

tracklist:
01. megbocsátás
02. Emlékek tegnap
03. Az Essence
04. Az Ige Source
05. Vissza a Semmi
06. előzékenység
07. Felhasznált
08. A kígyó
09. Quadrant

Műfaj: Progresszív rock-
Megjelenés: 2016. szeptember
Kiadó: Járda Zene

Burnclear: Lost For Life (2017)

cover_7.jpg

Honlap:
facebook.com/BurnclearOfficial

Nagyon kedvelem a finneket, pedig Túrisas kollégámmal ellentétben még nem sikerült eljutni hozzájuk; viszont itt, ahol most külhoni szolgálatomat teljesítem, minden koalíciós katonának ingyen rendelkezésre bocsátják a tábori szaunájukat. Igen, ezek a kedves fickók még a sivatagba sem utaznak szauna nélkül! De nem ezért szeretem őket igazán, hanem a ’90-es évek óta megvalósított elképesztően sikeres zenei forradalmuk miatt! Ez a kis 5 milliós nemzet számolatlanul adja a világnak a kiváló hangszereseket, énekeseket, és az Encyclopaedia Metallum kimutatása szerint Európában magasan itt a legnagyobb az egymillió lakosra jutó átlag metál zenekarok száma: 630!!!. (Csak összehasonlításképpen nálunk ez a szám 105; tessék csak a térképet alaposan átböngészni!)

Nyilván ezek után már meg sem lepődöm, ha egy nevesincs fiatal finn zenekar váratlanul lecsap rám mint fuldokló a mentőövre. Ezek ott teremnek, vannak, alkotnak végtelen alázattal és rendíthetetlen küldetéstudattal… Ezt már megszoktam, csak az irigység keserű ízét nem a számban. Szóval a Burnclear is arrafelé szökött szárba, és 2013-ban jelentkeztek is egy négyszámos EP-vel (Eventide), amire még egy olyan sasszemű kukabányász sem figyelt föl, mint jómagam. Viszont a hiperérzékeny detektoromon most fönnakadt az első teljes stúdiólemez, amiben nem is csalódtam: hamisítatlan skandináv power metal cucc progresszív fölhangokkal.

Föltörekvő, fiatal formációról van szó, akik zeneileg még nem teljesen kiforrottak, és kiadói támogatás nélkül dolgoznak (ha van még olyan egyáltalán). Az albumot saját költségen rögzítették a Guru Recording Studiosban, egy bizonyos Rauno Paananennel a keverőpult mögött, a kiadás és terjesztés is “független”, azaz: önfinanszírozott. Ez sajnos hallatszik is az anyagon, nekem különösen a dobhangzás (lábdob) tűnik javíthatónak, de a gitárhangzással sem vagyok maradéktalanul elégedett, bár hozzáteszem: nálunk csúcselőadók szólnak így lemezen.

Tony Turunen énekes nem a Russell Allen Ligában játszik ugyan, de legalább nem tucat-hang, a gitárosok: Karri Shemeikka és Tomi Virtanen viszont világszínvonalat képviselnek. Az együttes dallamérzéke figyelemreméltó, bár ebből a szempontból az anyag egy kicsit egyenetlen; látszik, hogy egy hosszabb időszak, kb. négy év termése lett ide besűrítve. Én nagyon szurkolok nekik, mert az a bizonyos x-faktor kétségkívül bennük van. Érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!