what on earth

Megjelent a What On Earth első EP-je

Csúszott ugyan pár hónapot, de tegnap végre csak kijött a budapesti easycore-os What On Earth debütáló EP-je, a Mayfly. A Ghostship Recordings stúdióban Tóth Gábornál rögzített ötszámos anyag első két dalát, a remek beerpongos klippel megtámogatott címadó tételt és a Twenty One Pilots-féle Car Radio feldolgozását már korábban bemutattuk, a maradék három új dal pedig alább csekkolható. A […]

DEÁK_BILL_BLUES_BAND

Amerikai extázis egy hosszú hétvégére

naaf03.jpg

Létezik egy hely, ahol a csajoknál csak az amcsi verdák dögösebbek, ahol a levegőben vibrál az adrenalin és a rock and roll… Egy hely, ahol mások a játékszabályok, és amikor átléped kapuit, egy varázslatos amerikai kisvárosban találod magadat, ahol a teljes szabadság uralkodik. Hogy mindez hol található? A Duna mentén haladj északnak és meg ne állj, amíg el nem érsz egy 19. századi erődhöz. Ott lépj be és hagyd, hogy érzékeid vezessenek, éld át az amerikai életérzést! Ráérsz egy hosszú hétvégére?

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Mr. Big: Defying Gravity

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
Frontiers Music

Weblap: 
http://www.mrbigsite.com

Stí­lus: 
hard rock

Származás: 
USA

Zenészek: 

Eric Martin – ének
Paul Gilbert – gitár
Billy Sheehan – basszusgitár
Pat Torpey – dob
Matt Starr – dob

Dalcí­mek: 

01. Open Your Eyes
02. Defying Gravity
03. Everybody Needs A Little Trouble
04. Damn I’m In Love Again
05. Mean To Me
06. Nothing Bad (‘Bout Feeling Good)
07. Forever And Back
08. She’s All Coming Back To Me Now
09. 1992
10. Nothing At All
11. Be Kind

Értékelés: 

Minden tiszteletem Nagy Úré, két okból is. Ritka az olyan személyes kiállás zenésztársuk és barátjuk mellett, mint amit Pat Torpey Parkinson-kórjának kapcsán a zenekar tett. Nem rúgták ki kollégájukat, hanem kvázi „örökös taggá” téve a zenekarban, felléphet velük estéről estére. Állítom, hogy ez a baráti gesztus, és az a szeretetáradat, amit a közönségtől kap a koncerteken – ha megállítani nem is tudja –, lassítja a folyamatot. (Hirtelen két hasonlóra emlékszem: A Def Leppard zenekar sem rúgta ki dobosát, amikor egy balesetben elvesztette bal karját, hanem inkább speciális dobszerkót készíttettek neki, amin egy kézzel is tud játszani. És a Styx is a színpadon tartja a HIV-pozitív Chuck Panozzót, bár a munka oroszlánrészét már Ricky Phillips végzi helyette.)

A másik ok, amiért kalapom emelem Nagy Úr előtt (tudod, azt a ’89-es lemezen lévőt!), szakmai vonatkozású. Szinte naponta hallunk olyan kijelentéseket bandáktól, hogy „most visszatérünk a gyökereinkhez”, meg „felidézzük a korai lemezek hangulatát”. Smafu! Vagy még inkább: kamu! Amikor Nagy Úr azt mondja, hogy visszatértek a korai lemezek hangulatához, az nem egy reklámszöveg. Alaposan megfontolták ezt a dolgot. Visszahívták Kevin Elson producert, akivel az első négy lemezüket csinálták (igen, még a kicsit izzadtságszagú ‘Hey Man’-t is), alaposan felkészültek rá, és lazán, hat nap alatt felvették a ‘Defying Gravity’-t. Mint a régi szép időkben. Erőlködés, görcsölés nélkül. Már nem kell megmutatniuk, kicsodák, már nem kell bizonyítaniuk a tehetségüket.

Amikor meghallom Kevin Elson hangját („OK, we’re rolling.”), mintha visszamentem volna az időben. Az első dal – ha nem is egy Addicted To That Rush, de – hasonló húzós, groove-os nóta. Nem az a tipikus slágernóta, de koncertsláger lehet belőle, mint az elődjéből. A hangzás is ugyanaz a nyers, mint az első albumon, minden hangszer külön hallatszik, nem úgy, mint a másik Kevin, Shirley összemosott, piszkos soundjában. Tényleg olyan, mint a ’90-es évek elején, amikor szinte egyedüliként tartották a frontot a grunge viharaival szemben. Ezt meg is énekelték az 1992 című dalban. „Thought about a girl that I once knew, Put her in a song with some greens and blues.” Hogy is volt? „Waited on a line of greens and blues, Just to be the next to be with you.” De aztán a grunge elsöpörte őket is: „Record company said to us, thank you, man. Then they threw us right into the garbage can.” És mégis, a szép élményeket nem tudták elvenni: „I was Number 1 in 1992.”

A lemez legjobb gitártémája egyébként a címadóé, emlékezetes lesz, mint anno a Green-Tinted Sixties Mind. Bár egész más dallam, a ritmikája miatt folyton Steve Vai Babushkája jut eszembe róla az ‘Alive In An Ultra World’ lemezről. A másik „emlékezetes” riff a Spin Doctors Two Princesre hasonlító She’s All Coming Back To Me Now. Egy egyslágeres előadónak miért pont azt az egy riffjét kell „lenyúlni”, ami a csapból is folyt egykor? Jó, tudom, nem lenyúlás, ez is csak hasonlít, de Paul írt már ennél ezerszer jobbakat is.

Az Everybody Needs A Little Trouble-ban előkerül a szerzők között a Colorado Bulldogba is besegítő Tony Fanucchi, ennek megfelelően egy dinamikus basszus-dob kettőst kapunk aláfestésként. Nem dobos ez a srác véletlenül? Nem tudok róla semmit, csak hogy Eric Martin szólólemezeire szokott dalokat írni.

Érdekes, hogy a felemlegetett listavezető óta nem nagyon jöttek be a lassú slágereik (talán csak egyszer, a Dancin’ Right Into The Flame esetében), inkább a feldolgozásokkal arattak. Most is van két feldolgozás, bár ezúttal inkább fiatal tehetségeket fedezett fel Billy Sheehan. A Damn I’m In Love Again Jennifer Lynn Simpson és Aleena Gibson, míg a Forever And Back Aleena Gibson és Maria Jane Smith szerzeménye. Az előbbi egy kellemes country-sláger, amilyeneket Avicii is a listák élére szokott röpíteni, akusztikus gitáron előadva igazi rádiósláger-gyanús, hasonlóan laza, mint a To Be With You volt. A másik sejtelmesen indul, a Tho Who-ra emlékeztető lüktetéssel, majd a refrénre bontakozik ki, ezt sokkal inkább átgyúrták a saját képükre. És a vokálok! Fantasztikusak! Bár a csúcsteljesítmény ebben a tekintetben a záró Be Kind, ahol már a The Temptations magasságaiba emelkednek. A végén, az „Is that too much to ask?” kérdés után meg, mint akiknek elgurult a gyógyszere, felpörgetik az alaptémát, és egy őrületes másfél perces szólóval zárják le a lemezt. Pont olyan ad hoc-jellegű, és ezért pont olyan hatásos, mint annak idején a lemez végére biggyesztett To Be With You volt.

Az igazi groove-os, középtempós nóták, ahol Paul Gilbert és Billy Sheehan szinte túljátsszák egymást, az említett 1992, és a Mean To Me, melyben még egy rövid párbajt is eleresztenek. Összeségében nagyszerű alkotás, méltó az első háromhoz, nem olyan görcsösen izzadtságszagú, mint a ‘Hey Man’ vagy az előző ‘The Stories We Could Tell’, amiről akkor áradoztam, de ma már egyetlen énektémát sem tudnék felidézni róla. Ennek a lemeznek a dalaira emlékezni fogok.

Összegzés: 

„Dacolva a gravitációval”? Egy frászt! „Dacolva az idővel”. Ez lett volna a jó cím. Paul Gilbert most is zseniális gitártémákat rakott össze, Billy Sheehan ugyan kicsit visszafogottabb, de Eric Martin és André Pessis újra hozza a megjegyezhető énekdallamokat, mert akármilyen kiváló gitáros is Paul, a közönség a dalokat énekli, nem a gitárszólókat. Kevin Elson pedig helyére teszi a bandát. Még van egy-két lyuk az október-novemberi turné dátumai között. Talán szerencsénk lesz. Vagy dacolva a gravitációval ellebegünk Münchenig.

Dátum: 
2017. augusztus 2

Pontszám: 
9

Szerző: 
CsiGabiGa

Sonic Rise – Szünetre vonul a csapat, d előtte még zúznak egyet a Pro-Pain előtt!

Sajnos ismét egy rossz hírről kell beszámolnunk, ezúttal a bonyhádi Sonic Rise tagsága döntött úgy, hogy egyenlőre ideiglenesen szüneteltetik a zenekar tevékenységét. Mivel az oldalunkkal kb. egy időben indult a csapattal és a pályafutásukat is közelről követtük végig nagyon szomorúak vagyunk a döntés miatt. Természetesen a srácok a zenélést nem hagyják abba, a csapat háromnegyede, azaz Huszti Gabi, Marci és Deér Gabi a zombai King Furiában folytatja Létai Péter Basszerrel és Balogh Márk énekessel kiegészülve. A zene eléggé más lesz mint a Sonic Rise, de nagyon súlyosan metal. Az eddig hallott dalokban van black és modern metal, de egy kis deathcore is kellően eklektikusan és zúzósan. Márknak és Huszti Gabinak elindult egy másik projektje is HolaZalán néven, melynek a stílusát leginkább az alternatív popzene címke reprezentálja. Ebbena  formációban Bék Zsolt dobos, Barta Zalán basszusgitáros és Kovács Vendel ukulele, vokál, percussion, síp, dob, nádihegedű érdekelt még. A Sonic Rise szünet előtti utolsó koncertjére augusztus 15-én Budapesten a Barba Negra Track kisszínpadán kerül sor, ahol a New York-i Pro-Pain előtt lépnek fel, a szekszárdi Don Gatto és a pécsi Dirty Dawn társaságában. Reméljük nem lesz ez egy hosszú szünet és a megkezdett album felvételei egyszer a nagyközönség elé kerülnek.

Amaranthe

Eluveitie – Októberi koncert a Barba Negrában! Vendég: az Amaranthe és a The Charm The Fury

Október 26-án közös turnéjával érkezik Budapestre az Eluveitie és az Amaranthe. Előbbi Evocation II – Pantheon című új lemezét mutatja be, mely legelőször az idei német Summer Breeze fesztiválon debütál majd. A folk metalos svájci Eluveitie tavalyi fesztiválfellépése után idén ősszel tér vissza Magyarországra egy megszilárdult, megújult felállással. Az új felállás: Jonas Wolf (gitár), Matteo Sisti (sípok, dudák, mandolin), […]

Brian Tichy

Sweet & Lynch – A Stryper énekes és az ex-Dokken gitáros újra együtt: novemberben jön a második album

A Sweet & Lynch nevű all-star formációban a keresztény hard rocker Michael Sweet (Stryper) az egykori Dokken / Lynch Mob gitáros George Lynch-csel, James Lomenzo basszerral (White Lion, Megadeth, Black Label Society) és Brian Tichy-vel (The Dead Daisies, Whitesnake, S.U.N.) állt össze. A project bemutatkozó nagylemeze Only The Rise címmel 2015. január 27-én került a boltokba, az olasz Frontiers […]