Papa Roach – Dalpremier – Help

A kaliforniai Papa Roach a nu metal aranykorában, 1993-ban alakult és a stílus egyik legmeghatározóbb bandája lett. Mára – némi stílusváltást követően – igazi aréna rock csapattá váltak, azonban népszerűségük töretlen. Kilencedik stúdiólemezük F.E.A.R. (Face Everything and Rise) címmel 2015 januárjában jelent meg, ezt az albumot be is mutatták 2015. június 14-én Budapesten, a Barba Negra Track színpadán (a […]

House Of Lords – Klippremier – Harlequin

Saint Of The Lost Souls címmel március 24-én jelenik meg a James Christian énekes vezette amerikai dallamrocker House Of Lords tizenegyedik stúdióalbuma, a 2015-ös tavalyi Indestructible lemez folytatása. Ezen a korongon mutatkozik be Chris Tristram basszusgitáros, a banda többi tagja, James Christian énekes, Jimi Bell gitáros és BJ Zampa dobos változatlan  A március végén érkező […]

FAHRENHEIT – "Nagyon örülünk neki, hogy ennyien emlékeztek még ránk"

A Maróthy Zoltán (gitár, ének), Tobola Csaba (dobok, vokál) és Vörös Gábor (basszusgitár, vokál) alkotta Fahrenheit zenekar már régóta nem aktív, ellentétben a Facebook oldalukkal, amelyre most egy friss videót tett fel Maróthy Zoli (KISS Forever Band, Koncz Zsuzsa, ex-Ossian) és Vörös Gábor (Omen, Piramis stb., ex-Ossian)

 


www.facebook.com/fahrenheitzenekar

 

FAHRENHEIT – Meglepetésvideó: Szárfotó (2017)

 

 

Brain Drain – Még idén új lemez várható a karcagi bandától

A karcagi Brain Drain zenekar a 2017-es évet egy új dallal és annak klipjével kezdte, Jégbe fagyva címmel. Az ősszel kijött, összetett és zord Madárijesztőhöz képest egy sokkal emészthetőbb és slágeresebb világ felé orientálódott új szerzeményben újdonságként sampler is megjelenik. A Valentin napi időzítés nem véletlen, hiszen éppen az e körül túlzott felhajtást mutatja be […]

Tim Bowness: Lost In The Ghost Light

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
InsideOut Music

Weblap: 
http://timbowness.co.uk

Stí­lus: 
art rock / progresszív rock

Származás: 
Nagy Britannia

Zenészek: 

Tim Bowness – ének, billentyűs hangszerek, programozás
Colin Edwin (Porcupine Tree) – basszus
Bruce Soord (The Pineapple Thief / Katatonia) – gitár, vokál
Hux Nettermalm (Paatos) – dobok
Stephen Bennett (Henry Fool / No-Man) – billentyűs hangszerek, gitár
Andrew Booker (Sanguine Hum / No-Man) – dobok

Vendégek:

Ian Anderson (Jethro Tull) – fuvola
Kit Watkins (Happy The Man / Camel) – fuvola, waterphone
Andrew Keeling (Hilliard Ensemble /Robert Fripp) – vonós hangszerek, gitár
Steve Bingham (Ely Sinfonia / No-Man) – hegedű
David Rhodes (Peter Gabriel / Kate Bush / Scott Walker) – gitár
Charlotte Dowding (Chetham’s Symphony Orchestra / Dowding Quartet) – hegedű
The „unknown” Pete Smith – basszus

Dalcí­mek: 

01. Worlds Of Yesterday
02. Moonshot Manchild
03. Kill The Pain That’s Killing You
04. Nowhere Good To Go
05. You’ll Be The Silence
06. Lost In The Ghost Light
07. You Wanted To Be Seen
08. Distant Summers

Értékelés: 

Tim Bowness elsősorban énekesként ismert, változatos zenei portfóliójával és a Burning Shed nevű online lemezkiadójával beírta magát a kortárs zenei szcénába, fárasztóan hosszú lenne azok listája, akikkel együtt dolgozott idáig ambient stílustól a progresszív rockig, Alice-től Tony Levinig. A most megjelent lemeznek az az apropója, hogy a Steven Wilsonnal közös No-Man projektje is szerepel a listán, hat lemezt adtak ki idáig, és ami nem fért bele ennek az együttműködésnek a művészi kereteibe, alighanem abból lett Bowness-szólóanyag, a mostani a negyedik.

Nagy átjárás van Tim Bowness zenei pályájának a gerincét adó előadók – elsősorban a Porcupine Tree tagjai – zenei világa között, ezért nem teljesen világos, hogy mi ennek a keretnek a definíciója, mert a ’Lost In The Ghost Light’ bármelyik dala helyet kaphatott volna egy No-Man-albumon, bár az ott időnként megjelenő öncélúságnak, az electro-borulatoknak itt nyoma sincs.

Nem lehet a munkái közül simán kiragadni ezt az egyet, mert olyan, mintha összefüggenének, mindegyikben sok a személyes vonatkozás, mindegyiknek hasonló a hangulata. Itt is van lebegés, félelmek, elmúlás, melankólia, bámulás egy eső áztatta kocsmaablakon át, az előző három szólóanyag nem volt elég ahhoz, hogy Tim Bowness kiborongja magát, a lemezborítón címke figyelmezteti a szülőket – ezúttal nem a trágár szövegre, hanem – az öngyilkosság-témájú utalásokra. Ennek ellenére ez a szólólemez lett zeneileg a legoptimistább hangulatú a négy közül, és ez akkor sem ellentmondás, ha az anyag koncepciója egy pályája alkonyához közeledő zenészről szól, aki nehezen néz szembe az idő múlásával és a gyorsuló technikai fejlődéssel. Kicsit furcsának találom a témaválasztást, mert – ugyan érthetők az aggodalmak, de – az alkotó nem egy megfáradt öregember, hanem egy pályája csúcsán álló munkamániás művész, akit elismernek, akinek elővételben elfogyott az album limitált kiadású verziója, szóval a világ szebb, mint amilyennek lefesti. Sokkal inkább az érezhető, hogy a lelki egyensúlyát azzal biztosítja, hogy minden szorongását kiírja magából.

Egységes anyagról van szó, nehéz kiemelni egy-egy dalt belőle, és bár Tim érzelmekkel és szomorúsággal teli jellegzetes suttogó énekhangja uralkodik a lemezen, nem szorul háttérbe a ’70-es éveket idéző – sőt a ’70-es évek progresszív megoldásai előtt tisztelgő – hangszerelés és a remek kórusok. Kicsit kilóg a sorból a Kill The Pain That’s Killing You a maga dühösségével, de a történet így kívánja meg. A Distant Summers azért említendő meg, mert ez egy letisztult átirata vagy inkább újragondolása a 2014-es ’Abandoned Dancehall Dreams’ albumon szereplő, múltba merengő Songs Of Distant Summers című dalnak, erős ihletet adtak azok a régi nyarak.

Összegzés: 

Nagyszerű dallamok, nagyszerű zenei teljesítmény, ami a lemezen közreműködők terjedelmes listájára pillantva nem lehet véletlen, mert jelen van a brit prog szcéna számos kiválósága, a Distant Summerben maga Ian Anderson is játszik, az album hangmérnöke pedig Steven WilsonElőször zavart az album szűnni nem akaró borongóssága, de szépen lassan előjött a zenekar a sarokból a részletekkel, sokadik hallgatásra beérő és maradandó alkotás született. Az is megfordult a fejemben, hogy innen csak egy lépés lenne a befogadhatóbb gilmouri melankólia, de azzal az anyag elveszítené az egyediségét, így van ez jól.

De ki az az „unknown” Pete Smith?

Dátum: 
2017. február 20

Pontszám: 
9

Szerző: 
Dzsó