Giant Horizon

Innistrad – A Moby Dick frontemberével, Smicivel készült a soproni banda bemutatkozó kiadványa

Ha már Sopron, akkor egyértelmű, hogy Moby Dick! Így nem is lehetett kérdés a tavaly áprilisban alakult Innistrad zenekarnak, hogy a a Múló jövő címre keresztelt, 5 dalt tartalmazó bemutatkozó EP-jüket a Moby Dick-vezér, Smicivel vegyék fel. Most be is mutatták első szerzeményüket, a Higgy magadban dalhoz szöveges videó is készült. A soproni bandának már […]

Budapest Music Expo – Idén lesz a legnagyobb!

Bár eddig is gigarendezvénynek számított, az idei lesz az eddigi legnagyobb Budapest Music Expo. A zenei kiállítás immáron 18.000 négyzetméteren várja az érdeklődőket október 6-tól 8-ig a Hungexpo területén. Külön öröm lehet a klasszikus zene kedvelőinek, hogy a billentyűs, ütős, pengetős hangszerek mellett a fúvós és vonós hangszerek is kipróbálhatók a három nap alatt. Az expo ezúttal is ingyenesen látogatható.

INNISTRAD – Az első dal az új soproni metal bandától: Higgy magadban

Higgy magadban címmel tette közzé első dalát a 2016 tavaszán alakult soproni Innistrad zenekar. A szöveges videóval kísért nóta egyben felvezetése a Moby Dick frontemberével, Smicivel felvett bemutatkozó EP-nek, at 5 tételes Múló jövőnek.
(Fotó: Torma Sándor)

“Az Innistrad 2016 áprilisában alakult Sopronban – egy baráti társaságból. Az első fontosabb fellépésünk 2016 decemberében történt, amikor hazánk egyik legismertebb metal zenekara, a Moby Dick előtt játszottunk a soproni Hangárban. 2017 nyarán kezdődött meg a Múló jövő című EP felvétele az MD stúdióban. Az EP élő bemutatójára szeptember 30-án kerül sor, szintén a soproni Hangárban.”


www.facebook.com/innistradband
 

INNISTRAD:
Unger János – ének
Plank Attila – gitár, vokál
Lőrincz Ádám – gitár
Lőrincz Zoltán – basszusgitár
Rácz János – dobok

 

INNISTRAD – Higgy magadban (szöveges videó a 2017-es Múló jövő EP-hez)

 

 

anchorless bodies

Itt az új Anchorless Bodies első Foszlánya

Miután az Anchorless Bodies a múlt héten elkezdte csöpögtetni a közelgő második nagylemeze részleteit, nem kellett sokat várnunk az első új dalra sem a miskolci bandától. A hétvégén megérkezett a Foszlány című tétel a Testet ölt című lemezről, ami a címekből is jól láthatóan – a legutóbbi Harag/Inspiration/Home kislemez remek magyar dalán felbuzdulva – ezúttal már teljesen anyanyelvünkön íródott. A […]

Rockstar Magazin

Rockstar Magazin – Minden, amit az idei Budapest Music Expo-ról tudni kell!

A hazai zeneipar legnagyobb eseményére készülünk, október elején ismét Budapest Music Expo – Andrásik Remo főszervező avatott be minket a részletekbe. Új rovatunk, a Budapest Butik ebben a számban debütál, melyben a fiatal magyar tervezők, dizájnerek, kreatív vállalkozások, pop-up store-ok világát igyekszünk feltárni. A sorozat első epizódjában bemutatkozik Szánthó Kinga és a Borneo.line Borneo szigetén, kézzel, 100%-ig fair trade […]

Black Country Communion: BCCIV

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
Mascot Label Group

Weblap: 
www.bccommunion.com

Stí­lus: 
hard rock, blues rock

Származás: 
Nagy-Britannia, Egyesült Államok

Zenészek: 

Glenn Hughes  basszusgitár, ének
Joe Bonamassa  gitár, ének
Derek Sherinian – billentyűsök
Jason Bonham – dob

Dalcí­mek: 

1.Collide
2.Over My Head
3.The Last Song for My Resting Place
4.Sway
5.The Cove
6.The Crow
7.Wanderlust
8.Love Remains
9.Awake
10.When the Morning Comes

Értékelés: 

Az év egyik slágerlemezéről beszélünk, hiszen három év kihagyás után tavaly jelentette be Kevin Shirley a folytatást. Ugyanakkor nem vagyok egyedül azzal az állásponttal, nem meglepő, hogy újra egymásra talált a négy muzsikus, hiszen az elmúlt években nem egy célzást tettek a folytatásra. Sőt, a szétválás után Joe Bonamassa és Derek Sherinian közösen tovább zenéltek egy darabig (2013-ban láthattuk őket együtt Budapesten), aztán Glenn Hughes, valamint Jason Bonham is így tett a California Breed formációban.

A folyatástól nem egyöntetű az elégedettségem. Kezdem a jóval. Noha a Led Zeppelin szelleme természetesen most is az album fölött lebeg, legalább nem emeltek át egyértelmű részleteket tőlük, mint azt tették főleg a második albumon, azért egyes részek felidéznek régi dalokat.  Az első szám, a már régebben ismert Collide elférne az első két Zep albumon, már ami a stílusát illeti, a riff viszont a Nobody’s Fault But Mine-t idézi meg a ’Presence’ albumról. Ez a pokoli erejű kiváló nyitánya az új lemeznek. Az Over My Head szimmetrikus zene, de jól összerakták. De aztán a baljós című The Last Song For My Resting Place sokkal izgalmasabb. Ezt a dalt Joe Bonamassa énekli, és a zene kezdetben ír folkzenei hatásokat mutat, aztán jön a hengerlés a gitárral. Szélsőséges, kiszámíthatatlan, ezért is jó. A Sway újra egy kutyakemény riffen alapuló dal, kiváló téma koncertekre, beindul tőle a nép. A The Cove egy lassú bluesos téma, Hughes szenzációs énekteljesítményt nyújt benne, Bonamassa gitárja sír a szólóban. A The Crow egy durva basszusriffel indít, erre épül fel az egész.

Idáig tudom fenntartani érdeklődésem, mert ami innentől jön, számomra unalomba fullad. A Wanderlust esküszöm, pont olyan, mint Chris Rea Road To Hell rádióslágere. Könyörgöm, ne menjünk már el ebbe az irányba! Na, azért előjön a Zep, mert a Love Remains erősen hajaz a Wanton Songra, legalábbis a gitáralap. Úgy látszik, szeretik a fiúk ezt a dalt, mert a BCC második albumán a Save Me is ezt a nótát juttatja eszünkbe. Az Awake jó lenne, Bonamassa hihetetlen jó futamot hoz alapnak, aztán az énekdallammal totál elrontják az egészet. Nem igaz, hogy ennél jobb nem jutott az eszükbe! Az utolsó, a When The Morning Comes nyolc percének a felénél mindig várom, mikor lesz vége, annyira unalmas ez a lassú szerzemény. Jó, valami Deep Purple hatás hallható, más nem marad meg és nagyon zavaró a sok ismétlés. 

A lemez végig jól szól, és alapjában véve igazi békebeli időkben gyökeredző hard rockot hallunk, csak a végére elfogyott a muníció. És még egy bajom van, ami az előző három lemezen is döccenőként hatott: Derek Sheriniannek ezúttal sem adtak elég teret, nem értem, miért csak két dalban férnek el szólói. (Bigfoot)

Nem akartam én írni a BCC-ről. Sosem voltam nagy Led Zeppelin-rajongó, bár nem vagyok beoltva ellene, mint Ozzy esetében. A Black Country Communionnal sem tudtam igazán azonosulni. Talán ha nincs az a piszkos hangzás, ami Kevin Shirley védjegye (amit sokan imádnak, engem speciel idegesít), akkor meg tudtam volna barátkozni velük. De ha már úgy alakult, hogy meghallgathattam az előzetes promó anyagot, és elolvashattam Bigfoot kritikáját, úgy döntöttem, elmondom az én – kicsit eltérő – véleményemet is. Elvégre ízlések és pofonok, mint tudjuk…

A kiállásos Collide kicsit Black Dog-ihletésű. Jó kezdés, és jól választott beharangozó a rajongóknak. Elképzeltem, hogy kiakadtak volna a Wanderlust vagy a folkos dal hallatán. Igen, a süllyedő Titanicon az utolsó pillanatig játszó zenészekről szóló The Last Song For My Resting Place szinte Corrs-feldolgozásnak hat, annyira erős az ír népzenei hatás és a vezérszólamot is végig a hegedű viszi. Viszont a gitárszóló a lemez egyik legjobbja szerintem. Az más kérdés, hogy Hughes éneke nélkül ez a dal nem BCC. A bluesos The Cove Hughes 90-es évekbeli szólólemezeire emlékeztet, ez a második csúcspontja az albumnak (nálam). Bonamassának pedig a blues szóló hazai pálya, sokkal emlékezetesebb, mint a Zeppelin alapokra nyomott játéka. A The Crow közepén a basszus-, aztán billentyűszólónál a Deep Purple Fireballja jutott eszembe. Nálam ez a mesterhármas viszi el a pálmát. Talán épp azért, mert eltérnek az elvárttól.

A Road To Hell hasonlat találó a Wanderlustra, de engem nem zavar az a dal. Amíg csak egy ilyen van a lemezen. Kell egy rádiósláger még az ilyen nagy zenészeknek is. Olyanokhoz is eljuttatja a zenéjüket, akik esetleg korábban nem is hallottak a bandáról. Egyébként meg csak a háttérfutam olyan Krisz Rudis. Vagy Reás, vagy mi. Az énekdallamról sokkal inkább Hughes nyolcvanas évekbeli ‘Phenomena’-kiruccanása ugrik be. Az is ilyen lágy dallamokkal volt teli, pedig azt az ex-Whitesnake gitáros, Mel Galley és testvére írták. Nem mellesleg ez a lemez leghosszabb száma, kellőképpen elszólózzák a végét, úgyhogy mégsem lesz belőle rádiósláger (bár ahogy mondják, a legtöbb jogdíjat a zeneiparban Radio Edit kapja, és őt biztos Hughesék is jól ismerik.)

Az Awake-ben remek a gitáralap, szinte Schenker-stílusú. Ellenben Schenkernél az ének valami egész mást szokott rátenni, itt meg a ritmusgitár akkordok mentén lépdel. A refrénnél kicsit California Breed. (Érdekes, hogy nem tudtak még egy B betűs szót kitalálni annak a csapatnak, akkor lehetett volna CBB a BCC után Hughes életében.) Viszont nagyon tetszik a billentyű-gitár felelgetés, kár, hogy olyan rövid. Az Over My Head kellemes hard rock nóta, bár az elején a monoton és torzított éneknél lefagytam kicsit, mert a Cameo Word Up című ’86-os slágere ugrott be, és abba az irányba tényleg nem kéne elmenniük. Viszont a refrénnél rátalálnak a helyes útra és Hughes sikítozásai is inkább rockosak, mint funkysak ebben a dalban (is). És tipikus hard rock akkordokra épül a záró When The Morning Comes is, kicsit mintha a Catch The Rainbow bluesosabb verziója lenne. A nyolcperces hosszához képest viszont szégyenletesen kevés benne a szóló (kb. fél perc billentyű- és egy percnyi gitárszóló), és sok Hughes “szenvelgése”. Blackmore ezt az idézett dalban éppen fordítva oldotta meg.

Aki a Zeppelin-vonalat várja végig a lemezen, az csalódni fog, a nyitó Collide-on kívül csak a Sway, a The Crow és a Love Remains viszi ezt az irányt, több dal elkalandozik a Deep Purple-féle hard rock felé (bár nem olyan erőteljesen, mint a Europe utolsó lemezén), és ott vannak az említett „kilógó” dalok, amik szerintem kellőképpen változatossá teszik a lemezt. Lehet, hogy kellett ez a pihenő a csapatnak, mert az ‘Afterglow’ után nehéz lett volna még tovább lépni. Most sikerült nekik új elemeket csempészni a zenéjükbe, amivel ha nem is léptek feljebb a grádicson, de minden bizonnyal fognak új rajongókat szerezni (lásd az én példámat). És most valahogy nem érzem annyira piszkosnak a hangzást sem, mint az előző lemezeken.

A lemezcímen korábban sem sokat gondolkodtak, most sincs ez másképp (talán ez is része a Led Zeppelin iránti tiszteletadásnak), de a borító szép. Jason Bonham erőteljesen dobol a lemezen, ahogy az apja emlékéhez és a Zeppelin-látta dalokhoz illik, ezen kívül nincs is más feladata, mint ritmusfelelősnek. Ellenben a billentyű már nem a ritmusszekció része, szóval én is úgy érzem, Derek Sherinian érdemtelenül kevés lehetőséget kap. De nem volt ez másként az előző három lemezen sem. Ez a banda Glenn Hughesra és Joe Bonamassára van kihegyezve, egyértelmű, hogy minden dalban ők viszik a prímet. Nekem tetszik, hogy Hughes kevesebbet sikoltozik, a szólólemezein eluralkodott funky hatásoknak itt nyoma sincs. Bonamassa pedig egy klasszis gitáros, akinek azonban nem ez a fő terepe. Nem véletlen, hogy a két legnagyobb szólót egy folk- és egy blues-dalban játssza el. (CsiGabiGa)

Összegzés: 

Álláspontom szerint ez a visszatérés nem úgy sült el, mint ahogy azt vártuk. Sajnos a Black Country Communion sem cáfolja meg azt a tézist, hogy egy mesterségesen összerakott szupergárda nem hozza a tagok zenei előélete alapján elvárt színvonalat. Ezt az albumot úgy tudnám jellemezni, mint azt a bringást, aki nagy sebességgel legurul a völgy aljába, majd felfelé hiába tapossa a pedált veszettül, mire újra felér, teljesen lelassul, nem maradt ereje a felfelé vezető úthoz. (Pontszám: 7) (Bigfoot)

Érdekes, hogy nekem, aki nem vagyok se Zeppelin-, se BCC-rajongó, sokkal jobban bejön ez a lemez. Talán éppen azért, mert nem voltak elvárásaim vele kapcsolatban. (Pontszám: 8) (CsiGabiGa)

Dátum: 
2017. szeptember 12

Dagoba

Decapitated – Emberrablás helyett már csoportos nemi erőszakkal vádolják a banda tagjait

A lengyel death metal gépezet Decapitated napjainkban a júliusban kiadott Anticult albumukat népszerűsítette a tengerentúlon a Thy Art Is Murder, a Fallujah és a Ghost Bath társaságában azonban úgy fest, hogy a szeptember 14-ig tartó turné további állomásait a lengyel srácok kénytelenek lesznek kihagyni. Történt ugyanis, hogy a csapat négy tagját a kaliforniai Santa Anában szeptember 8-án […]

DOROTHY – Klippremier: Az igazi szenvedély

A tavaly októberben kiadott 555 című lemez nyitódalához, Az igazi szenvedélyhez készült el a Dorothy új videoklipje.

“A klipen egy régi barátunkkal, a Mihaszna Filmes Nagy Viktorral dolgoztunk, az elképesztő plusz ‘fém szereplőkért’ pedig Csill_Art_Scrap_Yard, vagyis Berkes Csilla a felelős.”

 



www.facebook.com/DorothyZenekar

 

Egyvalakinek köszönhető a lemezcím és az 555 koncepciója, vagy közösen ötletelgetve találtátok ki, hogy ilyen jellegű legyen a harmadik kiadványotok?

Klo: “Amikor belevágtunk, annyi biztos volt, hogy nem egy új 10-12 tételes albummal szeretnénk kijönni. Épphogy befejeztük a Jobb, ha hozzászoksz! lemezünk munkálatait, amikor már az 555-ön dolgoztunk. Valami különlegeset akartunk az ötödik születésnapunkra, adni egy kis újat is, de felölelni az elmúlt öt év munkáját is.

Így született öt új dal, öt régit pedig teljesen más stílusban lehet hallani a korongon. Ezzel magyarázható a három darab ötös: 5 év, 5 új dal, 5 régi szám új köntösben. A lemez címe már 2016 év elején megvolt, az ötletet pedig, ha jól emlékszem, Varga Zoli, a producerünk dobta be.”

DOROTHY – Az igazi szenvedély (a 2016-os 555 albumhoz)

DOROTHY – Girls On Stage (a 2016-os 555 albumhoz)

DOROTHY – Nekünk lett kitalálva (szöveges videó a 2016-os 555 albumhoz)

DOROTHY – Te vagy a szívverésem (a 2016-os 555 albumhoz)