Black Star Riders: Heavy Fire (2017)

y_86.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

A műfajt elárasztó retró/nosztalgia hullám egyik legszimpatikusabb jelensége a Black Star Riders. Úgy idézik meg a Thin Lizzy legendás emlékét, hogy zeneileg hiteles, sőt tökéletes a folytonosság, miközben nem koptatják a régi nagy nevet. Az első két lemezzel (itt és itt) kilóra megvettek, annak ellenére, hogy alaphangon nem vagyok elkötelezett Thin Lizzy rajongó, sőt még azt sem mondhatnám, hogy teljes körű az ismeretségem a diszkográfiával. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy a menetrendszerűen két év elteltével megjelenő “Heavy Fire”-ra úgy vetettem rá magam, mint Gyúrós Józsi az esszenciális aminosavakra.

A “Heavy Fire” nem lett túl “nehéz”, ami a játékidőt illeti; a bónusz balladával (Fade) együtt sincs 45 perc hosszú az album. A jóból kicsit adnak, mondhatnánk közhelyesen, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy ez most kicsit gyengébb lett mindkét korábbi megjelenésnél. Ez nem föltétlen jelenti azt, hogy az együttes a fáradás jeleit mutatja (a formula ugyanis adott, és piszkos jól ki van találva), egyszerűen csak nem tudták most csúcsra járatni magukat, vagy momentán ennyire tellett. Minden zenekar életében vannak bizonyos egyenetlenségek, attól függően, hogy mennyire vannak csókos kedvükben a múzsák.

Arról nyilván szó sincs, hogy minden inspirációt nélkülöző fércmunkával lenne dolgunk, sőt! Három nóta kivételével (Who Rides The Tiger – bár itt meg a gitárszóló van nagyon eltalálva!, Ticket To Rise, Letting Go Of Me) az egész anyag megy fölfelé az iPodomra! Egyszerűen szórakoztató, vidám és életteli muzsika ez, amit az ember mindig szívesen hallgat. Magam is újra és újra azon kapom magam, hogy szinte öntudatlanul gravitálok e fekete csillag felé…

Tartuffe

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

alternative rock

Keleti zenével is kísérleteznek majd – Carson Coma interjú

Töretlen lendülettel dübörög az alternatív pszichedelikus (vagy neopszichedelikus) rockzenekarok legújabbkori újravirágzása, aminek remek példája az egy éve alakult budapesti Carson Coma. Kilépve az ismeretlenségből a négyes, azaz Fekete Giorgio (gitár, ének), Jónás Attila (basszusgitár, vokál), Mónus Marcell (dob, vokál) és Szauer Dániel (gitár) jövő csütörtökön a Mikában játszik, a következő Ten Years Before bulin, úgyhogy feltettünk pár kérdést […]

gods

kreator – gods of violence

Mille Petrozza és méltán híres thrash csapata a Kreator új lemezzel jelentkezett az év elején. A Nuclear Blast gondozásában érkezett, Gods Of Violence című, tizennegyedik sorlemezük távolodik a klasszikus thrash vonaltól, pláne a germán hagyományoktól. Ettől még egy igencsak érdekes felvétellel rukkoltak elő, de én valamivel tökösebb anyagra számítottam.

A 35 éves pályafutást maga mögött tudó metalóriás számos hullámvasúton jutott el oda, ahol ma tanyázik. 2001-s újraéledésük nagy hatást gyakorolt rám, de mára kicsit fakult a kép. Az biztos, hogy a finn Sami Yli-Sirniö az egyik legjobb kezű gitáros a színtéren, viszont az általa játszott dallamok lökik egyre távolabb a Kreatort a valódi, csontig hatoló thrash metáltól. Persze ez a saját véleményem, érzéseimre hagyatkozva.

A Gods Of Violence ötven perce több mint korrekt. Petrozza „papa” jellegzetes énekhangja és megszólalása ezerből is felismerhető. Számomra libabőr, amikor hallom. A dalok szintén nagyon átgondoltak, megérleltek, profi munka. Ellenben azt érezni rajtuk, hogy a robotpilóta gombot benyomva, sorozatgyártás áldozatai lettek.

Végig nyomon követhető az a power metal harmónia, ami a fent említett érzést kiváltja belőlem. Persze a thrash metal keretei nem túl szélesek, bent maradni a műfaj határain és azon belül élvezetesnek, ötletesnek maradni nem túl egyszerű. Ez az, ami nem sikerült az olasz felmenőkkel büszkélkedő frontembernek és csapatának. Ami korántsem probléma, viszont a törzsközönség biztosan elfanyalodik, ha meghallja ezt a lemezt.

A tizenöt évvel ezelőtti visszatérés, a gyökerekhez való leásás nagyon jól állt a csapatnak, ebből én már nagyon kevés dolgot hallok. Érdekes ez, hiszen azt próbálom ide írni, hogy a lemez túlságosan dallamos. Ez nem követelmény egy thrash legendától. Sőt! Vagányabban oda kellett volna vágni, bitang erős témákat felvonultatni a kellemes hangulatból pedig engedni kicsit. Egy Kreator lemez ne legyen fülbemászó…

Biztosan lesznek százával olyan fiatalok, akik majd erre a lemezre esküsznek. Milyen kifinomultan szélesítik saját határaikat az öreg rókák. Igen, lehet így gondolkodni, számomra viszont nem ilyen a jó Kreator lemez. Mondom ezt akkor is, ha alapvetően a felvett hanganyaggal semmi problémám, és minimum korrektnek érzem.

Szóval ebből az öncáfolatból igen nehezen fogok kikanyarodni, tovább talán nem érdemes magyarázni, aki akarta megértette, mire gondolok. Kiemelkedő, húzó nótát sem találtam a lemezen, egységesen átgondolt, összeszedett anyag, ahol a dallamok több szerepet kapnak a kelleténél. Pont.

Értékelés: 5/3

infók:

tracklist:
01. Apocalypticon
02. World War Now
03. Satan Is Real
04. Totalitarian Terror
05. Gods Of Violence
06. Army Of Storms
07. Hail To The Hordes
08. Lion With Eagle Wings
09. Fallen Brother

10. Side By Side
11. Death Becomes My Light

Műfaj: thrash metal / power metal
Megjelenés: 2017. január

Kiadó: Nuclear Blast
ajánló

Kilépve a Dj szerepből összművészeti elektroakusztik – Panda Elektroakusztik: Somnivore

Nagyon szeretjük a fúziós, összművészeti projekteket, mostanában nincs is ilyenből hiány. Ezúttal a Tilosból, a Kertemből és irodalmi eseményekről is ismert DJ Panda elektroakusztikus összművészeti projektjére kaptuk fel a fejünket, ráadásul a kép és hanganyag nálunk debütál! Panda régóta aktív részese irodalmi, művészeti rendezvényeknek, többek között kántor-kerámikus-népzenész-író-ovóbácsi-dj. “Kb. ötéves korom óta zenélek, először népzenész voltam, […]

C.A.F.B.

Vadonatúj C.A.F.B.-dal Szakácsi Greggel tizenhárom év után – Hallgass bele!

Napokon belül érkezik a várva várt EP, amit a nyáron megjelenő nagylemezük előfutáraként rögzített Szakácsi Greg és a C.A.F.B. zenekar. A korongon szereplő Bikini – feldolgozást néhány héttel ezelőtt tette közzé a banda, előzetesként pedig máris itt egy újabb nóta: hétfőn délelőtt a Lángoló Gitárok oldalán debütált tizenhárom év után az első hivatalos Szakácsi Greg – C.A.F.B. szerzemény! Január elején jelentette be Szakácsi Greg, hogy új albumot ad ki a C.A.F.B. zenekarral. Az együttes Seattle-ben élő alapítója utoljára 2004-ben készített lemezt az első bandájával – bár a Naiv című kiadvány után született néhány demo felvétel, ezek hivatalosan nem kerültek forgalomba. A klasszikus […]

A Vadonatúj C.A.F.B.-dal Szakácsi Greggel tizenhárom év után – Hallgass bele! bejegyzés először a On Stage jelent meg.

LAJKÓ FÉLIX Neked

Már nem meglepetés, hogy a kvázi munka-mániássá vált (vagy ha úgy tetszik, termékeny időszakát élő) Lajkó Félix újabb meglepetést okoz nekünk a legfrissebb albumával. 

Médianysos -2: J. F. Cooper – Nagy Indiánkönyv

nagy_indiankonyv.jpg

A hősök sosem halnak meg. Sajnos, ez a metal dalokban is gyakran emlegetett aforizma a mai digitális ifjúság korában igencsak átértékelődött. Persze, nem mintha a mai hősök tényleg meghalnának: a különböző kiadói univerzumokban tobzódó természetfeletti lények nagy része valóban halhatatlan a sztori szerint, és ha az egyik univerzumban véget is ér az életük, egy másikban új erőre kapva küzdhetnek meg szintén halhatatlan főellenségeikkel.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, hány gyermek, vagy tinédzser választaná magának kedvenc hősének Winnetout, vagy Csingacsgukot, korosztályom kedvenc “bajnokait”, és vajon hányan rágták végig magukat az indiántörténetek vaskos kötegein, egy életre meghatározva az emberközeli(bb) hősök példamutató viselkedési formáit.

Az indiánok mítosza tehát szertefoszlott, a mai Z és Alfa-generáció identitáskeresése a prériről egészen másfajta, a történelem kívüli színterekre tevődött,  ahol bármi megtörténhet – és meg is történik, ráadásul jóval modernebb formában, mint amit az indián-romantika nyújtani tudott.

Az indiánregények műfaja sajnos az idők folyamán nem tudott megújulni, mint ahogy többé-kevésbé filmes alkotótere, a western:  az indián, mint hős, még negatív formában sem jelenik meg a regényekben, jóllehet, tökéletesen alkalmas lenne – persze saját történelmi környezetében – a példaképteremtés összetett folyamatára. Nem hiszem, hogy a könyvtárakból sokan kölcsönöznék ki Winnetou, vagy Nyomkereső kalandjait, akik mindenféle szuperképességet nélkülözve, pusztán saját erejükkel, ravaszságukkal, és az erkölcsi megingathatatlanság tudatával voltak képesek az ellenségen felülkerekedni, vagy akár még nemesebbé válva, de elbukni.

Jómagam nem vagyok a nosztalgia “régen minden jobb volt” hamis tudatának a foglya: elfogadom, hogy az idők változnak, és modernebb hősökért kiáltanak, de akárhogyan is nézem, a példaképek mai és régebbi motivációi tulajdonképpen alapvetően nem változtak, pusztán a környezet, amiben hőssé válva vívják harcukat.

Abba, hogy az én generációmnak az indiánok jelentették a hőskeresés legbővebb forrását, minden bizonnyal belejátszik a vasfüggöny általi izoláltság is, ami nem engedte a szuperhősök univerzumait megismertetni az ifjúsággal, ráadásul a képregény, mint Superman és társai megjelenítésének legbővebb platformja, nem igazán terjedt el – emlékeim szerint csak a Füles c. rejtvényújság közölt heti rendszerességgel képes történeteket, és az első, kimondottan ilyen irányultságú folyóirat a gyermekeknek szóló Kockás volt, ami egyben remekül jellemezte a hatalom hivatalos álláspontját a műfajjal szemben.

Nekünk tehát “maradtak” az indiánregények, és azok NDK – egyébként remek – filmes feldolgozásai: ekkor vált a gyermekek  (és anyukák) kedvenc hősévé a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező Gojko Mitic. Gyermekkori vitáink így nem Superman és Batman, hanem Karl May és J. F. Cooper hőseinek kalandjairól szóltak, mindkét író regényciklusa hatalmas – és gyakran közös – rajongótábort generált. Jóllehet, Winnetou és Old Shatterhand kalandjai emészthetőbb formában kerültek az ifjúság elé – az eredetiből kiplántálva a faji felsőbbrendűség hirdetésének túl nyilvánvaló lenyomatait – nekem mégis Cooper regényei váltak kedvenceimmé.

Cooper regényei nem hiába képviselték sokáig az amerikai eposz hősfelfogását, minden arche-motívumot tartalmaztak, amit a későbbi kalandregények: az ember küzdelmét a természettel, a saját hazáját óvó és harcra kényszerülő harcosét, és a harc által megtisztult, új embereszmény születését. Ráadásul mindezt olyan történelmi környezetbe ágyazva, amiről a történelemkönyveink sem sokat szóltak. Érdekes, hogy Cooper nem az általunk ismert sorrendben írta meg a regényciklust összekötő Nathaniel Bumpo kalandjait, elsőként a Nagy Indiánkönyv gyűjteményes kiadásában negyedikként szereplő Bőrharisnyát, és legutoljára a ciklust nyitó Vadölőt. Jóllehet, a romanticizált, gáncs nélküli, ám tetteit folyton az erkölcs oldaláról vizsgáló hős minden regényben szerepel, mégsem mindig ő a főszereplő: a remek filmfeldolgozásból ismert “Az utolsó Mohikán”-ban is hiába állítják a középpontba, a regény igazi hőse Unkasz, és apja, Csingacsguk. Ez utóbbi történet rámutat arra is, miért volt több Cooper társainál: az apa-fiú kapcsolat, és a gyermekét elvesztő szülő tragédiájának kiváló ábrázolása jóval túlmutat a sablon indiánsztorik keretein. Az indián alakja Cooper regényeiben a rousseaui emberértelmezéséig nyúlik vissza, vagyis az ember, mint természeti lény alapvetően jó, pusztán a társadalom (civilizáció) formálja azzá, amilyen. Az író tehát nem ítélkezik negatív hősein sem, jóllehet a kritikát sem veti el, de azokat szinte közvetlen vagy áttételesen mindig a francia, vagy angol gyarmatosítókhoz köti.

A regényciklus fordulatos történelmi háttere emellett  kiválóan alkalmas Amerika urbanizálódásának, az egyre inkább kisebb élettérbe hátranyomuló őslakosok és a prérit felszántó pionírok küzdelmének ábrázolásához valamint a későbbi westernek hőstípusának kialakulásához. Bumpo – vagy regénybeli nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya – aktív résztvevője és alakítója  a történteknek, de mellette az indián eszményt megtestesítő Csingacsguk is egyenrangú hős – persze erkölcsi értelemben. Kettejük barátsága az ifjúsági irodalom – bár Cooper a felnőtteknek szánta regényeit – ékes példái, elválásuk pedig  a világirodalom eposzaiban ábrázoltakhoz hasonlóan tragikus. Csingacsguk halálával hiába él tovább Bumpo, a záródarabot jelentő “Préri”-ben már céljait és motiváltságát vesztett hős, aki “furcsa idegenként” bolyong a számára új értékeket hozó világban. És talán éppen ezért annyira emberközeli, aki bizony megérdemelné a halhatatlanságot. Mert a hősök sosem halnak meg.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Események

Álomnyereményeket ígér az új könnyűzenei tehetségkutató!

Nagyszabású könnyűzenei tehetségkutató indul Fülesbagoly néven. A díjak között fesztiválokon és népszerű zenekarokkal közös fellépések, valamint stúdiózás és sajtómegjelenések szerepelnek. A Fülesbagoly Tehetségkutatóra olyan magyarországi és határon túli magyar együttesek, előadók jelentkezését várják, akik élőben, hangszerekkel zenélnek, vannak saját dalaik és nem rendelkeznek lemezkiadói, illetve országos rádiós múlttal. Stílusát tekintve bármilyen – pop, rock, jazz, ska, hiphop, blues, metal, reggae, punk, funky, swing, country – kategóriát képviselhet a jelentkező. A beküldött hanganyagokat előzsűrizik, majd a legjobbakat április 22-én meghallgatják a martonvásári Brunszvik-Beethoven Kulturális Központban. A produkciókat egy szakmai zsűri véleményezi és díjazza, melynek tagjai: Andrásik Remo, a Hangszeresek Országos Szövetségének […]

A Álomnyereményeket ígér az új könnyűzenei tehetségkutató! bejegyzés először a On Stage jelent meg.

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!