nagy-szín-pad

A Lóci Játszik nyerte a Nagy-szín-padot

loci.jpg

A Lóci Játszik nyerte a Nagy-Szín-Pad! című tehetségmutató versenyt szombaton este a fővárosi Akvárium Klubban. A VOLT Produkció és a Petőfi Rádió szervezésében zajlott rendezvény fináléjában három előadó mérte össze produkcióját, a végeredményről a közönség szavazatai döntöttek. A döntő másik két résztvevője a Jónás Vera Experiment és a Mörk volt. Mindhárom előadó húszperces blokkot adott elő élőben. A közönség SMS-ben, Instagramon, illetve a nagyszinpad.com-on szavazhatott.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Bruce Dickinson a múlt heti robbantásról

bruce-dickinson.jpgA múlt hét hétfői robbantás, habár nem rockkoncerten történt, nem kerülhette el egyikünk figyelmét sem, már csak azért sem, mert mint kiderült, a biztonságiak hibájának is “köszönhető” volt a végkifejlet. A több áldozatot is követelő terrorcselekmény természetesen a hozzánk közelebb álló zenei vonal képviselőit is megmozgatta, lentebb Bruce Dickinson véleményét olvashatjátok, mely az Iron Maiden cardiffi koncertje alatt hangzott el.

[…] Bővebben!

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Roger Waters: Is This The Life We Really Want?

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
Columbia Records

Weblap: 
www.rogerwaters.com

Stí­lus: 
progresszív rock

Származás: 
Nagy-Britannia

Zenészek: 

Roger Waters – ének, akusztikus gitár, basszusgitár
Nigel Godrich – billentyű, gitár, hangeffektusok, hangszerelés
Gus Seyffert – gitár, billentyű, basszusgitár
Jonathan Wilson –gitár, billentyű
Roger Joseph Manning, Jr. – billentyű
Lee Pardini – billentyű
Joey Waronker – dob
Jessica Wolfe – ének
Holly Laessig – ének

Dalcí­mek: 

01. When We Were Young
02. Déjà Vu
03. The Last Refugee
04. Picture That
05. Broken Bones
06. Is This the Life We Really Want?
07. Bird in a Gale
08. The Most Beautiful Girl In The World
09. Smell the Roses
10. Wait for Her
11. Oceans Apart
12. A Part of Me Died

Értékelés: 

Roger Waters sok gondot fordít albumainak felvételeire, ugyanis az ezt megelőző 1992-es ’Amused To Death’ öt, a legújabb darab pedig hét esztendeig készült. A huszonötéves várakozást – mely a két album között eltelt – nem is említettem, ugyanakkor az elmúlt években megszületett a francia forradalom ihlette ’Ca Ira’ című operája is. Sokat turnézott, különösen a ’The Wall’ színpadra állításával foglalatoskodott hosszú évekig, a körútról készült mozi sem lett egy hagyományos koncertfilm.

Nos, ahogy várható volt, hősünk ezúttal sem szórakoztat, ismét a világ gondjairól mondja el véleményét. Ha belegondolunk, már az album címe sem rózsaszín álmokat vetít előre. Háború utáni képeket vizionál, szembesíti hallgatóságát a legújabb kor történelmi bűneivel, ostorozza a taposómalom-szerű életet, néha meglehetős indulatosan. Íme, a Picture That pár sora:

Képzelj el egy bíróságot, rohadt törvények nélkül! / Képzelj el egy bordélyt, rohadt szajhák nélkül! / Képzelj el egy budit, a rohadt csatorna nélkül! / Képzelj el egy vezetőt, a rohadt agya nélkül!

Hát igen, mondhatni, Waters mester kiakadt, mint a sezlonrugó, de ezek az indulatok sem új keletűek nála, hiszen a ’The Wall’ szövegeiben sem kevés az indulat egyes helyeken. A sorok, a gondolatok ezen az lemezen is épp olyan súllyal bírnak, mint a zene.

Az előzetesen megismert három dalból kettő, a Déjá vu és a The Last Refugee fényében azt mondtam, a Pink Floyd vele készült utolsó lemezének, a ’The Final Cut’-nak a zenei világát viszi tovább. Aztán végighallgatva az egész albumot, visszaköszöntek az ’Animals’ és a ’The Wall’ egyes zenei motívumai is, a Smell The Roses zenei alapja például kísértetiesen emlékeztet a ’Meddle’ fő darabjának, a Echoesnak az egyik tételére. A fő zenei sodor mégis a ’The Final Cut’. Ezen is sok a halk, egy szál hangszeres rész, sok hangeffektussal vegyítve. Igaz, ez utóbbi a ’Tha Wall’-nak is sajátossága. Szóval, ezek a halk dalok egyik pillanatról a másikra nagyon bedurvulnak, a zenéből is érződnek az indulatok. Sokszor halljuk a rádiót, az információ-áradatot, mellyel az ember agyát mossák: lám, egy kis visszautalás az ’Amused To Death’ témájára! Néha monoton elektronikus alapok zakatolnak, hogy fokozzák a sokkhatást, többször megismételnek egy mondatot a háttérben, aztán hirtelen valami más, emészthetőbb témába vágnak bele. Ilyen meditatív módon zárul le az album, nem mondom, hogy megnyugtatóan. Egy-két nagy ívű dallam is visszaköszön, talán egy picit ilyenkor az ’Atom Heart Mother’ jöhet be a képbe.

Érdekes, a gitárnak nincs olyan nagy szerepe, pedig hárman is kezelik a hangszert. Csak kísér a háttérben, néha akusztikusan. Igaz, nem David Gilmournak hívják a hangszerest, és az is biztos, hogy nem szólna úgy, mint a régi szép időkben. Ha ezt az albumot összehasonlítjuk Gilmour tavalyelőtt megjelent lemezével, a ’Rattle That Lock’-kal, tiszta sor, hogy Waters viszi tovább a tradíciókat, ezen belül is inkább azoknak a lemezeknek a szellemét, melyeken egyértelmű volt a dominanciája. Még a borító is enyhén a ’The Wall’-ra hajaz.

Összegzés: 

Nem akart új irányokba kikacsintani, hozta a jól bevált formákat, de a legtöbben ezt vártuk tőle. Roger Waters mindig is azok közé tartozott, aki először mondani akar valamit, aztán szórakoztat, és nálam betalál ez a hozzáállás. Sokszor csak kántál az ének helyett, vagy kiabál. Jó, nem sikít, mint a Careful That Axe Eugene-ben, és nem robban fel a Zabriskie Point villája a hegyoldalban. Szűnni nem akaró módon keresi az igazat egy igazságtalan, hazug világban már öt évtizede. A Fal csak nem akar leomlani, ő azonban a végsőkig kitart.

Dátum: 
2017. május 29

Pontszám: 
8

Szerző: 
Bigfoot

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!