Péntek este jóbarátommal ellátogattunk a Lili Refrain, Eivør és Heilung koncertre, aminek a Barga Negra Red Stage adott helyet. Ezzel kapcsolatban fel is merült bennem az a kérdés, hogy ez a „red” elnevezés mire utalhat, ugyanis az S8 ugyanígy elkeresztelt „koncertterme” szintén egy másodlagos megoldás. Mindegy is.

Amit biztosan el lehet mondani a Barba Negra Szállító utcai sátor/könnyűszerkezetű intézményével kapcsolatban, az, hogy a biztonsági szervezetek nagyon profik, az ajtónyitás után perceken belül lezavarták a majdnem a kereszteződésig érő sort. Miután a koncert előtt 3 nappal már annyi ticketswap figyelmeztetést kaptam eladó jegyekről, nagyon meglepett, hogy kb teltházas lett ez a kicsinek nem mondható rendezvény. Rengeteg ember jött el megnézni a 3 gráciát, és udvartartásukat.

Ez egy szubjektív beszámoló lesz, bevallom, amikor megláttam, hogy jön a Heilung, mindössze kíváncsivá tett. Majd az eseménynél megjelent Lili Refrain, és akkor tudtam, hogy nekem ide el kell mennem.

Zajon is maximális kedvencem volt, korábbi lemezbemutatómban sem tudtam elfogultságtól mentesen írni a művésznőről, egyszerűen imádom (amit csinál). Legutóbbi albumának leginkább kiemelt dalait (Ichor, Mami Wata, Terra 2.0, Travellers) játszotta, a számomra továbbra is felfoghatatlan muzikalitással és énekhanggal felvértezett boszorkány. A loopokra felvett dob, csörgő, kolomp, ének elemekre annyi érzéssel énekelt, majd gitározott, hogy szokásához híven teljesen elvitt. Számomra ének szinten ő volt az est alfája és omegája. Egyszerre kapott itt helyet az egzotikum, az antik letisztultság, a törzsi lüktetés, és az igazán magasszintű vokális tudás. Színpadiassága az üstdob használatakor villant meg, de hát ilyen ez a taiko jellegű dobolás. Kellemes meglepetésemre a közönség hatalmas ovációval fogadta, amit megilletődve, szeretetteljesen köszönt meg a művésznő. Imádnivaló volt. Már itt említést kell tennem a fénytechnikáról. Szerintem kifogástalanul támogatta az egyemberes projektet, Lili Refrain esetén nagyon minimális, V/ék/kehely formájú fények ereszkedtek alá, amik mind erre a nádszálként lengő papnőre mutattak, aki épp kapcsolatot teremtett föld és ég között.

A nyúlfarknyi varázslat után jött az Eivør Pálsdóttir művésznő, és ahogy drága barátom mondta, a rendszergazda.

A művésznő gitározásával és énekével kápráztatta el a többnemzetiségű közönséget, mögötte pedig egy úriember (a rendszergazda) mindenféle samplerekkel építgette az álomszerű zenét. Nekem az egészről olyan benyomásom volt, mintha egy havas tájon járnék. Mondjuk sose szerettem a telet, de ez mindegy is. Eivør nagyon szép ruhát viselt, olyan gallérral, mintha egy nagy, narancssárga polip lógna a nyakából…tényleg látványos volt, míg munkatársa egy pólófarmer kombóban terelgette a biteket. Nem különösebben szokott ez érdekelni, de ha már ilyen hatásvadász valamiről van szó, talán ezzel kezdhettek volna valamit. Kétségtelen, hogy fantasztikus az izlandi énekesnő, viszont annyi modorosság szorult a számára is igen szűkre szabott produkcióba, ami nekem majdnem megfeküdte a gyomromat. A Heilung előtt szerintem igen nehéz nagyot villantani, és ha a rendelkezésedre álló 30-40 percet azzal töltöd ki, hogy hipnotikusan sziszegő mondatokkal, próbálod magyarázni a népnek, milyen volt az, amikor elvesztél gyermekkorodban (micsoda egyedi történet), akkor bennem ez kérdéseket vet fel.
Szép produkció volt? Igen. A Heilung elé elfért? Igen. Enyhén nárci volt? Igen. Meg lehetett volna Lilinek is köszönni, hogy itt van? Igen.

És akkor dübörögjenek a sámándobok, eljött a várva várt pillanat…egy profin lezongorázott átszerelés következett, a ködös Germánia világképe bukkant fel a molinó mögül. Felcsillantak a kreatívabbnál kreatívabb arcfestések mögött ülő szemek, a kötöttsapkákra cipőfűzővel felkötözött biosz-szertáras kutyakoponyák fekete szemgödreiben zöld fény kezdte lidérci izzását, elsült egy-két egyedien vicces akela kiáltás, még a messzi északról (Szlovákia) érkezett közönség is lélegzetét visszafojtva állt. A római légiók szellemei remegve alkottak pajzsfalat, valahol Óbudán. Ahogy próbáltunk a keverőállás elé furakodni, a lakossági érzetet jól visszaadta a megvető pillantások erdeje. De vigasztalásképp senki nem számított arra, hogy több fedetlen mell lesz a színpadon, mint egy átlag 90-es évek béli Pantera koncert közönségében, Texasban.

A Heilung színpadképe nagyon fogósra sikeredett, hátul, középen egy nagy sámándob, mint a Nap, két oldalán a zenéért felelős barbárok primitív „pile of junk”-nak álcázott kütyüjei, balra elöl a főkütyüs pultja, és kürtjei. Miután a társulat egyik tagja füstölővel megszentelte a színpadot, és az arra érdemeseket, bevonult a tánckar.

Nehéz szavakba önteni mi is történt abban a kb két órában, amit a Heilung a színpadon töltött, de megpróbálom.

A nyitó ceremónia, amiben nagyon pc módon elmondták, hogy mindenki egy felsőbb lénytől származik, és mindnyájan testvérek vagyunk, számomra inkább egy kötelező biztonsági öv volt, mintsem egy odaillő mozzanat. Minden esetre előkészítette ezt a nagyon színpadias…színpadképes  előadást.

Az innentől induló blokk volt számomra az, ami inkább a zeneiségről szólt, és a produkció valódi, szépen felépített keretét adta. Az In Maidjan és az Anoana keretébe foglalt tíz dal, megspékelve a rituális elemekkel, egy csodálatos történetet bontakoztatott ki, amiben a háború, a halál, az áldozat hullámvölgyéből, a születés, felemelkedés, új élet hegyére mászhattunk fel. A fénytechnika a Heilung koncertje alatt olyat tett az asztalra, amit tátott szájjal néztem. A Nap szerepét betöltő sámándob megvilágítása, a stroboszkópok ütemes lüktetése, a lándzsáikat lengető harcosok árnyalakjaival kombinálva már-már egy modern színházi performanszra emlékeztetett. Maria és Uwe folyamatosan közvetítették a fény, és a sötétség egyensúlyát, keverékét. Olyanok voltak, mintha egy fekete és egy fehér tempera sohasem akarna összekeveredni a palettán. Számomra a trackek közti jelenetek csúcspontja az volt, amikor mindössze egy reflektor fényében ez a két szereplő szarvasokként összecsapott, miközben ezen az emberinek cseppet sem mondható ógermán nyelven megbeszélték a dolgokat…(travoltázok, mert nyilván egy szót sem értettem). Megformálódott egy ógermán jin-jang. Csodás volt. A másik ilyen, amikor Maria elhelyezkedett a Nap alatti trónon, a fehér fényebe ülve, a narancssárga korong alatt. Ez a lidérc jellegű figura újra teremtette a pogány madonna fogalmát. De említésre méltó a harcosok megáldása, a pajzsos tánc, az egyik harcos feláldozása, majd feltámasztása, hogy lángoló agancsokkal kezében jöjjön vissza. Az Anoana alatt olyan gyönyörűen úsztak a fénnyel kirajzolt primitív figurák sátrunk égboltjára, hogy nem is tudtam hova nézzek.

Maria kétségtelenül elragadó énekesnő, viszont a női vokál-kar annyira éterien egészítette ki énekeit, hogy attól egészen megborzongtam. A jin és jang dalnokok mikrofontorzítása kellőképp idegenné tette ezt a fura nyelvet, és bizonyos pillanatokban valóban azt hittem, hogy ezek az arcok csak félig emberek.

Számomra talán az Anoana pusztán azért volt egyfajta lezárás, mert egyrészt ez az általam ismert legutóbbi klip, másrészt valamiért a születés által hozott felemelkedés talán méltó csúcspont lehetett volna a produkcióban.

Ami ezután következett, nekem egy olyan ráadás volt, amiből pontosan fele ennyi is elég lett volna. Az utolsó négy track gyakorlatilag olyan volt, mintha valami goa party lenne, erős tribal hatásokkal. Ment a csűrdöngölés, a testrészek rázása. Nem is kívánnám ezt tovább ekézni, de a produkció első kétharmada után feljebb már tényleg nem volt.

Nem vagyok egy koncerteket felvételről nézegető forma, így összességében utólag jelenthetem ki, a Heilung nem koncertet adott. Ez egy zenés performansz volt, ami lehengerlő látványelemekkel, és előadással párosult. Zeneileg a sokszor brahi ütősök és pengetősök elhúzzák a mézesmadzagot, de ennyi talán megbocsátható, mivel ez nem egy koncert. Ha valakinek kicsit is tetszik ez a fajta világ, annak maximálisan ajánlott a Heilung. Főleg, ha egy olyan helyen tudja megnézni, ahol valaki nem kiabál be a legmeghittebb résznél, a szarvasok búgatásával kapcsolatban, illetve egy, saját ajkait már ronggyá rágott kislány nem sikoltozik folyamatosan, minden ütemet mellőzve. A Barba Negra még mindig a korrekt és segítőkész személyzet miatt jó…ez egy koncerthelyszínnél sovány vigasz.

Összességében egy fantasztikus élménnyel lettünk gazdagabbak, aminek talán lehetett volna egy kicsit méltóbb kivitelezése. Christopher Juul, aki mindössze a legutolsó táncnál adta tudtunkra, hogy az egész performansz agya (megjegyzem, ez nagyon szimpatikus), nagyszerű munkát végzett a Heilung összekomponálásával. Ez a csapat maximálisan eladható. Az első kétharmadban még talán spirituális mélységeket is megpendítettek.

A fotókért hatalmas köszönet Briginek!