Metal Blade

Visigoth – Ma jelent meg a második album, hallgasd végig!

A klasszikus power/heavy metal vonalas amerikai Visigoth zeneakart a folk/black vonalas Gallowbraid főnökeként ismert Jake Rogers alapította még 2010-ben. Eddig egy demót, a 2012-es Final Spell EP-t és a 2015-ös The Revenant King nagylemezt készítették el, de a mai nap látott napvilágot a második albumuk. A Conqueror’s Oath címmel megjelent lemez Salt Lake City-ben került rögzítésre, a hangmérnök pedig […]

Alvin és a Mókusok

Zorall Sörolimpia 2018 – Idén is lesz Tankcsapda!

Augusztus 22-25. között kerül megrendezésre a 11. Zorall Sörolimpia. A fesztivál népszerűségét az egyre növekvő látogatószám is mutatja, illetve, hogy egyre nívósabb zenekarok lépnek a Zorall Sörolimpia színpadára. Idén második alkalommal szerepel a Tankcsapda a fellépők között, de jön a Road, az Ossian, a Bikini, a Republic, az Alvin és a Mókusok, a Leander Kills, […]

Voodoo Circle: Raised On Rock

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2018

Kiadó: 
AFM Records

Weblap: 
http://www.voodoocircle.de/

Stí­lus: 
hard rock

Származás: 
Németország

Zenészek: 

Alex Beyrodt – gitár
Herbie Langhans – ének
Francesco Jovino – dobok
Mat Sinner – basszusgitár, ének

Corvin Bahn  billentyűs hangszerek

Dalcí­mek: 

01. Running Away From Love
02. Higher Love
03. Walk On The Line
04. You Promised Me Heaven
05. Just Take My Heart
06. Where Is The World We Love
07. Ultimate Sin
08. Chase Me Away
09. Unkown Stranger
10. Dreamchaser
11. Love Is An Ocean

Értékelés: 

Szeretem David Readman hangját. Ezért nagyon érzékenyen érintett, amikor ott hagyta a Voodoo Circle-t. Most mégis azt mondom, jobb ez így. Az ő Covi-kopi hangjával és Beyrodt Whitesnake-es riffjeivel tényleg olyan volt a banda, mint egy germán Whitesnake-klón. Persze a Primal Fearnél is bevált ez a „Legyünk német Judas Priest”, de azért ott Mat Sinner a főnök, és remek érzékkel csak a stílust nyúlta le, nem minden egyes riffet.

Alex Beyrodtnak ez sajnos nem megy olyan jól. Ő gyakorlatilag elindult egy Blackmore feelinggel töltött Deep Purple-, Rainbow-vonalat képviselve, aztán amikor beszállt Sinner is a dalszerzésbe (nem állítom, hogy neki van köze a pálforduláshoz), akkor hirtelen Readman is hangszínt váltott, és a címben szereplő mottót szem előtt tartva (‘More Than One Way Home’ – Nem csak egy út van) elindultak egy másik irányba. Na, nem nagyon más, mert azért Coverdale-nek valami köze csak volt a Blackmore-életműhöz, de tény, hogy inkább a John Sykes-vonal került előtérbe Beyrodt gitárjátékában. Ám az alapriffek sokszor annyira hasonlítanak egyik-másik dalra az ‘1987’ lemezről, hogy az már a plágium határait súrolja.

Nincs ez másként a mostani albumon sem, konkrétan kihallom a Crying In The Raint (Walk On The Line), a Bad Boyst (Running Away From Love) vagy a Don’t Break My Heart Againt (Just Take My Heart) egy-egy dal aláfestéséből. A Where Is The World We Love is erőteljesen használja az Is This Love harmóniáit. (Figyeled? Még kérdőmondatos szöveget is írtak, hogy jobban hasonlítson a kérdőmondatos című eredetihez.) Sőt, a Dreamchaser visszanyúl a Coverdale-es Deep Purple-ig és a Mistreated világába röpít. Jó, azt elismerte Beyrodt, hogy az a dal még az első Voodoo Circle-lemez korában született, csak nem volt vele tökéletesen elégedett, ezért lemaradt az albumról. Így már érthető a Blackmore-hatás. Most némileg átdolgozva felkerült a lemezre és egy nagyon hangulatos nóta lett belőle. Az Unknown Stranger Rainbow-hatására viszont ez nem ad magyarázatot.

Időnként Beyrodt elkalandozik Jimmy Page világa felé. Hoppá! A Coverdale / Page korszak is bekerült a szórásba, ahogy az előző lemezen is. A You Promised Me Heaven is erősen erre emlékeztet, de még jobban a záró Love Is An Ocean, melyben Page akusztikus gitáros zsenialitását idézi meg.

Ami érdekes felüdülés, a Higher Love, mely egy kellemes blues, persze ez sem mentes a nyúlásoktól, van benne egy kis Gotthard (Mountain Mama) és Scorpions (The Zoo) is. De az összhatás nagyon jó.

A Sykes-érához való közeledés jegyében ki is tették Alessandro Del Vecchio billentyűst a csapatból és az ‘1987’-hez hasonlóan négyfős felállásban nyomulnak, vendég billentyűssel, akinek az előző lemezhez képest valóban kevéske szerep jut.

Amiért mégis tetszik az anyag – és itt visszatérek a nyitó gondolatomhoz –, mert Herbie Langhans hangja nem annyira Coverdale-klón, mint elődjéé. Sőt, igyekszik inkább másfelé kanyarítani az énekdallamokat (bár egyszer elragadtatja magát és belefut a Coverdale-es „bbb-babe” éneklésébe az egyik sor végén), amitől az egész egy teljesen új irányt kap. Néha inkább Jorn Lande jut róla eszembe (az Ultimate Sinben főleg), aki szintén szeretett Coverdale-dalokat énekelni, sőt, egy időben játszott is Bernie Marsdennel és Micky Moodyval a The Snakesben.

Összegzés: 

Az egész lemezen azt érzem – ahogy a korábbi kettőn is –, hogy Alex Beyrodt kétségbeesetten igyekszik felhívni Coverdale figyelmét, hogy ő lenne a megfelelő gitáros a Whitesnake-be, akivel egy ütős albumot tudnának összerakni (a ‘The Purple Album’ feldolgozásai és Joel Hoekstra szólólemeze alapján ebben van is valami). Herbie Langhans hangja és dallamvezetése pedig inkább Jornra emlékeztet, mint Covira, így mégsem annyira plágiumszagú a végeredmény. Bár nekem az is tetszett.

Dátum: 
2018. február 9

Pontszám: 
8.5

Szerző: 
CsiGabiGa

Mr. Big

Mr. Big – 64 éves korában elhunyt Pat Torpey dobos

Február 7-én, szerdán este, 64 éves korában elhunyt Pat Torpey, a Mr. Big dobosa, aki évek óta küzdött a Parkinson-kórral. Halálát a betegségéből fakadó komplikációk okozták. Az 1988-ban alakult Mr. Big legutóbbi albuma tavaly nyáron jelent meg Defying Gravity címmel. Eric Martin énekes, Paul Gilbert gitáros és Billy Sheehan basszer mellett továbbra is Pat Torpey […]

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!