• Karácsonyra már nem kérek semmit: Evergrey, Need – A38 Hajó, 2017. 09. 17.

    Egyéb

    Ha én vagyok Rómeó, akkor biztos, hogy az Evergrey az én Júliám. A legelső pillanattól kezdve rabul ejtett világuk, amit ezzel a zenével teremtettek, ennek pedig rengetegszer hangot is adtam, és mindaddig fogok is, amíg van bennem szusz. Körülbelül egy évvel ezelőtt fanyalogtam egy sort azon, milyen méltatlan dolog, hogy hosszú évek óta már csak előzenekarként teszik nálunk tiszteletüket. Leírtam, hogy mennyire kijárna nekik már egy headliner műsor, és hogy milyen szívesen látnám őket megint főhősként. Na, hát így teljesüljön minden kívánságom!

    tovább

  • Seether: Poison The Parish

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    Canine Riot Records/Concord Music Group
    Weblap: 
    https://www.seether.com
    Stí­lus: 
    rock, post-grunge
    Származás: 
    Dél-afrikai Köztársaság
    Zenészek: 

    Shaun Morgan – ének, gitár
    Dale Stewart – basszusgitár, vokál, akusztikus gitár
    John Humphrey – dobok, ütőhangszerek

    Dalcí­mek: 

    01. Stoke the Fire
    02. Betray and Degrade
    03. Something Else
    04. I’ll survive
    05. Let You Down
    06. Against The Wall
    07. Let Me Heal
    08. Saviours
    09. Nothing Left
    10. Count Me Out
    11. Emotionless
    12. Sell My Soul

    Értékelés: 

    Én is azon kommersz fogyasztók közé tartozom, akik igazából az Amy Lee-vel közösen felvett, csodaszép Broken című dal kapcsán hallottak először a Seetherről. Viszont míg Amy sose tudott megfogni, szemet (inkább fület) szúrt ennek a pasasnak a hangja. Ki lehet ő?

    A mai napig tartom, hogy Shaun Morgannek igen különleges és kifejező orgánuma van, amit szinte mindig öröm hallani. Mélyebben beleásva magamat az eredetileg dél-afrikai együttes munkásságába, rá kellett jönnöm, hogy viszont a zene, ami ez alatt a hang alatt van, igencsak változó színvonalú. A Seether 18 éves története során adott ki erős és közepes lemezeket is. Velük kapcsolatban inkább az a tapasztalás, hogy nem egységesen jók vagy rosszak a lemezeik, ugyanis náluk inkább nagyon jó és kevésbé jó dalok vannak. Az arány egy picit szomorú, ugyanis az eddigi lemezeiken 10-11 dalból találtam hármat-négyet, ami jó volt, a többi meg inkább felejthető. De az a 3-4 aztán annyira kiváló, hogy soha, de soha nem tudtam megszabadulni tőlük.

    Maga a zenekar erőteljesen amerikai jellegű, füstös, borongós, néha cipőbámulós rockzenét játszik, ami nem egyszer metalba hajlik. Stílusuk egyik legmarkánsabb eleme az énekes, Shaun Morgan hangja, ugyanis az úriember egészen magas szintre vitte a rekesztve éneklés műfaját, és az a helyzet, hogy ez hihetetlen mértékű dögöt ad az egész produktum hangzásának. Csak azok a fránya dalok. Hát azok hol rádióbarátok, hol hörgős-megőrülősek, hol simán színtelen-szagtalan tévelygések, hol pedig remek balladák. De ahogy említettem, azok a dalok, amiket úgy igazán elkapnak, azok örökre nyomot tudnak hagyni. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért hűha-daloknak fogom őket hívni.) És most itt van a ’Poison The Parish,’ ami első és második nekifutásra is az egyik legjelentősebb anyaguk.

    Már az is nagyon felvillanyozott, hogy az előzetesen kiadott dalok bizony egytől-egyig hűha-dalok voltak. Ha jól emlékszem, a legelső a Let You Down lehetett. Bivalyerős kezdés, tipikus Seether-verze és egy lehengerlően erős refrén. Egy óriási energiabomba. És az a hangzás! Biztonsággal állíthatom, hogy ez az eddigi legsúlyosabb hangzású Seether-album, iszonyat alja van az egésznek, és ez remekül passzol hozzájuk. Nem emlékszem a pontos sorrendre, de talán a Stoke The Fire volt a következő. Shaun végre megint kiengedte a hangját, belefért egy kis üvöltözés is, és megint csak egy rettenetesen erőtől duzzadó refrén. Már a két dal alapján lehetett tudni, hogy ez az album más lesz, mint a többi.

    És más is lett, ugyanis az egy lemezre jutó hűha-dalok száma most a legmagasabb. Ez egyben azt is jelenti, hogy még mindig nem jutottunk el arra a kívánatos szintre, hogy minden egyes nóta üssön, de az arány pozitív irányba való elbillenése nagyon ígéretes.

    A lemez rögtön az egyik legerősebb dallal, a Stoke The Fire-rel kezd, majd azonnal a másik csúcspontba, a klipes Betray and Degrade-be torkollik. Ez igazi Seether-himnusz, benne van a zenekar tingli-tangli, rockos és kifejezetten agresszív oldala is. A Something Else az első olyan dal, amit én tölteléknek érzek, de annak a jobbik fajtája legalább, jegyezhető dallamokkal és fülbemászó refrénnel. Az I’ll Survive pont félúton van a két szélsőség között, ez a Seethernek inkább a grunge-os, cipőbámulós oldalát domborítja. Ezután a Let You Down. Na, ez az a dal, aminek a hűha-faktora olyan magas, hogy gyakorlatilag egész nyáron nem tudtam abbahagyni hallgatását. Hihetetlen mennyiségű energia és harag van benne, amit csak fokozott az American Horror Story képi világára hajazó klip.

    Az Against The Wall az első igazi ballada, ennek kicsit olyan amerikai giccs hangulata van, de azt el kell ismerni, hogy igencsak fülbemászó nóta. A Let Me Heal az első olyan szám, amit kifejezetten rossznak és unalmasnak tartok. Céltalanul bolyongó dallamok, környezetidegen refrén, kapufa. Egészen komoly hasonlóságot mutat egyébként Al Jourgensen I’m Invisible című dalával, de az legalább túlzó és elborult, ergo valamilyen. A Saviours nagyjából az első igazi bulizós nóta a lemezen, engem annyira nem fogott meg, de van egy olyan érzésem, hogy a koncerteken sűrűn elő fog kerülni.

    A Nothing Left ismét egy hűha-dal, amiben nagyon szépen kidomborodik a Seether zenéjének az a jegye, amit én nagyon szeretek. De hogy mi ez? Hát, amikor Shaun egyfajta kesergős, befordulós hangulatban énekelget, aztán egyszer csak mintha tele lenne a töke, és úgy elüvölti magát, hogy az emberben megfagy a vér. Ilyen pillanatokkal operál az egyik legnagyobb kedvenc Seether-dalom, a Like Suicide, de ez a fogás tetten érhető a Stoke The Fire-ben is. Ezután a Count Me Out a már ismertetett módon gyenge és céltalan eresztés, ami nagyon málhás szeretne lenni, de az ötlettelen dallamok banánhéján nagyot zakózik.

    Az Emotionlessben pedig megint visszaköszön a klasszikus Seether vontatottsága, amit megspékel egy himnikus erejű refrén. Igazi belassult, mocsárszagú dal, szintén nagy kedvenc a lemezről. Zárásképpen pedig a Sell My Soul, megint csak egy igen amerikai ízű on the road zene, de különösebb probléma nincsen vele.

    Végezetül mindenképp csak annyit tudok elmondani, hogy ezzel az albummal bárkinek érdemes próbát tennie, ugyanis megfelelően sokoldalú, élvezetes hallgatnivaló, ami remekül megmutatja a zenekar igazi arcát és erejét. Fussunk össze velük a Dürer kertben október 1-jén!

    Összegzés: 

    Amikor erre a lemezre gondolok, vagy meghallgatom, mindig az elégedettség érzése fog el. Bár van rajta egy-két kifejezetten gyenge dal, de a helyzet az, hogy ez a Seether-anyag pontosan az, amire nagyon régóta várok, és ami már a bandának is kijárt. Nem egy és nem is kettő olyan dal van rajta, amit könnyű szívvel be tudnék válogatni az év legjobb nótái közé, és mindezt egy olyan súlyos és gazdag hangzás támogatja, ami szintén nagyon jól áll nekik.

    Dátum: 
    2017. augusztus 31
    Pontszám: 
    6.5
    Szerző: 
    Wardrum
  • We will drink to glory tonight: Amon Amarth, Sear Bliss – Barba Negra Track, 2017. 08. 23.

    Egyéb

    Bár még nem voltam túl sokszor a Trackben, de rendkívül hamar a szívemhez nőtt ez a hely. És valamiért ez az első dolog, ami eszembe jut a koncert kapcsán. De vajon miért? Mert egy felejthetetlen estéhez az egyik első és legfontosabb feltétel a tökéletes helyszín. És a jövőre 30. (!) születésnapját ünneplő zenekar bőven felnőtt már ahhoz, hogy egy ilyen méretű és nívójú helyszínen adja elő magát. Miután a legnagyobb fesztiválokat is meghódították már, kell is ennek a műsornak a hely.

    tovább

  • Anathema: The Optimist

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    Kscope
    Weblap: 
    www.anathema.ws
    Stí­lus: 
    alternatív/post/atmoszférikus rock
    Származás: 
    Nagy-Britannia
    Zenészek: 

    Daniel Cavanagh – gitár, basszusgitár, billentyűk, ének
    Vincent Cavanagh – gitár, basszusgitár, billentyűk, ének
    Jamie Cavanagh – basszusgitár
    John Douglas – dobok, billentyűk
    Lee Douglas – ének
    Daniel Cardoso – dobok

    Dalcí­mek: 

    01. 32.63N 117.14W
    02. Leaving It Behind
    03. Endless Ways
    04. The Optimist
    05. San Fransisco
    06. Ghosts
    07. Can’t Let Go
    08. Close Your Eyes
    09. Wildfires
    10. Back To The Start

    Értékelés: 

    Aligha van hálásabb feladat annál, mint amikor kedvenc együtteseinkről írhatunk. Egy ilyen alkalom ajándék, ám ez magában hordozza az elfogultság veszélyét is. Itt vannak például ezek a jó angolok, az Anathema. Nekem ez a zenekar szent tehénnek számít már lassan 15 éve, nem tudok olyan megmozdulást felidézni tőlük, ami ne váltott volna ki belőlem lelkes rajongást. Több koncert, rengeteg közös emlék van a hátunk mögött, kamaszkorom óta állandó társaim. Sok nehéz és boldog élethelyzet kötődik az ő zenéjükhöz, így hát látható, mennyire nem közönyös jelen sorok szerzőjének ez a zenekar.

    Nem megyek bele abba a közhelynek számító okfejtésbe, hogy mennyit változott a zenéjük a hörgős doom metaltól kezdve egészen mostanáig, mert ez a folyamat már réges-régen befejezettnek tudható. Az Anathema zenéje révbe ért, és még csak nem is ezzel, vagy az ezt megelőző lemezzel. Talán a révbe érés erős kifejezés, hiszen a zenéjük bár megtalálta a saját kereteit, mégis ezeket a kereteket minden új lemezükkel tovább feszegetik. A 2014-es Distant Satellites végén új elemként tolódtak előtérbe az elektronikus hangzások, ezt a vonalat tovább boncolgatja most a ’The Optimist.’ Ennyit biztosan el tudok mondani róla, legalábbis az intrót követő Leaving It Behind meghallgatása után mindenképp. De mi a helyzet a lemez többi részével?

    Érdemes megemlíteni, hogy a ’The Optimist’ a 2001-es ’A Fine Day To Exit’ kvázi folytatása, melyben megtudhatjuk, hogyan alakult a borító „főhősének” további sorsa. Mivel az utóbb említett lemez nálam a legkedveltebb Anathema-mű, ezért nagyon sokat vártam a mostani örökösétől. És ezeknek az elvárásoknak a ’The Optimist’ nem felelt meg. De ennél azért jóval árnyaltabb a kép. Míg ez előző 2-3 lemeznek már relatíve egységes stílusa volt, a ’The Optimist’ egy nagyobb merítést vállalt fel. Mint mondtam, rögtön elektronikával indítunk, de például a Close Your Eyes egyesen a film noir ihletésű jazz felé is kikacsint, ami ettől az együttestől legalábbis meglepő.

    Lemezszinten az egyik legnagyobb probléma az inkoherencia. Nem áll össze egységes jelenséggé az album, inkább csak különböző töredékeket, hangulatokat kapunk. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha ezek a dalok önmagukban működnének, de sokszor ez sem jön össze. Az előző pár albumon már ráállt a zenekar egyfajta futószalagon történő katarzis gyártásra, amikor egyetlen dallam fokozással egybekötött sulykolására építenek föl egész dalokat. Ugyanezt a metódust használják itt is, de most először változó sikerrel. Míg a Wildfires című dalban működik ez a forma, addig a Springfieldben inkább idegesítő hatású ahelyett, hogy felemelő lenne.

    Lee Douglas kifejezetten előtérbe lett tolva ezúttal. Ez azért mindenképpen jó hír, mert valami csodálatosan kellemes hangja van a hölgynek, ami ráadásul egyre jobb és jobb minden alkalommal. Viszont ennek az volt az ára, hogy Vincent Cavanagh-ot kevesebbet lehet hallani, mint eddig bármikor. Bár nem mértem le másodperc pontossággal, de az összhatás mindenképpen ez. Hogy ez jó-e, vagy rossz, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Valamint Dannynek is csak egy egészen kis szelet jutott ki az éneksávokból.

    Ez alkalommal sokkal inkább igyekszem egyben értékelni a lemezt, mint dalonként, mégpedig azért, mert úgy érzem, maga a lemez is ezt kívánja. Egy nagy gondolatfolyam az anyag, melyet nem érdemes dalokra szétszedni, ez pont olyan lenne, mintha egy festmény színeit kezdeném külön elemezgetni ahelyett, hogy egyben vizsgálnám a képet. Nem is véletlen a festmény párhuzam, ugyanis a ’The Optimist’-et inkább egy szín- és benyomásgyűjteménynek érzékelem, mint különálló dalok összességének. Ez egy rendkívül művészi hozzáállást feltételez a zene szerzőitől, viszont pont emiatt összefolynak a dalok, és nekem, a hallgatónak nincsen fogódzóm.

    A lemezt először végighallgatni igazi WTF élmény volt, ugyanis egyszerre szokatlan és mégis Anathema. Elsőre nem tetszett. Másodszorra sem. Aztán éreztem, ahogy kezd bemászni az anyag a bőröm alá. És ma ott tartok, hogy ha nem is tudok rajongani érte, de megértem. Megértem, hogy most ennek kellett következnie a zenekar életében, el kellett jutni ehhez a lemezhez, fel kellett vállalni minden fogyatékosságával és erényével együtt. Mindkettőből akad bőven.

    A legjobban azok a tipikus Anathema-pillanatok hiányoznak, amikor hosszú percekre megáll a levegő, az idő, és alá lehet merülni a hangfolyamban. Ebből az élményből, most csak cirka másfél perc jutott, ez pedig nem más, mint Lee zongorával egybekötött varázslása az Endless Ways bevezetőjében. A másik fájó hiány a lemez végi mennybemenetel, amit azért majdnem az összes anyagon megbízhatóan hoztak: Temporary Peace, Violence, Internal Landscapes, Universal stb. Ehelyett most kaptunk egy lagymatag akkordozgatást, ami bár egyáltalán nem rossz, de nem is méltó a zenekarhoz. Ugyanez elmondható a dalszövegekről is, melyek bár albumról-albumra lényegretörőbbek lettek, de itt már annyira szlogenszerűek, hogy az már szájbarágás.

    Ám mindezek ellenére sem tudom eltagadni a lemez érdemeit. Azt nyilatkozták róla, hogy sötét hangulatú lesz. Az lett? Az. Meghazudtolta magát a zenekar ezzel a lemezzel? Nem. A lemez le se tagadhatná, hogy Anathema. Az élmény, amit nyújt, van-e annyira katartikus és megrendítő, mint az ezt megelőző albumok bármelyike? Nincs. Fogjuk-e mégis szeretni? Hát persze!

    És el is érkeztem ehhez a kettős érzéshez, ami eltölt a ’The Optimist’ kapcsán. Amit útravalóul tudok adni a hallgatásához, az pusztán annyi, hogy sokszor kell nekiszaladni, mire megadja magát a lemez. Ez mindenképpen erénynek számít nálam.

    Összegzés: 

    Lassan menetrendszerűen merül föl a kérdés minden Anathema-anyag végén: ezek után hova tovább? És erre a kérdésre mindig megnyugtató választ kaptunk. Most először nem. Önálló zenei produktumként a ’The Optimist’ egy rendkívül színvonalas és különleges élmény, de a diszkográfia legékesebb darabjaihoz nem tud felérni. Talán nem is akar.

    Dátum: 
    2017. július 3
    Pontszám: 
    6
    Szerző: 
    Wardrum
  • The Void: Nullified

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    szerzői kiadás
    Weblap: 
    https://thevoidhungary.bandcamp.com/
    Stí­lus: 
    indusztriális / sci-fi metal
    Származás: 
    Magyarország
    Zenészek: 

    Nacsai Zsolt – ének
    Csontos Péter – billentyűk, samplerek, vokálok
    Kovács Dániel – gitár
    Patkós Péter – basszusgitár
    Szőke Gábor – dobok

    Dalcí­mek: 

    01. The Ocean
    02. Circle of Dreams
    03. Masquerade
    04. Hymn for the Faceless
    05. The Uncanny Valley
    06. Elevated
    07. Nullified
    08. Mechanical Gods

    Értékelés: 

    Mindig nagyon örülünk az itthoni megjelenéseknek. Pont. Viszont sokszor sajnálom is ezeket a zenekarokat, ugyanis a hazai közönség gyakran annyira el van foglalva azzal, hogy melyik nemzetközi nagyágyú éppen milyen lemezt adott ki, hogy emiatt sokszor észrevétlenek maradnak olyan bandák, akik igazán megérdemelnék a figyelmet. Nos, a The Void ilyen zenekar.

    Elég régóta forog nálam a szegedi formáció lemeze, de ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, akkor már az első 3-4 hallgatás után készen állt a véleményem. Ez a vélemény pedig derűs és napvilágos.

    Saját meghatározásuk szerint indusztriális elemekkel tűzdelt, sci-fi death metalt játszanak, ami éppen annyira hangzik esetlenül, mint amennyire találó, ugyanis máshogy nem nagyon lehet leírni az együttes zenéjét, mint e fenti kifejezésekkel. Persze mindebből a legfurább a ’sci-fi’ jelző, úgy gondolom, hogy ez a stílusmegjelölés a samplerek és az elektronika előtérbe helyezéséből adódik. Merthogy ezekből a hangulatokból bizony rengeteg van a lemezen, gyakorlatilag el is uralják azt. Az indusztriális összetevők és az éteri billentyűk, samplerek összeturmixolása pedig egy kifejezetten sajátos, egyedi hangzást ad a zenekarnak, ami már a legelső pillanattól kezdve szembetűnő, és igencsak tetszetős.

    Más jó hírem is van a lemez elejéről, ugyanis iszonyatosan erősen kezd a The Ocean című dallal. Csontos Péter billentyűi jelentőségük teljes tudatában adják meg a dal alaphangját, de még e nélkül is rettentő erős dallamai és sodrása van a dalnak. Sajnos ez az eruptív hangulat rögtön el is tűnik a második dalra, de a lemez így sem veszti el a lendületét teljesen. Nacsai Zsolt egészen szépen játszik a stílus által lekorlátolt vokális lehetőségekkel, sok hely volt, ahol orgánuma kifejezetten Ihsahnra emlékeztetett, de nála azért mélyebb regiszterekbe is lemászik. Látványosan és elegánsan tud váltogatni a hörgés és a hörögve éneklés között is.

    Fentebb már használtam az egyedi szót, ezt egy kicsit nyomatékosítanám, ugyanis az album hangzásában és dallamvilágában is nehezen hasonlítható bármihez. Ez pedig egy igazán jó lemez egyik legfontosabb és legelső ismérve.

    Nagyon jól hallatszik az anyagon az odaadás és a törődés, valamint a kompromisszumoktól való tartózkodás is. A dalokat nem köti szabályrendszer és mindegyikben találhatunk egyedi ötletet. Szeretném külön kiemelni Csontos Péter munkáját a billentyűkön, egyrészt azért, mert ez a hangszer adja az oroszlánrészét a hangzásviláguknak, másrészt azért, mert cefetül jó témákat sikerült kitalálnia. Furcsa párhuzam, de a billentyűs részekről nekem a néhai Type O Negative-tag, Josh Silver ugrott be, ugyanis ő volt számomra a legutóbbi, akinek játéka ennyire fajsúlyosan meghatározta egy zenekar arcát. És itt most egyáltalán nem technikai villongásokról van szó, egyszerűen csak jó dallamokról.

    Mostanra talán kiderült, hogy nehezen találok fogást a lemezen, hiszen a hangzásra sem lehet panasz. Van alja – ami nálam nagyon fontos –, de ugyanakkor nem tűnnek el a dobok meg a gitárok sem. A billentyűk nagyon érzékeny módon vannak hol előtérbe tolva, hol elrejtve. Természetesen már csak hab a tortán, hogy a húros és dobos szekciónak is minden egyes kaparintása tökéletesen kivehető, így talán nem lepek meg senkit, amikor azt mondom, hogy nálam ez a lemez kiválóan szerepelt. Ha nagyon kötekedni akarok, azt tudom mondani, hogy ez a fajta stílus elbírt volna egy-két fokkal merészebb dobolást. Úgy érzem, Szőke Gábor inkább egy stabilabb, biztonságosabb játékmód mellett tette le a garast, miközben bőven elférne egy-két villongás az anyagon.

    Maguk a dalok viszont nagyon egyben vannak. Annak ellenére tud koherens maradni a lemez, hogy nem nagyon vannak benne töltelékdalok. Minden egyes számnak megvan a saját arca és a saját emlékezetes pillanatai.

    Az indusztriális stílusból adódóan biztosan sokan lesznek, akik ódzkodnak a lemeztől, de a stílusokhoz való ragaszkodáson felülemelkedve a ’Nullified’ nem nagyon hagy kétséget maga mögött. Bár ez a fajta zene számomra sajnos nem tud annyira felkavaró lenni, hogy 8-nál több pontot adjak rá, viszont azt gondolkodás nélkül.

    <a href="http://thevoidhungary.bandcamp.com/album/nullified">Nullified by The Void</a>
    Összegzés: 

    A világszínvonal ez alkalommal Szegedről kacsintott vissza. A The Void legújabb lemeze maximálisan megérdemli a figyelmet, de még inkább az elismerést: egyedi hangulat, ötletes dallamok, innovatív hangzás. Helye van az év legjobbjai között, és nem csak itthoni viszonylatban.

    Dátum: 
    2017. június 22
    Pontszám: 
    8
    Szerző: 
    Wardrum

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!