Articles by Rocknemzedék

A Slash ft. Myles Kennedy and The Conspirators bejelentette 2024-es világ körüli turnéját, 2024. április 19-én az MVM Dome-ban lép fel. Előzenekar a Mammoth WVH.

Az új, The River Is Rising – Rest of the World Tour ’24 a banda Mexikóvárosba való visszatérésével veszi kezdetét, majd az SMKC 21 ország 32 városában lép fel szerte a világon.

SLASH – az ikonikus, Grammy-díjas, gitáros, dalszerző és filmproducer – akinek több mint 100 millió példányban keltek el az albumai, egy Grammyt és hét jelölést kapott, bekerült a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, és szerepel a New York Times legkeresettebb szerzőinek listáján is.

Slasht minden idők egyik legnagyobb rockgitárosának tartják, és világszinten az egyik legismertebb arc a popkultúrában. A Time magazin Slasht a 2. helyre sorolta Jimi Hendrix után a 10 legjobb gitáros listáján. 

Slash olyan jellegzetes hangzásokat hozott létre, mint például a Guns N’ Roses Sweet Child o’ Mine vagy a Welcome To The Jungle listavezető dalok gitárriffjei. 

Miután otthagyta a világhírű bandát, a Slash’s Snakepit projektje besöpörte a kritikusok elismerését, majd a Velvet Revolver supergrouppal aratott globális sikert, mielőtt saját szólókarrierbe kezdett. 

Miután első szólóalbumával, amelyen többek között Ozzy Osbourne, Fergie és Myles Kennedy is szerepeltek, 2010-ben a slágerlisták élére került, megalapította jelenlegi, Slash ft. Myles Kennedy & The Conspirations nevű zenekarát – amelyben Myles Kennedy (ének), Brent Fitz (dob), Todd Kerns (basszusgitár/ének) és Frank Sidoris (ritmusgitár) szerepel –, akikkel már több mint egy évtizede folyamatosan  turnéznak és zenélnek.

A Guns N’ Roses-időkben még drogrehabilitáción is részt vevő gitáros már évtizedek óta mentes a káros szenvedélyektől, jó ideje már cigire sem gyújtott rá. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az öltözőbe kért elemózsia és frissítő: tej, kávé, víz, jeges tea, gyümölcslevek, zöldségfélék, sajttálak. Ez az étrend legalább annyira sajátos, mint az, hogy a nagyjából kétórás, húszdalos koncert egyik ráadásnótája Elton John szerzeménye, a Rocket Man. Műsora a teljes életművéből válogat.

„Bár a „Hair” látszólag gondosan megtervezett, az összhatás mégis spontán. Mint az 50-es évek („Singin’ in the Rain”) és a 60-as évek („A Hard Day’s Night”) legjobb filmmusicaljei, a „Hair” is egyik számból a másikba ugrik. Hamarosan a néző is ugrál.”
(Frank Rich, TIME Magazine, March 1979)

A filmről:

Claude, egy oklahomai farmerfiú „hisz Istenben, és hisz abban, hogy Isten hisz Claude-ban”. Claude hazafiként New Yorkba utazik, hogy csatlakozzon a vietnami háborúhoz. A Central Parkban azonban találkozik egy csapat hippivel. Claude felfedezi a szabadságot, a drogokat és első szerelmét, Sheilát. Fokozatosan megszűnik hinni mindenben, amit korábban „helyesnek” tartott. Ez a film egy háborúellenes párhuzam, tele hippi szelídséggel, pszichedelikus fantáziákkal és kiváló zenével. A „Hair” a hatvanas évek utáni évtizedben íródott, amikor az akkori forradalmi szellem már nosztalgikus emlékké vált.

Miért kellene egy húszéves fiúnak a világ másik végére mennie meghalni? – Főleg, ha még nem volt lánnyal sem. 
A boldogsághoz mindössze egy kis szerelemre, marihuánára és egy csapat hűséges barátra van szüksége, akik kiállnak mellette – vagy ha kell, feláldozzák magukat érte.

A Hair című film egy Claude Hooper Bukowski nevű, az amerikai Középnyugatról származó naiv fiú történetét meséli el, akit a családja hazafisága formál. A rokonszenves George Berger vezette hippi csoport hatására Claude kételkedni kezd abban, hogy miért is csatlakozott a vietnami háborúhoz.

A film az azonos című Broadway-musical alapján készült, és az évtized amerikai társadalmi-politikai konfliktusát tükrözi, különösen a vietnami háborúval szembeni ellenállást (1964-1975). Forman ezt a történelmi hátteret használta fel egy személyesebb téma közvetítésére: az egyén és az alkalmazkodást és engedelmességet követelő társadalom közötti konfliktusra. A film ugyanakkor egy prűd amerikai család és a konzervatív társadalom szatirikus értelmezése.

A „Hair” ma már kultikus hippi-klasszikusnak számít, a filmet azonban a hetvenes évek végén forgatták, amikor a hippi eszmék társadalmi visszhangja már elvesztette aktualitását.

Talán Forman egyik filmjét sem becsülték kezdetben annyira alá, mint a „Hair”-t. Mielőtt Forman és Twyla Tharp elkészítették a filmet, nem volt korábbi tapasztalatuk a musicalek terén. Forman és Tharp azonban bebizonyították kulturált érzéküket az energiához, a zenei és táncos előadások megfelelő ritmusához, és közösen létrehozták a kor egyik legérdekesebb zenés filmjét.

Amikor a „Hair”-t Forman szülőhazájában, a kommunista Csehszlovákiában bemutatták, az emberek egész éjjel sorban álltak, hogy jegyet kapjanak. A csehek e generációja számára a film a vágyott szabadság manifesztuma lett. Népszerűségének oka azonban nem az Egyesült Államok kritikája volt, ahogy azt a kommunista rezsim (tévesen) hitte.

Érdekességek:

• A Hair című musical 1968. április 29-én debütált a Broadwayn a Biltmore Színházban. A „Hair” musical világpremierje néhány hónappal korábban, 1967. október 17-én volt, az East Village-i Public Theatre-ben, Joseph Papp rendezésében, 1969-ben Tony-díjra jelölték.
• A film eltér a régebbi színdarab cselekményétől. A színdarabban Claude már a hippik tagja, és végül Vietnamba megy. A filmben Claude karakterét úgy írják át, mint egy ártatlan oklahomai sorkötelest, aki nemrég érkezett New Yorkba, hogy belépjen a hadseregbe, amikor először találkozik a hippikkel. A musicalben Sheila a társaság szókimondó feminista vezetője, aki szereti Bergert és Claude-ot is. A filmben a cselekmény jelentős változása Berger sorsát érinti.
• A filmből kimaradt a musical több híres dala, köztük a “The Bed“, “Dead End“, “Oh Great God of Power“, “I Believe in Love“, “Going Down“, “Air“, “My Conviction“, “Abie Baby“, “Frank Mills“, and “What a Piece of Work is Man“.
• Néhány dalt lerövidítettek („Manchester England”), kissé megváltoztattak („Walking in Space”) vagy más karakterekhez rendeltek. 
  A „Somebody to Love” című dal eredetileg a filmben szerepelt.
• Eredetileg George Lucasnak ajánlották fel a film rendezését, de ő visszautasította, mivel éppen az „American Graffiti” forgatásának közepén volt.
• A musical egyik eredeti szerzője, Gerome Ragni szerette volna eljátszani Bergert. Végül Treat Williams színész kapta meg a szerepet a kora miatt.
• Madonna és Bruce Springsteen is jelentkezett a filmben való szereplésre.
• A filmet a versenyprogramon kívül mutatták be az 1979-es cannes-i filmfesztiválon.

Milos Forman a filmről:

• „Olyan sokáig éltem a kommunizmus alatt, hogy számomra bárki, aki a kommunizmus ellen harcolt, hős volt. Amerika hős volt, mert harcolt a kommunisták ellen Vietnamban. De a Hair című musical számomra is a szabadság aktusa volt. A szabadság mindent felülmúlt. Meglepett, hogy ez az ország mennyire szabad, hogy képes volt tükörbe nézni és meglátni a saját sötét oldalát.”

• „Mivel kissé lusta voltam, időnként meghívtam a filmszerepre jelentkezőket magamhoz. Egyszer egy izmos fiatalember jelent meg az ajtóm előtt. Egy gitár volt nála.”
  „Valami meghallgatásra jöttem” – mondta.
  „Ismeri a Hair című musicalt?” Kérdeztem tőle.
  „Igen”, válaszolta.
  „Tetszik?”
  „Nem.”
  „Akkor miért jöttél el hozzám?”
  „Az ügynököm küldött” – mondta a fiatal fiú, és megvonta a vállát.
  „Szóval, ha már itt vagy, szeretnél játszani nekem valamit?”
  „Nem.”

  ” Úgyhogy elbúcsúztunk. A neve Bruce Springsteen volt.”

A film letöltése:
Hair (1979)

A Jefferson Airplane a hatvanas évek egyik legmarkánsabb és legjobb rockbandája volt. A hippivilágnak szóló pszichedelikus rockot szállította, s ebben a stílusban az egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb volt. A repülőgép 1965-ben San Franciscóból szállt fel, s nagyon hamar a csúcsra ért – igaz, nagyon hamar ki is égett. A banda neve Blind Lemon Jeffferson blueszenésztől ered, noha a zenekar nem játszott bluest.

Marty Balin énekes és Paul Kantner gitáros volt az alapító, csakhamar csatlakozott hozzájuk egy másik gitáros, Jorma Kaukonen. A basszusgitár gazdája Jack Casady, Skip Spence kezdett a doboknál, majd Spencer Dryden ült a helyére. Érkezett egy hölgy is a csapatba Grace Slick, akinek nemcsak csodálatos, érzéki, hangja, hanem szépsége is tömegeket varázsolt el. Kicsit lazák voltak az erkölcsei, nem egy híres zenészt próbált ki. Emellett beleszólt életébe a drog és az alkohol is. Nem ő volt az egyedüli ezzel akkoriban. Ez volt a legerősebb felállása az együttesnek, amelyben az alapító tagokon kívül előforduló számos zenész közül Papa John Creach, a több műfajban is zseniális hegedűs mindenképpen kiemelést érdemel.

A Jefferson Airplane Takes Off című bemutatkozó lemezük 1966 végén jelent meg, de ennél nagyobbat szólt a következő, a Surrealistic Pillow, amely a Billboardon 3. lett. A lemezen hallható a műfaj két meghatározó dala, a Somebody To Love és a White Rabbit. Az album a másik hippilegenda, Jerry Garcia (Grateful Dead) közreműködésével készült. A Surrealistic Pillow után az együttes zenéje komoly átalakuláson ment keresztül. Új stílusukra leginkább Jimi Hendrix és a Cream hatott, melynek nyomán – több más együtteshez hasonlóan – hangzásuk keményebbé vált, az improvizáció pedig egyre nagyobb szerephez jutott koncertjeiken. Kitűnő korong volt az 1968-as Crown of Creation, majd egy évvel később a Volunteer is.

Felléptek 1967-ben Montereyben, 1969-ben a woodstocki fesztiválon, koncertezett a csapat a híres és rangos Fillmore Eastben, valamint a San Franciscó-i Fillmore Westben és a Winterland arenában. A Jefferson Airplane 1973-ig létezett, sok szép pillanatot szerzett a rockrajongóknak.

Grace Slick, Paul Kantnerrel tovább vitte a Jefferson Airplane nevet, amelyből a kommerszebb Jefferson Starship, majd Starship jött létre. Slick és Kantner kapcsolatából közös gyermek is született. A Jefferson Starshippel Papa John Creach, a Starshippel Marty Balin is fellépett.

Még az Airplane létezésével párhuzamosan alakult meg a fehér blues kiválósága, a Hot Tuna, amely sajnálatosan kevés visszhangot keltett a műfajban. Jorma Kaukonen és Jack Casady volt a főszereplő a számos zenésszel felvonuló zenekarban. Itt is megfordult Papa John Creach, aki 1917-es születésü évszámával túl volt az átlagos rock-koron. 1989-ben egy lemez és egy koncertkörút erejéig az eredeti banda  ismét összejött, de mivel a korong nem keltett akkora feltűnést mint amire számítottak, ment mindenki tovább a maga útján.

A Jefferson Airplane több lemeze jóval később került forgalomba, például a Live at Fillmore East 1998-ban, a Live at Monterey pedig 2001-ben idézte a szebb napokat. Az együttesnek több lemeze került a listák legjobb helyeire, s 1996-ban megérdemelten lett tagja a rock and roll halhatatlanjai családjának.

A The Sound Of Silence egy rendkívül gyönyörű dal, amelyet megjelenése óta rengeteg előadó feldolgozott, de a Simon & Garfunkel eredeti verziója kiállta az idők próbáját.

Egy jellegzetes folk-rock klasszikus, amelyet még a mai fiatalok is ismernek, bár lehet, hogy a mémek és az internetes kultúra révén ismerkedtek meg vele. Ennek ellenére a szám mögött rejlő mély jelentés ma is ugyanolyan aktuális, mint 1964-ben volt. 

A The Sound Of Silence az egyik legélénkebb és legtalálóbb képi világgal rendelkezik, amit valaha is írtak egy számba. Minden idők egyik legjobb szerzeményeként emlegetik, és tökéletesen visszaad minden egyes érzést, amit a dalba szántak. De hogyan alakult ki az ötlet hozzá, és honnan jött?

Paul Simon és Art Garfunkel az évtized elején külön-külön kezdett el érdeklődni a népzene és a 60-as évek zenei mozgalmai iránt. Bár a páros az 50-es években együtt lépett fel, feloszlottak, hogy egyetemre járhassanak. 1963-ban a duó újra összeállt.
Miután helyi koncerteken játszottak, a párosra felfigyelt Tom Wilson. Ő a Columbia Records producere volt, és a The Sound Of Silence volt az egyik olyan dal, amely miatt egyáltalán lemezszerződést kaptak.

Többen úgy vélték, a dal megírását Garfunkel egyik főiskolai barátja ihlette, aki hirtelen megvakult, és mély depresszióban hagyta ott a főiskolát. A szám néhány sorát egyértelműen ez a barát ihlette, aki egyébként a The Sound Of Silence című album felvételének finanszírozásában is segített a párosnak.

De Simon volt az, aki 21 éves korában megírta a dalt. Egy fürdőszobában találta ki, mert ott remek akusztika volt, leoltotta lámpát. hogy sötétben legyen, így zavartalanul tudott dolgozni.

A bónusz érdekesség, hogy a Sound Of Silence szó szerint azért is felelős, hogy a Simon & Garfunkel együtt maradt. Ez volt az első albumuk, a Wednesday Morning, 3 AM része. Az az album kudarcot vallott, és a páros feloszlott. A lemezkiadójuk azonban átdolgozta a dalt olyanná, amilyennek ma ismerjük. Kihasználva a folk-rock mozgalom népszerűségét, elektromos hangszerekkel egészítették ki az akusztikus számot, és kislemezként adták ki. Kettejüknek fogalmuk sem volt róla, hogy ez fog történni, de a dal első  számú sláger lett, és újra összehozta őket, hogy folytassák a zenélést.

Visszatérve a dal eredetére, Simon szó szerint az őt körülvevő sötétséghez beszél, és az álmaiban megjelenő látomások az ő mentális állapotát kommentálják, amikor a sorokat írta. Ne feledjük, a számot egy koromsötét fürdőszobában ülve komponálta. 
Szó szerint a sötétséghez beszél a szobában, ahol ül. A szoba akusztikája lehetővé tette számára, hogy koncentráljon és gitározzon, álmokba merülve. De ugyanakkor elszigetelte őt, és sok külső hangot is elzárt.
A dalszöveg elemzése azt mutatja hogy az elbeszélő teljesen egyedül van, és belefullad ebbe a magányba. Körül veszi a sötétség, az egyetlen dolog, ami megérti őt, és az egyetlen dolog, amit ismer. Érdekes a sötétségre úgy gondolni, mint egy ürességre, egy olyan ürességre, amely a szeretet és a társadalmi elfogadás hiányát jelenti.

Még álmában is egyedül érzi magát. De ez az elszigeteltség nem engedi, hogy a saját tapasztalatain túlra lásson. A fényvillanás azonban több ezer másik embert fedez fel, akik ugyanígy éreznek. Az emberek a nehézségek és a szeretethiány elől a saját sötétségükben keresnek menedéket, a saját békés helyükön, amely elzárja a társadalom zaját. A csend hangja egy biztonságos hely, bár elszakít a valóságtól.

A szerzeményben az elbeszélő azt hirdeti az embereknek, hogy a csend, amelyben vigasztalódnak, felemészti őket. 
Mint a depresszió, ez is egy nyomasztó érzés, amibe az ember belesüllyedhet, és nincs menekvés. Az elszigeteltség kényelmessé válik, de nem egészséges. 
A dalban szereplő emberek azonban nem hallgatnak rá, inkább maradnak az egészségtelen komfortzónájukban, és ragaszkodnak a status quóhoz.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a sötétségnek ez az érzése, és az, hogy a barátoddá válik, gyakori dolog, amin a mentális problémákkal küzdő emberek keresztülmennek. Úgy érzed, mintha a részeddé válna, ezért megpróbálsz egyfajta megnyugtató módon belemerülni. Bármi, ami megpróbál kihúzni téged és segíteni abban, hogy ténylegesen jobban legyél, időpocsékolásnak vagy támadásnak tűnik, ezért reagálnak a dalban szereplő emberek úgy, ahogyan itt reagálnak.

A dal a társadalmi elidegenedésről szól, a szeretet hiányáról a világban, és arról, hogy az emberek nem képesek kifejezni magukat egymás felé, hogy egy jobb közösséget építsenek.

Simon így beszélt erről:

„Ez nem valami olyan dolog volt, amit mélyen, mélyen átéltem – senki sem figyel rám, senki sem hallgat senkire -, ez egy poszt-kamaszkori szorongás volt, de volt benne valami igazság, és emberek millióival rezonált.”

„Valójában a „The Sound of Silence” kulcsa a dallam és a szöveg egyszerűsége, ami a fiatalkori elidegenedés. Ez egy ifjúkori szöveg, de nem rossz egy 21 éves gyerektől. Nem egy kifinomult gondolat, hanem egy olyan gondolat, amit valami egyetemi olvasmányból vagy ilyesmiből szedtem össze”.

A dal lényege az volt, hogy rezonált az emberekre. És ez a mai napig is így van.

Simon & Garfunkel – Sound of Silence magyarul

Megjelent az utolsó Beatles dal amely a Now and Then címet viseli.

A felvétlen az eredeti tagok mellett a mesterséges intelligencia segítségével John Lennon hangja is hallható.

A Now and Then kis túlzással több mint 45 éve készül: bár a zenekar 1970-ben feloszlott, 1978-ban maga Lennon írta meg a dalt, amelyhez demót is készített New York-i otthonában. Ezeket a zenész halála után felesége, Yoko Ono az egykori zenekar tagjainak adta. Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr ezekből készítette el a kilencvenes évek közepén a Free As a Bird és a Real Love című dalokat. 
A Now and Thennel azonban nem tudtak zöld ágra vergődni, a gyenge minőségben rögzített felvételek esetében ugyanis akkor még nem létezett olyan technológiai háttér, amelynek segítségével használható dalt készíthettek volna belőle.

A technológia fejlődésével azonban immár nem volt akadály azelőtt, hogy Lennon dalát megfelelő minőségűre kozmetikázzák: a kazettára felvett anyagból sikerült szétválasztani a vokált, a zongoraszót és a háttérzajokat. A kész dalt annak technológiának köszönhetően készítették el, amelyet Peter Jackson cége fejlesztett, és amelyet a rendező Get Back című dokumentumsorozatában is alkalmazott.

Az AI (mesterséges intelligencia) kristálytisztává tette” John Lennon hangját, a fakó 1970-es évekbeli hangfelvételek új erőre kaptak, és Ringo Starr elmondása szerint „olyan volt, mintha ő is a szobában lenne”.

McCartney nem volt biztos benne, hogy jó ötlet Lennon demóiból az iránta és munkássága iránt érzett tiszteletből teljes dalokat készíteni. „Amikor kétségeim voltak, arra gondoltam, ha lenne lehetőségem megkérdezni Johnt: – Hé John, szeretnéd, hogy befejezzük az utolsó dalodat? – Tudom, hogy a válasza az lett volna, hogy igen.”

Denise Truscello/Getty Images

Az első alkalom, hogy a legenda élőben énekelte a klasszikus számot a Led Zeppelin 2007-es reunion koncert óta. 
Az esemény a az angliai Oxfordshire-ben, a Soho Farmhouse-ban, az ex Duran Duran, Andy Taylor által szervezett rákellenes jótékonysági rendezvényen jött létre.

Taylor számos vendéget köszöntött a színpadon, köztük Plantet, aki négy dalt énekelt – három Led Zeppelin feldolgozást, valamint Donovan „Season of the Witch” és a Buffalo Springfield „For What It’s Worth” című dalát.

A 75 éves Robert Plant magabiztosan adta elő a több mint 50 évvel ezelőtt megjelent ikonikus dalt és megható produkciót élvezhetett a közönség.
A Led Zeppelin IV album slágere a klasszikus rock korszak egyik legnagyobb dala, és Plant 2019-ben bevallotta, hogy szövegileg már nem tud azonosulni vele, „mert hosszú idő eltelt”.

„Nem állna szándékomban soha többé ilyen absztrakt vonalak mentén komponálni” – mondta az énekes az UCR-nek – „Ránézek és megemelem a kalapom előtte, és úgy gondolom, hogy vannak benne olyan részek, amelyek hihetetlenek. Ahogyan Jimmy (Page]) végig vitte a zenét, és ahogyan az ütőhangszerek elnyúlnak, tetőznek, majd folytatódnak…ez egy nagyon szép darab. 
De szövegileg, most, és még vokálisan is, azt mondom: „Nem vagyok már benne biztos”.