• Styx: The Mission

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    Blackbird Studios
    Weblap: 
    http://styxworld.com
    Stí­lus: 
    progresszív rock
    Származás: 
    USA
    Zenészek: 

    Tommy Shaw – gitár, ének
    James Young  gitár, ének
    Chuck Panozzo – basszusgitár
    Todd Sucherman  dob
    Lawrence Gowan – billentyűk
    Ricky Phillips – basszusgitár

    Vendég:

    Will Evankovich – szintetizátor, gitár

    Dalcí­mek: 

    01. Overture
    02. Gone Gone Gone
    03. Hundred Million Miles from Home
    04. Trouble at the Big Show
    05. Locomotive
    06. Radio Silence
    07. The Greater Good
    08. Time May Bend
    09. Ten Thousand Ways
    10. Red Storm
    11. All Systems Stable
    12. Khedive
    13. The Outpost
    14. Mission to Mars 

    Értékelés: 

    Épp ideje volt egy új Styx-korongnak, hiszen a 2003-as 'Cyclomara' óta csak egy feldolgozáslemez, a 'Bing Bang Theory' gördült le a chicagói banda gyártósoráról. De a 'The Mission'-t nem csak a Styx-elvonási tünetek enyhítése céljából érdemes megfülelni, hanem azért is, mert egy olyan progresszív rock album, ami eddig nem jellemezte a bandát. Első blikkre persze klisének tűnhet egy sci-fi történetre felhúzott konceptalbum ebben a zsánerben, de Tommy Shawék elegáns könnyedséggel őrzik meg a zenekar jellegzetes rádióbarát melódiáit izgalmasan szabott, modern megjelenésű új dalaikban.

    A 'The Mission' a nem is oly távoli jövőben, 2033-ban játszódik, és egy Marsra igyekvő misszió viszontagságait ölti muzsikába. Anélkül, hogy leírnám a teljes történetet, azonnal egyértelműen hallatszik, hogy egy ilyen grandiózus vállalkozás minden emberi érzelmét megpróbálták megjeleníteni a dalokban. Mivel a hatfős legénység visszatéréséról a Földre szó sincs, így nemcsak az utazással járó büszkeség, hősiesség és veszély bemutatása kerül terítékre, hanem a szereplők magányossága, a szeretteik elvesztéséből táplálkozó bánat és a küldetés horderejéből – az emberi faj túlélése – fakadó felelősség roppant súlya is.  A rengeteg emóció felvillantására összesen alig több mint 40 percet szánt a zenekar 14 dalon át, így sok tétel igen rövid, mintegy átkötő jelleget kapott csupán, ami talán zavaró lehet azoknak, akik 4-5 perces slágereket vártak. Ugyanakkor – mivel a történet jól felépített és könnyen követhető – így a szerzemények is jól illeszkednek egymáshoz rövidségük ellenére is, és nem törik meg a lemez ívét. A Styx amúgy is a konceptlemezek nagymestere, amit itt is bizonyítanak, hisz az egész mű letisztult, átgondolt és remekül kivitelezett. Tommy Shaw és James Young gitárjátéka bámulatos, a laza rock'n'rollt épp olyan könnyedén adagolják, mint a játékos progresszív rock szólókat vagy a szomorkás akusztikus akkordokat. De a dalok alapjait adó ritmusszekciót is csak dicsérni lehet, főleg Todd Sucherman dobos feszes és briliáns játékát.

    A 'The Mission' – jóllehet nem vonultat fel akkora slágereket, mint ahogy mondjuk azt a 'Paradise Theatre' vagy a 'The Grand Illusion' tette – egészében hallgatva semmivel sem marad el a Styx legnépszerűbb lemezeitől. Külön öröm, hogy nem is a múltból próbál újrahasznosítani, hanem minden ízében friss és modern, egy olyan intelligens, igényes progresszív rock muzsikát kínál, amit mondjuk a Marilliontól vagy a Spock's Beardtől várnánk.

    Összegzés: 

    Megérte ennyit várni a Styx legújabb művére, hiszen a 'The Mission' egy remekbe szabott, modern progresszív rock lemez lett, jól felépített dalokkal, emlékezetes melódiákkal, remek szólókkal és egy átgondolt történettel. 

    Dátum: 
    2017. augusztus 11
    Pontszám: 
    9
    Szerző: 
    Pálinkás András
  • Sólstafir: Berdreyminn

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    Season of Mist Records
    Weblap: 
    http://www.solstafir.net/
    Stí­lus: 
    post rock/metal
    Származás: 
    Izland
    Zenészek: 

    Aðalbjörn Tryggvason - gitár, ének
    Svavar Austmann - basszusgitár
    Sæþór Maríus Sæþórsson - gitár
    Hallgrímur Jón Hallgrímsson - dob, vokál

    Vendégzenészek:

    Halldór Á. Björnsson - zongora, billentyűs hangszerek
    Amiina - húros hangszerek
    Margrét Einarsdóttír - ének  (szoprán)
    Snorri Sigurdarson - trombita, szájkürt
    Ingi Gardar Erlendsson - tuba, harsona
    Erna Ómarsdóttír - kürt

    Dalcí­mek: 

    01. Silfur-Refur
    02. Ísafold
    03. Hula
    04. Nárós
    05. Hvít Sæng
    06. Dýrafjörður
    07. Ambátt
    08. Bláfjall

    Értékelés: 

    Izland legismertebb metalzenekarának evolúciója folyamatos és töretlen. A 2009-ben kiadott 'Köld'-ön találta meg saját hangját a társulat, melyet azóta tökéletesít, sallangmentesít és fejleszt lépésről lépésre. A jellegzetes és markáns metalriffek mellett lemezről lemezre egyre nagyobb teret nyertek a dallamok, a szokatlan hangszerek és az a mitikus hangulat, ami Izland kietlen fekete talajából szivárog a muzsikába.

    Az elmúlt időszakban sajnos a zenekaron belüli feszültségről és tagcseréről hallhatunk leginkább. Guðmundur Óli Pálmason dobos távozása (illetve kirúgása) biztos sokakban aggodalmat keltet, hiszen nemcsak a banda egyik alapító tagja, hanem kreatív motorja is volt. Szerencsére az új lemezen érződik a kiegyensúlyozottság, bár azt nem tudni, hogy a Pálmason helyére került Hallgrímur Jón Hallgrímsson mennyire vette ki a részét a zeneszerzésből. Egy biztos: a 'Berdreyminn' az egyik legjobb album a Sólsatfir életműben.

    Két dolog szinte azonnal szemet szúr a lemezzel való ismerkedéskor. Az egyik a mű homogenitása, hiszen most nincs kakukktojásként kilógó sláger, mint a Fraja volt a 'Svartir Sandar'-on vagy a bendzsós címadó az 'Ótta'-n, pedig minden eddiginél több hangszer kap szerepet a dalokban. A másik pedig az egész alkotást átszövő mély melankólia, ami a csodálatos borítófestménytől az utolsó hangig terjed. Talán nem is szerencsés a május végi megjelenés, hiszen ez a hangulat meglátásom szerint igazán a tél közepén talál utat a szívhez.

    Minden igazán jó lemezhez idő kell, és ez alól a 'Berdreyminn' sem kivétel, hiszen pár hetes ismerkedés után tárul csak fel igazán a mélysége. A Sólstafir védjegyének számító örvénylő, kavargó, vagy éppen zúgó-búgó gitárokon túl most nem idegen színesítő elemként bukkannak fel olyan hangszerek, mint a zongora vagy a hegedű, hanem elegáns természetességgel illeszkednek azokba, sőt van, hogy pont ezek alkotják a muzsika gerincét. Hallhatóan nagy fejlődésen ment keresztül a zenekar, ami a zeneszerzést illeti. Magabiztosan építenek bele olyan megoldásokat és dallamokat a dalaikba, amik korábban elképzelhetetlenek lettek volna egy Sólstafir-albumon, mindezt pedig úgy, hogy a végeredmény azonnal felismerhető. Meg kell említeni  Aðalbjörn Tryggvason énekes teljesítményét, aki érezhetően a maximumot hozta ki magából. Igaz nem rendelkezik Bruce Dickinson kvalitásaival, de melódiái jól kidolgozottak és kellően fogósak is. Azzal kapcsolatban ugyan vannak kétségeim, hogy élőben estéről-estére tudja-e majd ugyanilyen szinten interpretálni ezeket a dalokat, de ez már legyen az ő problémája.

    Nem lehet elmenni szó nélkül a Season of Mist munkája mellett sem, ugyanis olyan igényes díszdobozos kiadványt dobtak a piacra, ami minden gyűjtő álma. Faragott fadobozba pakolták a CD nagyalakú papírfedeles változatát, a zöld színű vinylt, Adam Burke borítófestményének számozott másolatát, egy bónusz kislemezt és még egy kézzel készített bőrtokba bújtatott antik hatású iránytűt is. 

    Összegzés: 

    Úgy tűnik, jót tett a tagcsere a Sólstafirnak, hiszen pályafutásuk legigényesebb és legzeneibb művét készítették el a 'Berdreyminn' képében. A jól ismert védjegyek mellett a kísérletező kedv és egy varázslatos melankólia az, ami kiemeli ezt a lemezt az egész rock-metal univerzumból.

    Dátum: 
    2017. május 26
    Pontszám: 
    9
    Szerző: 
    Pálinkás András
  • Lethe: The First Corpse On The Moon

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    My Kingdom Music
    Weblap: 
    https://www.facebook.com/LetheProject
    Stí­lus: 
    experimentális metal
    Származás: 
    Norvégia/Svájc
    Zenészek: 

    Tor-Helge Skei – gitár, basszusgitár, elektronika, billentyűk, szövegek
    Anna Murphy: - ének, tekerőlant, programok, billentyűk, szövegek

    Vendégzenészek:

    Eivind Fjøseide – gitár
    Tor Arne Helgesen – dob
    Rune Hoemsnes – dob
    Asgeir Hatlen – vokál
    Tom Christian Engelsøy - vokál
    Richard Spooner – beszéd
    K-Rip – rap
    Fredy Schnyder - zongora
    Shir-Ran Yinon – hegedű
    Ivo Henzi - gitár
    Mark Cunningham – trombita
    P Emerson Williams - hangefektek
    Rune Folgerø – hangefektek
    Andi Dobler – szövegek
    Torstein Parelius –szövegek

    Dalcí­mek: 

    01. Night
    02. Inexorbitant Future
    03. Down Into The Sun
    04. My Doom
    05. Teaching Birds How To Fly
    06. The First Corpse On The Moon
    07. Snow
    08. Wind To Fire
    09. With You
    10. Exorcism

    Értékelés: 

    „A Lethe olyan, mint egy utazás az emberi elme sikátoraiban álmokon, rémálmokon, paranoián, mentális összeomláson és belső sötétségen keresztül, oda ahol nincs vallás, se fantázia, se színjáték, csak a való élet, a valódi tapasztalatok és a valóságos horror.” Olvasható a zenekar Facebook-oldalán, de bármennyire is drámainak vagy túlzónak tűnik ez a gondolat, mégis a legjobb összefoglalása annak az élménynek, amit Tor-Helge Skei (Manes) és Anna Murphy (Ex-Eluveitie) kollaborációja nyújt.

    A 2012-ben életre keltett formáció első lemeze – 'When Dreams Become Nightmares' – egy határokat nem ismerő alkotás lett, mely bátran merített a metal, a trip-hop és a pop egyes válfajaiból, és egy olyan sötét és mély atmoszférát árasztott, ami még a legdurvább szélsőséges muzsikák között is ritkaság. A most megjelent új dalcsokornak nemcsak ezt a fénytelen, szívszorító hangulatot sikerült megidéznie, hanem ennél sokkal többet is. Tor-Helge Skei akár egy ravasz varázsló, gátlások nélkül keveri ki egyedi zenei alapjait sűrűn kavargó riffekből, masszív falakat képző effektekből és fifikás dobtémákból, míg Anna Murphy költői soraival és igéző hangjával csempész ezekbe valódi érzelmeket, így adva azoknak átható tartalmat. De a kettejük közti egyensúly az, ami valódi dalokká kovácsolja ezeket a váratlan ötletekből, zajokból és zörejekből álló hanghalmazt, ami valójában lenyűgöző teljesítmény annak fényében, hogy mennyi minden történik a lemezen. Ahogy említettem, ez egy metalosabb megközelítésű album, így majd minden tételben dominál a gitár, hol egy zord riffel, hol valami megkapó melódiával, és erre telepszik rá a megannyi zajos effekt, ami magában is rendkívüli kreativitásra utal, de ez még csak a kezdet, hiszen mindemellett feltűnik rap, zongora, hegedű és fúvós hangszerek is a nagyszámú vendégek tolmácsolásában. A sok rétegből felépített daloknak bizony kell idő, hogy leülepedjenek, de megéri elbíbelődni a koronggal, hiszen jutalmul egy mély és érzelemgazdag alkotást ismerünk meg, melyben az emberi emóciók olyan tárháza kerül feltárásra, amivel viszonylag ritkán kell szembenéznünk mindennapjainkban. A rideg reménytelenség és a dermesztő magány keveredik itt perzselő dühvel, megfoghatatlan elvágyódással, melegséget árasztó esztétikummal úgy, hogy a végeredmény mégis megmagyarázhatatlanul természetesnek hat.

    Nem mindenkinek való ez a muzsika, és nemcsak azért, mert lehetetlen skatulyába helyezni, hanem mert hangulatában annyira erős, hogy nem alkalmas mindennapi hallgatásra vagy éppen háttérzenének, de az a réteg, akit ez megérint, hónapokig képtelen lesz szabadulni tőle.

    Összegzés: 

    Tor-Helge Skei és Anna Murphy kollaborációjának újabb darabja a kreativitás iskolapéldája. Két olyan művész alkotása, akik nem ismernek zenei határokat, de képesek egy olyan intenzív és őszinte atmoszféra megteremtésére, mely elől nincs menekvés. Gyönyörű és egyszerre megrázó mű ez, melyre nem szabad sajnálni az időt.

    Dátum: 
    2017. március 24
    Pontszám: 
    9
    Szerző: 
    Pálinkás András
  • The Mute Gods: Tardigrades Will Inherit The Earth

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    InsideOut Music
    Weblap: 
    www.TheMuteGods.com
    Stí­lus: 
    progresszív rock
    Származás: 
    Egyesült Királyság
    Zenészek: 

    Nick Beggs - basszusgitár, gitár, chapman stick, billentyűs hangszerek, ének
    Roger King - billentyűs hangszerek, gitár, vokál
    Marco Minnemann - dob, gitár

    Vendégzenészek:
    Lula Beggs - vokál
    Lauren King - vokál

    Dalcí­mek: 

    01. Saltatio Mortis
    02. Animal Army
    03. We Can't Carry On
    04. The Dumbing Of The Stupid
    05. Early Warning
    06. Tardigrades Will Inherit The Earth
    07. Window Onto The Sun
    08. Lament
    09. The Singing Fish Of Batticaloa
    10. The Andromeda Strain
    11. Stranger Than Fiction

    Értékelés: 

    A The Mute Gods muzsikájára nem nehéz címkét ragasztani, hiszen ugyanazon az ösvényen halad, ahol olyan zenekarok tapossák vagy éppen taposták az utat, mint a Spock's Beard, a Marillion, esetleg a Porcupine Tree. Röviden: igényes, modern progresszív rockot játszik a trió, ami nem is meglepő, hiszen Nick Beggs, Roger King és Marco Minnemann közös erőfeszítése ez a produkció, akik nem ismeretlenek a szcéna rajongói előtt, mivel olyan zenészekkel muzsikáltak együtt eddigi karrierjük során, mint Steve Hackett, Joe Satriani vagy Steven Wilson.

    A 'Tardigrades Will Inherit The Earth' a második albuma a társaságnak. Már címében is elég beszédes és vészjósló, hisz a tardigrades (magyarul: medveállatkák) olyan apró élőlények, melyek legismertebb sajátossága, hogy szélsőséges körülmények között – ideértve a tengerek mélyét és a Himalája legmagasabb csúcsait, sőt radioaktív hőforrásokat is – képesek megélni. A cím alapján ezek az állatok öröklik meg a Földet, nyilván az emberiség kipusztulását követően. Innen nem nehéz kitalálni, hogy egy szövegeiben elgondolkodtató művel van dolgunk, ami az elvakult vallásosságtól a média és a politika szerepén át az emberiséget napjainkban sújtó környezeti és szociális problémákig sok témát tár a hallgató elé. A tartalmas mondanivalóval átitatott szövegekhez egy keményebb megszólalást is kapunk, legalábbis a tavaly megjelent első lemezhez képest. Egyes részeken egészen agresszív metalba hajló riffelés vagy éppen komor melódiák is éreztetik, hogy nem az élet habos oldaláról szólnak a dalok. Progresszív rockról lévén szó, nem meglepő, hogy lépten-nyomon valami remek szólóba botlunk, ugyanakkor arra hallhatóan odafigyeltek az urak, hogy a dalok valóban dalok maradjanak, és ne váljanak az öncélú művészkedés áldozatává. Úgy gondolom, hogy pont ez lett a lemez gyenge pontja is, hiszen helyenként kiszámíthatónak vagy sablonosnak tűnik a mű. De ez talán nem is olyan nagy baj, főleg annak tükrében, hogy Beggs mint énekes, igazán ügyesen használja ki adottságait. Tiszta hangja kellemes, dallamai kifejezőek és gyorsan rögzülnek, de ami ennél is fontosabb, hogy bátran és ízlésesen kísérletezik különböző effektekkel, de ha kell, akkor szinte szavalva ad nagyobb nyomatékot mondanivalójának. Hasonlóan jó munkát végzett Roger King a szimfonikus jellegű megoldásokkal, hiszen pont annyit és úgy használja ezeket, hogy az csak az előnyére válik a lemeznek.

    Fölöslegesnek találom a dalok egyenkénti elemzését, már csak azért sem, mert aki kedveli az efféle progresszív rock muzsikát, az úgyis szán időt a szövegekre és elgondolkodik majd az album mondanivalóján is.

    Összegzés: 

    Három tapasztalt muzsikus örömzenéje is lehetne a 'Tardigrades Will Inherit The Earth', ha éppen szövegeiben nem a társadalmunkat és környezetünket érő problémákról szólna. Így viszont egy tartalmas és nívós prog-rock korong lett, aminek egyetlen hibája, hogy zeneileg itt-ott talán túlságosan is óvatos.

    Dátum: 
    2017. március 6
    Pontszám: 
    7
    Szerző: 
    Pálinkás András

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!