• Wolfpakk: Wolves Reign (2017)

    Egyéb

    wofpakk_reign.jpg

    Kiadó:
    AFM records

    Honlap:
    www.wolfpakk.net

    Úgy látszik, az idei évre kiadott irányelv az eklektika – legalábbis a dallamos metal területén, ahol a Unity után a Wolfpakk is egy amolyan stíluson belüli stíluskavalkáddal lepett meg bennünket, csak itt még a kisegító zenészek és énekesek sem állandóak: így aztán nem csoda, ha csoda, hogy nem veszünk el ebben a kanyargós, ki-és beugrós rengetegben – bár a végeredményt tekintve azt hiszem, Nyilas Misi kedvenc csapata diszkográfiájának legjobbját szállította le.

    S hogy mi lehet ennek a magyarázata? Különösképpen semmi, egyszerűen jó formában volt az együttes magját adó énekes-gitáros páros – de ennyivel csak nem úszhatom meg az ismertetőt, mert ha már ebből is zanzásított változat kell az ifjúságnak, akkor mikor és miből fogják fejleszteni szövegértési képességeiket? (No jó, még szerencse, hogy nem vagyok nyelvtanár, így írhatok a hivatalos pedagógiai állásponttal nem egészen egyező véleményt is…)

    De térjünk vissza a lemezhez: az egyik előrelépés, hogy a meghívott vendégeket végre dolgozni is hagyták. Mert hiába volt az eddigi két Wolfpakk lemez is tele jobbnál-jobb énekesekkel, ha a vokálmunka területén a sarokba zavarták őket, és onnan kellett a duetteket megoldani – mondanom sem kell, így csak azt érték el, hogy teljesen felesleges volt a közreműködők jelenléte, pusztán a lemezborítóra írtak tanúsították, hogy itt bizony nem csak Mark Sweeny röpített dallamokat az égbe. (Szegény Ripper, Malmsteen után ott is felderítő munkát kellett végeznie, vagyis jelenlétéről csak a beavatottak tudhattak, pedig micsoda hang…)

    A máris kedvenccé váló státuszt azonban nem csak a vendégek – élükön George Lynch-csel – révén sikerült elérni: a dalok mintha nekem íródtak volna – abban a dallamosan dögös, ám érzékenységet sugárzó világban, amiben olyannyira szeretek elmerülni. Ennek megfelelően bátran jelenthetem ki, hogy szinte minden szerzemény európai jellegű sláger, valahol a neoklasszikus metal- a metal operák és a Bonfire/Jaded Heart fémjelezte heavy rock mezsgyéjén, melyekben az énekesek a csillagokat is lehozzák az égről, és hát ha Tony Harnell, Oliver Hartmann, Pasi Rantanen, vagy Ronnie Atkins jó formában van, akkor ott további gond nem lehet. A sorból talán csak két szerzemény lóg ki: az egyik az angolszászok kedvence, Biff Byford által előadott metalba oltott sámántánc – ami így leírva nem bizalom gerjesztő, hallva annál inkább – a másik pedig a lemez „nagyepikája” , a Mother Earth, amiben a Pretty Maids kiválósága a Black Sabbathtól a Led Zeppelinig – ráspolyt okozva fémbőrön - képes végigénekelni a „nagy generáció” által teremtett zenei iskolát úgy, hogy a szerzemény közepére helyezett instrumentális rész tulajdonképpen a léghajósok Kashmir-jából lett kiemelve, ám a fő dallamtól még azoknak is könnybe lábadhat a szeme, akik a Táncdalfesztiválokat tartják a zene non plus ultraja-nak.

    Annak külön örülök, hogy Pasi Rantanen végre kvalitásainak megfelelő szerzeményt kapott, és hogy a nemrégen súlyos műtéten átesett Steve Grimmet a NWOBHM szellemében tulajdonképpen leénekli Dickinsont, akitől az utóbbi időben ilyen formátumú teljesítményt én nem hallottam.

    Kiváló, a stíluskalandozások ellenére is koherens színvonalat produkáló lemez a Wolves Reign, amiben a németes precizitás ezúttal nem párosult szögletességgel,  hiszen a végeredmény harmadik, színvonalat meghatározó faktora, az optimizmus és a dalokból áradó munkaöröm akkor is jó kedvet csinál, ha éppen dolgozni kell menned.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Inglorious: Inglorious II.

    Egyéb

    inglorius_ii.jpg

    Kiadó:
    Frontiers Records

    Honlap:
    www.inglorious.com

    Ha szereted a Whitesnake-et, a Led Zeppelint és Gary Moore-t, akkor ez az album is tetszeni fog neked. Ha szereted a Deep Purple-t, - akkor…akkor hallgasd a most megjelent lemezüket, mert az Inglorious II.-n – micsoda retro lemezcím – már nem találod meg Blackmore-ék europai metal ősforrását.

    Igen, a lemezen hallatszik, hogy ki az új producer: Kevin Shirley olyan sztárokkal dolgozott együtt és formálta őket a stílus „underground-mainstream” csillagává, mint Joe Bonamassa, és Beth Hart. Shirley minden ízét – még a hatodikat is –  érzi a blues-rocknak, nincs olyan séma, amit elő ne tudna kapni tarsolyából, ha szükség van rá, és azt is tudja, mit akar tőle a közönség most, több mint 100 évvel a blues megszületése után egy olyan környezetben, ahol a stílus autentikussága már idegenül 6hat.

    Az Inglorious II. remek blues-rock album lett. Nem metal – bár a megszólalás vastagon döngeti a gitárt, és pokoli mélyen a basszust -, sőt, még csak nem is hard rock. Azon persze lehet vitatkozni, hol húzódik a két stílus közötti határvonal, de ha az új lemezt összehasonlítjuk a Whitesnake leginkább blues-telítette albumával, akkor világos lesz neked is, mi különböztette meg annak idején a Creamet a Purple-től. Az Inglorious tavalyi alkotása után hátrább lépett egy zenei egységnyit – mondjuk 10 évnyit -  az időben, és a hetvenes évek helyett most a keményebb stílusok születésének korszakába repíti a hallgatót. S hogyan? Hát azzal a színvonallal, ami már a debüt albumukat is jellemezte: jóllehet, nem találták fel a kanálban a mélyedést, de amit előadnak, azt olyan bravúrral teszik, amit nagyon nehéz lenne felülmúlni. A csapat erőssége továbbra is természetesen Nathan James énekes, akinek képességeit nem kell ecsetelnem, elég, ha a klipnótát meghallgatod, bár ez a részképesség megvolt az elődöknél is. Van azonban,  amiben csak többre jutnak, mint a példaképek – naná, van rá 50 évnyi előnyük – mégpedig az az iszonyatos, groove-os húzás, amitől metal rajongó létedre is élvezni tudod a hallottakat, és plasztikusan tapasztalhatod a metal evolúció meghatározó, kezdeti lépcsőfokát. (Az instrumentális szekció sem rossz, de ha egy Bonamassa képességű gitáros lenne Wil Taylor helyén, akkor a klasszikusokhoz mérhető alkotás született volna – mondjuk fél évszázaddal ezelőtt.)

    Szimpatikus, hogy a srácok albumban gondolkodnak, és nem kiugró slágerekben, első hallásra talán talán csak a koncepcióból kissé kilógó „Black Magic” varázsolja bele magát a füledbe, amiben egy elcsépelt horror-filmzenei riffet ültetnek át úgy blues rock groove-ba, hogy arra talán még Frankensteinnek is megjönne a kedve a tánchoz. A másik említésre méltó momentum – bár az egész album csak ilyenből áll – a Gary Moore líraként induló „Change is Coming”, amiből úgy pattan ki a mai korszak hangzása által teremtett örvénylő vadság, mint felcsapó lángból az égnek induló szikra.

    Bevallom, az első hallgatások után kissé csalódott voltam, nekem szimpatikusabb volt az első lemez Purple-t is magába foglaló, talán metalosabb attitűdje, de most már megbékéltem: ha elfogadod, hogy az Inglorious kissé visszalépett az időben, és stílust módosított – vagy csak felerősítette az előző lemez bluesos hatásait – akkor minden bizonnyal te is olyan élvezettel kerülsz bele ebbe az időhintába – amiben a groove-ok szolgálják a lendületet – , mint én. Ne sajnáld hát az időt, a fiúk sem sajnálták. (Külön piros pont az ötletes borítóért.)

    Garael

     

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • The Unity: The Unity (2017)

    Egyéb

    the-unity.jpg
    Kiadó:

    Steamhammer

    Honlap:
    www.unity-rocks.com

    Ha abból indulsz ki, hogy a Gamma Ray két tagja által verbuvált csapat euro-powert játszik, tévedsz. Ha a "Rise And Fall" számcímre asszociálva valamiféle Helloween utánérzésre számítasz, szintén nem jó úton jársz. Ám mielőtt mint a két csapat fanja legyintenél, javaslom, hallgasd meg az albumot, mert amit a Unity produkált, az jobb, mint a Gamma Ray legutóbbi három lemeze, és a Helloweennek is kapaszkodni kell, ha összehasonlítjuk a két csapat által teremtett színvonalat. Mert igaz, nehéz kétfajta stílusban fogant albumot összehasonlítani, de – lévén a blog euro-power fan-tagja – azért megpróbáltam, és lőn: a Unity jött, látott és győzött.

    Az persze nyilvánvaló volt, hogy a Kai Hansen intette ideiglenes hello(ween) okozta szünetet a Gamma Ray tagjai nem fogják tétlenül tölteni, a kérdés csak az volt, hogy kik és hogyan. Nos, a válasz gyorsan megérkezett a Unity képében, amiben Henjo Richter gitáros és Michael Ehré dobos a számomra ismeretlen Love.Might.Kill együttes vállalkozó részével, Jan Manenti énekessel, Stef Ellerhorst gitárossal, Jogi Sweers basszerrel és Sascha Onnen billentyűssel alkottak olyan egységet, ami – nos itt most nomen non est omen – a maga eklektikusságában is csodálatos dalcsokorral tudta megörvendeztetni a dallamos metal szerelmeseit.

    Igen, hallgatván az albumot, az ember önkénytelenül is elmosolyodik a névválasztáson, hiszen a zeneileg bebarangolt világ egyes részeiben annyi a közös, mint Bayer Zsoltban a pacifista szellem, még szerencse, hogy az albumon uralkodó hangulatot nem a vér és főleg nem a takony uralja. A banda sokszínű arculatának  elsődleges motorja a semmiből hirtelen feltűnt, elképesztő hangú Manenti, aki orgánumában az egyik kedvencemet, a finn Aholát idézi, sőt, nem csak orgánumában, de a stílusugrándozás szeretetében is. Ahhoz azonban, hogy ez jól működjön, és ne essen darabjaira az album, kell egy olyan gitáros, aki képes egy Deep Purple ősriffből kiindulva szentimentális gitárdallamba átfutni, hogy aztán az egészből – "Redeemer" –  egy olyan könnybe lábbasztó Virgin Steele téma kerekedjen ki, amilyet maga DeFeis mester sem tudott évek óta írni.

    Ami közös: a riffek miatt akár egy keményebb vonulatú power bandáról is beszélhetnénk, a "Firesign", vagy a klipnótává váló "No More Lies" fogalmazta – utóbbiért az Acceptet is dicséret illetné – szigorúság az egész lemezen átvonul, és meg is határozná az alaphangulatot, megkönnyítvén a skatulyákat szerető kritikus dolgát, ha a dallamok nem szeretnének úgy elkalandozni a stílusok sokszínűségében, mint Indiana Jones a misztikus kegytárgyak birodalmában. Szinte meghökkentő, ahogy a már említett "Firesign" echte metal indulós slágerét a HIM és a gótikus világát élő Paradise Lostot idéző "Always Just You" váltja, hogy aztán a játékos, a Gamma Ray világának attitűdjéhez talán legközelebb álló 2Close To Crazy" öntsön nyakon minket egy kis bolondos vidámkodással.

    A dallamérzékenység tehát elsőrangú, és csak azért nem említem a Sunset Strip csapatait is, mert a Unity hangulatvezetésében szinte mindig van egy csöppnyi szemlélődésre hajlamos melankólia, amitől egyes pillanataiban talán az AOR-ba öntött Evergrey is eszünkbe juthatna, már ha nagyon akarnánk. (Ezért talán kell is egy-két hallgatás, hogy igazán elkapja az ember a fonalat.) Ez a fajta stíluscsapongás persze lehet, hogy nem koncepcionális – sőt, egy első albumát kiadó projekt esetében biztos nem, bár az lenne igazán tökös attitűd, ha egy amolyan zenei "Így játszotok Ti” jellegű tehetség-mutogatás lett volna a kiindulópont – de tudjátok mit, én egyenesen örülök ennek, hiszen így telik meg izgalommal ez a kaméleon album, ahol sohasem tudod, milyen színét fogja mutatni egy-egy újabb szerzeménynél a csapat.

    Biztos vagyok benne, hogy vannak, akiket elriaszt majd az egységes állásfoglalás hiánya, és bátortalan útkeresésnek fogják vélni a végeredményt, de erre térjünk vissza a következő album idején, ami minden bizonnyal el fogja dönteni, kinek is volt igaza.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Astral Doors: Black Eyed Children (2017)

    Egyéb

    astral-doors-black-eyed-children-.jpg
    Kiadó:
    Metalville

    Honlap:
    www.astraldoors.com

    Néha eltűnődtem azon, hogy az Astral Doors underground sikere nem pusztán Patrik Johansson okozta első meghökkenésből fakad: a svéd énekes feltűnésekor még nem volt annyi Dio replikáns, mint ma, amikor Diego Valdez, sőt, Dio női megfelelője, az Avatariumban éneklő  Jennie-Ann Smith is tökéletesen fel tudja idézni a metal énekesek leggyakoribb origo-személyét. (Nem beszélve Jo Amoréról, akinek még külsejében is sikerült példaképéhez idomulnia, bár ő már a nyolcvanas években is felléphetett volna a király dublőreként.)

    Persze a kérdés lehetne költői is, hiszen a csapat több albumon is bizonyította, hogy egy vokál-utánzat nélkül is lehet a korai Dio albumok szellemiségében alkotni – meg több albumon azt, hogy nem. Én ugyanis a legtöbb rajongóval ellentétben nem feltétlenül vagyok oda az együttes minden lemezéért, bár azt be kell ismernem, hogy egy viszonylag magas szintre helyezett léc alá sosem süllyedtek, és ha a diszkográfiának vannak is gyengébb pontjai, mégis a Dio-örökség legavatottabb ápolója cím örökös birtokosait tisztelhetjük bennük. (És ezt egyelőre nem vonatta kétségbe meg egyetlen, ex-tagokból álló formáció sem.)

    A jelenlegi album azonban nem ezek közé tartozik. Úgy látszik, Johanssonnak csak jót tett a Civil War féle kiruccanás, még akkor is, ha a háború kellemetlen vereséggel zárult, és az ottani zenei hatásokat is sikerült leráznia magáról, mert feltöltődve, régen hallott lendülettel és ötletgazdagsággal vezeti át a csapatot – no és a hallgatót Dio-földjére.

    A Black Eyed Children mindent tartalmaz, amiért szerethetjük a csapatot, sőt, a gitárosi poszttól eltekintve felül is múlja a mester szóló életművének nagyobb részét. Johansson hangja úgy szárnyal a jellegzetes, epikus dallamokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, olyan többlettel ruházva fel a produkciót, amit nem csak a fülre, de a lélekre is hat – képes elvarázsolni és elrepíteni abba a fantázia világba, aminek építésében jól tudjuk, ki volt a fő tervező.

    A csapat hallhatóan telve kreatív energiákal állt neki a munkának, és ez a tempón is hallatszik – egy árnyalattal több a gyors, impulzív dal, de az epikus kibontású darabok szerelmesei is megkaphatják, amire vágynak: a lemez címadója  igazi, Diot idéző klasszikus, a Don’t Talk To Strangerst idéző felvezető taktusaival, egyszerre doomos és epikus ritmusaival, lassan építkező, ám aztán bombaként robbanó  refrénjével.  Johansson teljesítményére pedig mit is mondhatnék? Vannak jelzők még, melyeket nem koptattunk el vele kapcsolatban? Ráadásul most a dallamai sem az annyira megszokottak, és ha nem is sikerült (akart?) a saját maga teremtette komfort-zónából kilépni – bár ennek lehetőségét a  prezentált és megidézni szándékolt stílus igen szűkre szabja -, szinte minden számban képes volt hatásos refrénnel borsót hinteni a hátunkon. Patrik pedig a sajátján viszi az albumot, ami még gyengébb végeredmény esetén is így lenne, mert a hangzásban annyira előre van keverve, hogy szegény billentyűs – kinek játéka pedig meghatározó lenne a Dio-sztenderdek szerint – olyan, mint aki az énekes hangjából szőtt függöny mögül próbálná a történteket befolyásolni – mikrofon nélkül.

    Meg vagyok hát nyugodva, a világ rendje helyreállni látszik – legalábbis itt, zeneföldön:  az Astral Doors erősebb, mint valaha, a Civil War megkapta a progresszív metal szcéna egyik legnagyobb énekesét, mi pedig csak akkor lehetnénk boldogabbak, ha Johansson legközelebb egy új Wuthering Heights lemezzel jelentkezne.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Pyramaze: Contingent (2017)

    Egyéb

    pyramaze_contingent-500x500.jpg
    Kiadó:

    Inner Wound Record

    Honlap:
    www.pyramaze.com

    Hát ez beütött. (Szegény Klicskó is ezt mondhatta ma éjjel lezajlott, elbukott visszatérő címmérkőzésén...) Pedig a szép reményekkel induló csapatot besoroltam abba a kategóriába, ahová azokat, akik sosem fogják beváltani  a hozzájuk fűzött szép reményeket (Dickens most biztos sírna). Pedig mint énekespárti halgató, úgy lestem megjelenő albumaikat, mint egyszeri kamasz a nyitva hagyott női öltöző ajtaját: a csapatban megfordult már az egyébként  méltatlanul eltűnt Lance King, Urban breed, sőt, itt kezdte újra kurtára sikeredett metál énekesi karrierjét a valamikori kultikus sztár, Matt Barlow is. Hiába azonban a csatasorba állított tényleg első osztályú frontemberek hada, a végső produkció sosem tudott megragadni, pedig önként kínáltam magam – ez persze annak idején már a lányoknál sem jött be teljes sikerrel. Lehet, hogy én voltam türelmetlen, esetleg zenei ízlésemben történt némi változás, de a jelenlegi albumon azt hozták össze a fiúk, amit mindig is elvártam tőlük: kiváló, év végi listára igencsak esélyes Garael-metalt!.

    Miben változott az együttes zenéje? Nagyon semmiben, jóllehet, nekem sikerült olyan elemeket is felfedeznem a Contingent-en, ami korábban nem volt rájuk jellemző: mikor meghallottam a nyitó szerzemény alattomban előbukó doom riffjét, kellemes borzongás futott át rajtam, majd ahogy egymás után jöttek a szerzemények, Alienként rágta keresztül magát rajtam a felismerés, hogy itt bizony egyes elemeiben egy igen jól sikerült Evergrey/Draconinan Times korabeli Paradise Lost/és valami optimistább hangvételű epikus egyveleggel állunk szemben, ahol a zenészek olyan csemegékkel tudnak szolgálni, mint a „Kingdom Of Solace”-ban elrejtett klasszikus zenei betét, vagy a „World Divided” kvázi Evergey slágere.

    A csapat énekese, Terye Haroy - akit a zenekukázó nagyérdemű az europower stílusban alkotó Memorized Dreams-ből ismerhet -, ezúttal összeszedte magát, nem megy bele olyan párbajokba, ahonnan eleve vesztesként távozna, így kellemesen ráspolyos orgánumával könnyedén viszi a hátán az albumot, bár az igazi frontember véleményem szerint a billentyűs, Jonah Veingarten, akinek iskolázott játéka olyan hangulati vázát alkotja a daloknak, melyekre a szépen kivitelezett szólók, és a dallamok könnyedén építhetik fel a lemez legnagyobb erősségét alkotó különleges atmoszférát. (Jacob Hansen nem véletlenül szerepelt a Beyond Twilightban, tehetsége megkérdőjelezhetetlen, jóllehet, azért én a jelenlegi albumon elbírtam volna némi több kiállást – ez persze jelenthet olyan alázatot is, amit mondjuk politikusainknak kellene tanúsítaniuk egyes helyzetekben.)

    A Contingent a leírtak ellenére nem egy könnyű anyag, aminek kibontását nehezíti a hangulati-tempó homogenitás, olyan monolitot alkotva, amitől könnyedén megrettenhet a csákányát erősen markoló hallgató. Nem mondom, kellett pár hallgatás, amíg a szerzemények megadták magukat, alattomban kúszva az idegpályákon agyam tetszést indukáló részéig, hogy befészkelve magukat, visszaélve a helyzettel, újra-és újrahallgatási kényszerrel biztosítsák a lemez alapos feltérképezését. 

    Az Anubis Gate  vázán alkotó banda produktuma egyébként összefüggő történetet mesél el, amivel most nem fárasztanám az olvasókat, a remekül komponált átkötő elemek igazából szövegértés nélkül is biztosítják azt a különleges, szomorkás, ám mégis tettre sarkalló hangulatot, ami végre megjegyezhető dallamokkal támasztja alá a lemez kiugró színvonalát. Áldozz hát rá egy kis időt, mert megéri, aki visszasírja ifjúsága említett bálványait, az most végre visszakaphat valamit akkori érzéseiből, újra átélve a fiatalság életet meghatározó élményeit.

    UI: Itt kérek bocsánatot az általam többször is alábecsült Memorized Dreams rajongóitól: a csapatban játszó zenészek idén már másodszor bizonyítják, hogy néha a kritikus is tévedhet a tehetség megítélésében, lásd-halld: Aldaria.)

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Labÿrinth: Architecture Of A God (2017)

    Egyéb

    labyrinth_architecture_of_a_god.jpg

    Kiadó:
    Frontiers Records

    Honlap:
    www.labyrinthband.it

    Az Olaf Thörsen művésznevet felvett Carlo Andrea Magnani gitáros igazán szereti azt, amit csinál, mert két együttesben – Labyrinth, és a project Vision Divine - is játssza azt a tulajdonképpen ugyanabból a stílusból és dallamvilágból táplálkozó melodikus, progresszív elemekkel dúsított, jellegzetes hangulatot árasztó metalt, amit ezúttal az anyacsapat új albumán hallunk tőle.

    Thörsen tehetséges gitáros, ami nem is elsősorban technikai felkészültségéből – illetve abből is - , hanem játékának azoonal felismerhető stílusából, és az abból varázsolt tényleg egyéni hangulati világból fakad: egyetlen Labyrinth, vagy Vision Divine szerzeményből rá lehet jönni, hogy itt bizony a mester penget – igaz, ehhez a bilentyűsök szintén meghatározó munkája is hozzájárul.

    Bár talán kissé elentmond annak, amit eddig leírtam – hiszen ezek alapján mindegy, hogy melyik együttes zenéjével ismerkedik meg az ember -, de én az énekesek miatt mindig is inkább Vision Divine párti voltam, főleg annak Michelle Luppi fémjelezte korszakában: nem véletlen, hogya talán az egész Thörsen életművet tekintve is leginkább ismert album ebből az érából származik. A „Stream of Consciousness” sikerét nem is tudta sem a Labyrinth, sem a Visdion Divine túlszárnyalni, jóllehet a „The Perfect Machine” és a „The 25th Hour” szintén igen kedveltek és nagyra értékeltek a rajongók körében.

    De térjünk vissza a Labyrinth-hoz ( bár az y-ra tett két betű miatt nem vagyok biztos a csapat nevének mostani kiejtésében, ismervén az olasz akcentust ). Milyen is lett az új album? Hát meglepetést nem okoztak, ami egyszerre jó és rossz is. A jó, hogy a megszokott színvonalat, amiből általában Thörsen nem enged, most is hozni tudták, de igazán új elemmel nem is gazdagodott a már jól ismert világ, és a dalok karaktere sem különbözik annyira egymástól, hogy egy idő után ne vágyjunk egy kissé másra. Hogy ez aztán tényleg pozitív, vagy negatív, azt döntse el a hallgató saját maga, én igazából a „Random Logic” tényleg hangulatos szűk két percére kaptam fel a fejem, és a lemez címadójára, ahol a Thörsenizmus úgy koncentrálódik egyetlen szerzeménybe, hogy annak minden pozitív aspektusa felerősödve legyen képes  beledöngölni az ember fejébe, miért is érdemes meghallgatni a diszkográfia összes albumát.  Emellett azonban azt is kiemeli, milyen jók a fiúk akkor is, ha kilépnek az átlagos középtempó komfortzónájából, és kissé „ütősebbre véve” a figurát, megbontják a lemez homogén hangulatát.

    Azt persze nem hiszem, hogy Robert Miles "Children"-jének feldolgozása sokat fog forogni az olasz rockrádiókban, bár maga az átértelmezés szó lényege az együttes tehetsége révén tényleg megérthető – sajnos magát az eredeti számot sosem szerettem, s hogy így most tetszik, sajnálom csak igazán, hogy éppen erre a slágerre esett a választásuk, mert mi lett volna, ha egyik kedvenc pop-dalom kerül terítékre?

    A Labyrinth tehát hat év után is ott tart, ahol abbahagyta, számomra szerethető, ám különösebb izgalmakat nem hozó albummal tért vissza, amiben a szemlélődősebb, merengősebbre vett részek ezúttal véleményem szerint kissé túlprezentáltak. Aki azonban a csapat ezen oldalának a híve, az minden bizonnyal elégedetten hallgathatja Thörsen újabb, megszokott hangulatú dalcsokrát, amiben rengeteg apró, izgalmas csemege vár az „olasz konyha” kedvelőire.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Steel Seal: The Lion’s Den (2017)

    Egyéb

    steel_seal_the_lionsden.jpg

    Kiadó:
    Underground Symphony

    Honlap:
    www.steel-seal.com

    Sok hülye együttes nevet hallottam már, de a Steel Seal csak úgy nyer értelmet, ha Angliában végeztél el egy gépipari szakmunkás tanfolyamot, és tisztába vagy azzal, hogy a csapat nem a vérnyúl rokonáról, az acélfókáról, hanem az acéltömítésről nevezte el magát, ami szintén szokatlan, de legalább ad némi elvonatkoztatási alapot a metal zenéhez. (No jó, van olyan is, hogy acélpecsét, de azt legfeljebb a testépítésbe belefeledkezett királyok használják.)

    Pedig nem illik kiröhögni az 2003-ban indult bandát, mert eddigi két lemezükön a Deep Purple és Rainbow ihlette, de azokat fémalapra helyező, neoklasszikus metallal inkább tapsot érdemelnének – igazi underground együttes révén azonban leginkább csak az olyan kukabúvárok ismerik őket,  mint amilyenek itt a blogon teremnek. S hogy mégsem vagyok egyedül a véleményemmel, azt jelzi, kik is csatlakoztak énekesi poszton a fémipari tömítőkhöz: első lemezükön D. C. Cooper, a másodikon Thomas Vikström, és most az utóbbi időkben egyre többet szereplő Fabio Lione döntött úgy, hogy teljesítményével feljebb tornássza a brigád által nyújtott színvonalat. Mindezek ellenére a csapat fő motorja, és zenei világának agya az alapító gitáros, Marco Valerio Zangani, aki minden bizonnyal gyermekkorában spenót helyett is Blackmore művészetével tömte magát, mert játékára – igaz, modernizálva – de úgy nyomta rá pecsétjét a mester, mint Földnélküli János a sajátját a Magna Chartara – bár Zangani többet ért el vele, őt legalább nem kínozta állandó fejfájással Robin Hood.

    Zangani pedig nem szégyenli, hová is nyúl ihletért, mert az elkészült dalokból olyan töményen árad a példakép csapatok tisztelete, hogy az már konkrét, általuk egyszer már lejátszott riffekben ölt testet, ami talán csak azért nem elítélendő, mert a gitárosnak sikerült saját képére formálni azokat. A deja vu-höz azonban jelentősen járul hozzá a billentyűs, Adriano Rossi neoklasszikus virtuozitása is, mi által olyan csodálatos szinti-gitár párbajokat kapunk, hogy szemünk is könnybe lábadhat. (Talán nem véletlen a Knocking At Your Door dalcím sem, ami jelzi, nem zsákbamacskát árulnak a fiúk. )

    Zangarira természetesen hatott a klasszikusokat integráló szimfonikus metal is, mert előszeretettel nyúl a  komolyzene slágereihez – próbálkozott volna Bartókkal, kíváncsi lettem volna, milyen metal alstílus terméke kerekedett volna ki –, így azok is előszeretettel hallgathatják a felcsendülő szerzeményeket, akik számára most megvilágosodhat az a tény, hogy a gitár nem egy egyszerűen elfordított brácsa, amin vonó nélkül is lehet játszani.

    Lione természetesen pancsikol a neoklasszikus dallamokban, bár ez a fajta muzsika nem hiszem, hogy annyira ismeretlen lenne neki, még akkor sem, ha a Rhapsody nem a brit stlusteremtők által felépített alapokra építkezett. Hallgasd csak meg az „A Dream Within a Dream” kezdőriffjeit, és azt fogod hinni, hogy egy Rainbow újraértelmezést hallasz, aztán leeshet a tantusz, hogy mégsem, jóllehet az ismerős dallamokra ráültetett neoklasszikus szóló úgy értelmezi át az ihlet fogalmát, hogy képtelenek legyünk haragudni. Persze az album arra is alkalmas lehet, hogy játékos időnkben kitaláljuk, melyik dalnak melyik Deep Purple, vagy Rainbow nóta volt a kiindulópontja, mégis azt mondom, Zangaliék nem pusztán egy kópia csapat, még akkor sem, ha mostani albumukon tényleg sok a hivatkozást jelző lábjegyzet.

    De végtére is mit írhatunk be a tehetséges tanítványok indexébe? Puskázás miatt elégtelen, vagy kreativitás miatt kitűnő? Adjunk hát a PISA felmérés mutatószámainak egy kis komolyságot–így én az utóbbira szavazok.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • The Doomsday Kingdom: The Doomsday Kingdom (2017)

    Egyéb

    the_doomsday_kingdom_the_doomsday_kingdom_2017.jpg

    Kiadó:
    Nuclear Blast

    Honlap:
    www.doomsdaykingdom.se

    Lehetne Edling új szólóproject lemeze a következő Candlemass album? Lehetne – mint minden Edling kiadvány, ez is mélyen magában hordozza azokat a stílusjegyeket, melyek meghatározóvá tették az epikus doom atyamester összes rezdülését – személyisége, gondolatai mintha erre a világra teremtették volna, és bár nem illik ilyesmin viccelődni, de még a krónikus fáradtság szindróma is mi, ha nem a doomhoz leginkább illő betegség? (Ez úton is kívánok neki azonnali gyógyulást!).

    S hogy miért is nem Candlemass néven jött ki az Edling kiadvány? Biztos megvannak az okai, mert mint mondtam, Edlingen nem múlt a dolog, a főnök kezei közül kikerülő nyolc dal – ha némi fazonigazítással is – de prezentálni tudják a szokásos epikus világot, ahol minden hangnak elég idő áll a rendelkezésére, hogy a helyén legyen, a hely kijelölésében pedig Leif maga a világok teremtője.

    A csapat ezúttal egy, a heavy metal világából érkező énekessel állt fel: Niklas "Viper" Stålvind a Wolf frontembereként már letette névjegyét a gonoszkás hangulatú zenék világában, és szereplése akár fémesebb irányba is tolhatná az albumot – a második, „Never Machine” c. számban sikerül is neki King Diamond ördögi tónusát hozni, de ez nem meglepő a Devil Seed fényében, illetve sötétségében -  ha nem lenne az Avatariumból ideidézett gitáros, Marcus Jidell, akinek szólóiban inkább a hetvenes évek pulzáló, örvénylő, progresszív világa elevenedik fel: talán ez az a momentum, ami leginkább megkülönbözteti a Doomsday Kingdom hangulati lenyomatát a Candlemassétól – valamint azok az apró, ám annál lényegesebb megoldások, melyek ügyesen törik meg a lassabb, már-már monotonitásba torkolló részeket. (Edling remekül érzi az egyhangú és az ultradallamos részek váltásából eredő ”suspense”-t, ebben a tekintetben akár őt tekinthetjük a zene Hitchckock-jának.)Hallgasd csak meg a „Spectre” szinte neoklasszikus szólóját, és az emelkedett, tényleg a heavy metalban gyökeredző dallamot, vagy a „The Silence” éteri szintetizátoros hangjait – itt kérdezném, hová tűnt a stáblistáról a minden bizonnyal a stúdióban is fekete függöny mögött játszó billentyűs – és rá fogsz jönni, miért is érdemes az elsőre tök egyforma Edling műveket újra- és újra végighallgatni. (Bár az egyforma szót csak félve merem leírni, mert mióta egyformák az AC/DC, vagy a Motörhead számai?)

    Bár abszolút elkötelezett híve vagyok Edling munkáságának, azért azt is be kell vallani, ezúttal nem sikerült végig lekötni a figyelmemet: több szerzemény is percekig elhúzott, ugyanazt a monoton riffet görgető felesleges, türelempróbáló töltelékkel zárul, bár lehet, hogy az egysíkú ismételgetés a TRUE DOOM koncepció része – de ezt csak a stílus szabadkőműves csapata tudhatja, akik számára a monotonitás a világot mozgató erő része, így mindenen felülálló és bírálhatatlan princípium.

    Érdemes többször is nekifutni az albumnak, mert rengeteg csemegét rejt még azoknak is, akik nem feltétlenül a stílus szerelmesei, de szeretik a hangulati váltásokon alapuló progressziót és a hetvenes évek pszichedeliába hajló önmarcangolását. Úgy gondolom, a felesleges ismétlések lenyesegetésével – bár ez lehet, hogy szentségtörésnek hangzik az elkötelezett hívek számára – és még egy, dübörgősebb,, rövidebb szerzeménnyel – mert a középtempós, szinte power himnuszokban Edling Iommit leszámítva szintén verhetetlen – a Doomsday Kingdom ott lehetne Leif albumokkal tömött legjobbjai között – így azonban leginkább „csak” egy remekül sikerült Candlemass pótlék, ami azonban még ebben a minőségében is a stílus kitüntetett reprezentálója.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Ancestral Dawn: Souldance (2017)

    Egyéb

    ancestral_dawn_souldance.jpg

    Kiadó:
    FC Metal

    Honlap:
    www.facebook.com/ancestraldawn

    Peru! Érted, apám, Peru! Ahonnan legfeljebb az aluljárókban bazseváló egyetemisták játszotta dél-amerikai folkos-lakodalmas zenével találkozhattál, ami igazán kellemes, de igazán nem metal. És most itt van, rögtön egy prog-power metal-opera, a maga egzotikus, többszereplős, kissé szokatlan, ám mégis ismerős valójában, olyan színvonalat produkálva, amivel ritkán találkozik az ember, még ebben a stílusban is.

    Ami megszokott: a banda vezetője igazi vokál parádét pánsípolt össze, ahol a szerepeket Fabio Lione, Rick Altzi, Jonas Heidgert, Mark Boals, Amanda Sommerville és Ralf Scheepers dalolják fel. Hogy unalmas már ez a fajta hatásvadászat? Nekem aztán nem, egyébként sem tartozom azok közé, akiknek a szar is keserű, és nem vagyok a lila ködben az önmegvalósítást kereső művész-típusok lelkes, de még lelketlen lelketlen követője sem - s ha minden nap kapok egy ilyen nótacsokrot, biztos nem bőgöm el magam az unalomtól. (Félre ne értsen senki, tisztelem a művészi elvonatkoztatást, aminek bizonyítékaként még az érték-elmélettel foglalkozó filozófusok összeset is elolvastam- aminek véghezvitele után már igazán vágytam némi értéktelenre is...)

    Az Ancestral Dawn értékét azonban több mint 10 év óta csiszolta az énekes, Jorge Higginson, aki 2003 óta dédelgeti a Souldance koncepcióját. Az, hogy számomra ebből a térségből a zenét tekintve csak az említett sípos, dobos – de nem nádi hegedűs – egyetemisták vagy vendégmunkások ismerősek, legyen az én szégyenem, az ottani metal szcénáról pedig fogalmam sincs, hiába is tanulmányoztam a metal-enciklopédiában a perui együtteseket, a nevek semmit sem mondanak. Az persze már korábban is nyilvánvaló volt, hogy Dél-Amerika Brazília és Argentína révén igazi hatalom a keményebb zenék birodalmában, de hogy az inkák leszármazottjai sem „kismiskák”, legyen olyan meglepetés a hallgatónak, mint nekem.

    Higginson természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, hogy merítsen az ősi népzenei kultúrából, jóllehet, az autentikus hangszerek és dallamok inkább csak aláfestő hangulati elemként vannak jelen, bár ez is elég ahhoz, hogy az egész album kapjon némi egzotikus ízt. A zenei alap ugyan a megszokott európai forrásból táplálékozik, ám a fiúkra bőven hatott a Dream Theater, vagy a Fates Warning, így az euro-metal vágtákat gyakran szakítják meg progresszív instrumentális közjátékok, a dallamok vonalvezetése pedig jóval szerteágazóbb – így nehezebb is befogadni őket – mint amit megszokhattunk. Ez azonban ne riassza el azokat, akiknek az idejébe már nem fér bele, hogy egy albumra egy, vagy kettő hallgatásnál többet szenteljenek, mert azonnal ható himnusz is bőven akad, emellett azonban arra is kérem őket, legyenek türelmesek, mert a szerzeményekre szánt percek gyümölcse igaz, hogy lassabban érik be, de a termés annál finomabb.

    A hangzás természetesen nem lett olyan bombasztikus, mint egy Avantasia produkcióé, és a szimfonikus elemeket is inkább a folk hangszerek pótolják – ami igazán előnyére válik a hallottaknak – de a hangszereiken inka mágiát bemutató fiúk képesek elterelni a figyelmet erről. Nem is igazán szeretnék belemenni az egyes szerzemények boncolgatásába, mert szinte mindegyikben ott van az a pici varázslat, amit minden bizonnyal a producerként felfogadott inka pap csempészett a hangjegyek közé, talán a címadó "Souldance"-t emelném ki, ami a maga progos, folkos összetettségében tökéletesen foglalja össze, miről is szól az album, illetve a Ralf Scheepers és a szintén elképesztő Jorge Higginson vokálpárbajával előadott "Stormhaze"-t, ami azoknak az ének-fanatikusoknak, mint amilyen én vagyok, olyan, mintha hájjal kenegetnék őket (de hülye hasonlat, kenegesse hájjal Schobert Norbit az inkák főistene). Az eddig teljesen ismeretlen Higginson fantasztikus teljesítményt nyújt, csakúgy, mint a színtér egyik legalulértékeltebb zsenije, a Dragonlandből ismerős Jonas Heidgert, de a legfőbb dicséret persze az alapot adó együttest illeti, ahol a hangszereiket bűvölő zenészek ugyanolyan naív természetességgel ajándékoznak aranyat, mint őseik az őket leigázó, tetteivel a történelem egyik legsötétebb szégyenfoltját odarondító Pizarronak.

    Nem hiszem, hogy ezek után kijelenthető, hogy vége a metal operák időszakának: ha egy nem igazán a metal zenei életről híres ország csapata ilyen produktummal áll elő a stílusban, én továbbra is nyugodt vagyok. A birodalom él és virul, a vészt károgók és szájhúzogatók pedig menjenek a fenébe!

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Bonfire: Byte The Bullet (2017)

    Egyéb

    tmb_bonfire_btb.jpg

    Kiadó:
    UDR Music

    Honlap:
    www.bonfire.de

    A Bonfire eddig úgy élt az emlékezetemben, mint a zokogásra késztető lírák hard rock kategóriájú aranyérmese, ám a mostani albumuk síneiről lecsöpögött a nyál, így a bezúduló zenei vonat fémes slágereket zakatolt ki a germánosan kötött pályáján.

    Az irányváltás mindenképpen jelentős – a pályagondnok biztos részeg volt, és rossz irányba húzta meg a váltókart –, így aztán érthető, hogy Michael Bormann nem vállalta két hétnél tovább a szintén távozó David Reece helyett az énekesi posztot, hiszen az egyébként klasszis Bormann életműve alapján a lírák nagy szerelmese, a lemez azonban úgy méri a balladákat, mint egyszeri diktátor a szociális együttérzést.

    A csapat új albuma tehát kiválóan illeszkedik a skandináv glam csapatok szigorító törekvéseihez, persze a maga német, indulós szögletességével, valahol a Jaded Heart útján: az alapvetően a hard rock világából érkező dallamok és az Accept-szerű riffelés párosítása  – mint általában – ezúttal is kiválóan sikerült, így a Bonfire bátran számíthat mind a heavy metal, mind a lágyabb stílusok szerelmeseinek barátságára. Az új dalnok, a számomra ismeretlen Alexx Stahl tökéletesen megfelelő az új irányvonal szerinti posztra, hangjának kakatere a volt énekes, Reece iskoláját képviseli, így lényegében nincsen olyan akadály, amivel meg ne birkózna. (Bár a balladák részemről igazán támogatott viszonylagos hiánya nem állítja olyan próbatételek elé Stahlt, ami alapvetően fémes orgánumát papír zsebkendő reklámhanggá kényszerítené.)

    Mikor először megláttam a dallistát, a maga 14 darabjával, kissé megijedtem: nem létezik, hogy ilyen hosszú albumnál ne csússzon be 2-3, vagy akár több töltelék szám, ám szerencsére kellemesen kellett csalódnom. Ugyan a német című "Friedensreich" egy egyperces szöveges ökörködés, az "InstruMetal" pedig a számtalanszor feldolgozott klasszikusok instrumentális egyvelege, azt kell, hogy mondjam, szinte minden szerzemény élvezetes, erőtől duzzadó, kimunkált hallgatnivaló, és csak az egyéni ízlés döntheti el, hogy mit soroljunk az igazán kiválóak közé.

    Számomra pedig ilyen bőven akad: a nyitó, "Power Train" űrrockos nyitányával ne tévesszen meg senkit, a dal úgy robog keresztül a hét percen, mint a japán szupervonat két állomás között, a "Byte The Bullet" Acceptes zakatolását maga a példakép is megirigyelhetné, a másik vonatos ihlet, a Jethro Tull feldolgozás "Locomotive Breath" pedig köröket zakatol a valamikori Helloween-féle újraértelmezésre: ez a mozdony bizony nem pöfög, hanem dübörögve száguld, egekig nyomva a hallgatóban az adrenalint – a feldolgozás koncepcióját biztos nem a MÁV-tól kölcsönözte a csapat. (Az eredeti szerzeményt idéző zongorás, bár-ihletésű kezdés maga a hangulatvarázslásos csoda, a folytatás pedig méltó értelmezése és prezentálása a forrás örökbecsű dallamainak.)

    Külön meg kell említenem a gitárosok, az ős-együttes tagjait egyedül képviselő Hans Ziller és Frank Pane kiváló együttműködését, ráadásul nem esnek a német együttesek jellemző hibájába sem: a hangszeresek vokálmunkája nem egy tehéncsorda, hanem a metal operák színvonalát idézik.

    Kellemes ez évi meglepetés a Bonfire új albuma, amiben szakítottak a "brazil sorozatok aláfestő zenéi metal köntösben” koncepcióval: ez bizony egy tökös metal album, amiben az erő és a dallam egyensúlya úgy iskolaértékű, ahogy van.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Aldaria: Land Of Light (2017)

    Egyéb

    aldaria.jpg
    Kiadó:

    Pride And Joy Music

    Honlap:
    www.aldariaband.com

    Lehetséges, hogy a Tobias Sammet-féle Avantasia projekt már sosem fog ereje fényében tündökölni, ám az biztos, hogy a színtérre gyakorolt hatását – az előzmények ellenére is – bátran nevezhetjük stílusteremtőnek. Nem lenne elég a két kezem – pedig nem vagyok kanadai favágó – hogy összeszámoljam, hány album született Sammet mesterművei óta az Avantasia szellemében, legutóbb éppen Marius Danielsen viking-kalapácsos műhelyéből. Azt persze elismerem, hogy a próbálkozások nem mindig járnak az "opera" szó értékteremtő erejével, bár nem igazán emlékszem annyira kutyaütő próbálkozásra sem, ami az állatvédőket feljelentésre buzdította volna. Ez véleményem szerint magából a stílusból fakad: ha már valaki nekiáll egy ilyen, általában sok munkát igénylő vállalkozásnak, eléggé felkészül ahhoz, hogy ne gyalázatos legyen az eredmény, a meghívott vendégek pedig – az esetleges gyengébb zenei aspektus ellenére is – el tudják vinni a hátukon a produkciót.

    Megvallom őszintén, jelen kritika tárgyának megálmodójára nem nagyon emlékszem, bár anyacsapata, a Memorized Dream egyik albuma rémlik még a 2010 előtti időkből, de az sem a színvonal, hanem az egyik dalra meghívott, akkoriban a csúcson lévő Olaf Hayer miatt: mondanom sem kell, hogy a vendég kurta szereplése szőröstül-bőröstül felfalta az egész lemezt, már ami a nívót illeti.

    Frode Hovd gitáros mégsem lehet ismeretlen a szakmában, hiszen a stílushoz méltó vendégcsapatot sikerült összetoboroznia, ráadásul többnyire nem a szokásos, kissé elkoptatott nevekkel: Todd Michael Hall (Riot V), Rick Altzi (Masterplan), Mathias Blad (Falconer), Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire), Jonas Heidgert (Dragonland), Jimmy Hedlund (Falconer), Pellek (Pellek), Roland Grapow (Masterplan), Mike LePond, (Symphony X), Uli Kusch (ex-Helloween), Peter Danielsen (Darkest Sins) Mistheria (Vivaldi Metal Project) – aki kíváncsi az össze zenészre és szereplőre, kedvére böngészhet a projekt honlapján.

    Mielőtt rátérnék a lényegre, tudjuk le gyorsan a legrosszabbal. A történet nem éri el Tolsztoj műveinek színvonalát, de lehet, hogy egy jobb tollú gimnazista kezdeti írói próbálkozásának eredményeit sem, ám ez ne riassza el a hallgatót, tanulmányozzuk át egy kicsit a valódi opera-történelem librettóit, ott sem fogunk egy megzenésített Shakespeare-i szonett irodalomrengető értékhalmazára bukkanni.

    A zene viszont – ami bőven támaszkodik az Avantasia lefektetett tartópilléreire – meglepően idézi fel a stílus jobban sikerült pillanatait, még akkor is, ha azokat már eljátszotta más is. A szokásos prológust követő, galoppozó metal-himnusz refrénjében nem csak a klasszikussá vált "Reach Out For The Light" (Avantasia 1) refrénjét, hanem konkrétan a szöveget is felismerhetjük: ilyen mértékű lopásra azért nem nagyon emlékszem, bár az is lehet, hogy a szövegi egyezőség amolyan hivatkozásféle akart lenni. A Manowar hívőket azonban nem hiszem, hogy érdekli mindez, hiszen ajándékba egy olyan indulót kapnak, amiért az ötvenes évek Magyarországán ölni tudtak volna a hivatásos mozgalmi-dal gyártók.

    Folytatásként elemezgethetném egyenként a dalokat, de minek? Aki ismeri a stílus alapjait, az úgy is tudja, mire számíthat, talán annyit az elvárásokhoz, hogy a kész mű igen "guitar-heavy" lett, amiben nagy örömömre egymást érik a remek szólók, és Jimmy Hedlund ismételten ráébresztheti arra a hallgatót, mennyire is alulértékelt szereplője az instrumentális színtérnek. (A Falconer legénysége igen kitesz magáért, hiszen Mathias Blad a "Trail Of Tears"-ben olyat énekel, amiért egy szirénekből összeállt zsűri zokogva emelheti magasba a 10 pontos táblát.)

    A Grapow keverte végeredmény – aminek egyes momentumaiban igencsak érzem a mester dalszerzői hatását is – ugyan nem lett annyira bombasztikus, mint amit a stílus sztenderdjei kívánnak, de a viszonylagos szárazabb hangzás talán annak is köszönhető, hogy a szimfonikus elemeket a gitárok igencsak háttérbe szorítják.

    Mit is mondhatnék végezetül, mint a metal operák nagy rajongója? Gyerekes? Klisés? Hatásvadász? Igen. De az igazat megvallva, lehet, hogy éppen ezekért tetszik: az ítéletet vállalom, még akkor is, ha ez valahol előbb-utóbb a stílus végét fogja jelenteni.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Médianysos-3: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai /A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1973-74)

    Egyéb

    harom_testor.jpg
    Talán nincs a filmtörténelemben még egy olyan regényadaptáció, amit ennyiszer, ráadásul ennyi stílusban forgattak le. A klasszikus, többé-kevésbé Dumas-hű  feldolgozások mellett készült belőle sorozat, a szolgák szemszögéből forgatott paródia, wuxiaba ágyazott, drótos párbaj-akrobatika, a főhős parafrázisaként felfogható női változat, és legutóbb egy steampunk beütésű akció-film, de tekinthetjük a történetet az adott kor feltörekvő, vagy állócsillagjainak 10-15 évenként filmre vitt bemutatkozási lehetőségeként is.

    Ilyen gazdag feldolgozási múlttal tehát mindenkinek meg lehet a kedvence, nekem talán a leghíresebb, és legklasszikusabb, az 1973-ben készült Mark Lester-féle produkció határozta meg leginkább filmes viszonyomat a klasszikus történethez. Lester ragaszkodott a regény vonalvezetéséhez, így a testőrök kalandjai nem is fértek bele egyetlen filmbe, jóllehet a leforgatott két rész egyszerre készült, és eredetileg egyetlen filmnek is szánták, ám már akkoriban is a profit határozta meg a sikert, így – ugyan a színészek csak egy film után kapták meg szerződésben rögzített bérüket -, a producerek és forgalmazók két külön alkotásként, dupla annyi haszonnal vetítették le a kor szupersztárjait felvonultató filmet. A szereposztás a mai fiatalság számára talán már nem annyira impozáns, de a hetvenes években mind Amerikában, mind Angliában igazi nézőcsalogató faktorként vitte el a film költségvetésének jelentős részét.

    Lester olyan arche-típusokat és jellemzőket teremtett az eredetileg is arche-típus szereplőkből, mint Rochefort – akit a metal kedvelők kedvenc színésze, Christopher Lee játszott – félszeműsége, vagy D’Artagnan fiatalsága – addig ugyanis meglett férfiként ábrázolták az egyébjként a regényben is tejfelesszájú hőst -, és sok vonatkozásban el is tért a regény-sugallta szereplői alkatoktól: Richelieu bíborost az eredetileg az egyik testőr szerepére szánt Charlton Heston alakította, és a nagydarab, harsány Porthost a vékony, és hiúságában is visszafogott Frank Finlay – mondanom sem kell, hogy a színészek kvalitásaiból következően mindkét választás parádésra sikeredett. D’Artagnan szerepére a fiatal, és a naivitást, valamint a sokszor „kivagyi” hebehurgyaságot is remekül közvetítő, akrobatikus mozgású Michael York lett kiválasztva, Athos alakját a tulajdonképpen önmagát alakító, állandóan italozási és verekedéses botrányba keveredő Oliver Reed öltötte magára, míg Aramist a kor szépfiúja, a rendező kedvenc színésze, Richard Chamberlein alakította. (Aki főszerepét játszotta egy másik, D’Artagnan mellékszereplőként ábrázoló Dumas-adaptációnak, a Vasálarcos férfinek is.)

    A képi világ, a kosztümök káprázatosra és korhűre sikerültek, a párizsi utcák talán egyik filmben sem voltak ennyire húgyszagúak, és a köznép sem az az idealizált francia polgárságot mutatta, amit a korabeli kalandfilmek addig közvetítettek. Piszkos, bolháktól hemzsegő, faragatlan iparosoktól hemzsegő világ tárul a szemünk elé, ami szöges ellentétben áll az arisztokrácia dőzsölő, és fényűzésben unatkozó dekadens eleganciájával, felsőbbrendűségi attitűdjével.  A négy főszereplő sem az az idealizált, egydimenziós karakter: Athos iszákos és durva, Aramis önző, és lenézi társait, Porthos együgyű, D’Artagnan pedig hebrencs és olvasni nem tudó kisnemes, mégis imádni való valamennyi, mert olyan embereket testesítenek meg, akik Dumas romantikus világában mégis felette állnak a kor társadalmának a bajtársiasság, becsület, no és persze a harci tehetség által.

    A filmet mégsem ez emeli ki a feldolgozások tucatjaiból, hanem Lester rendezése, aki bámulatra méltó módon adagolja a humort a kalandok közé, így legyőzhetetlen hősei olyan emberközelivé válnak, amilyennek még sosem ábrázolták őket. A remek akciójelenetekben így nem a vér dominál, a szinte burleszk-szerű poénok azonban nem fordítják át a cselekményt paródiába. A regény egyik központi szálát adó, az ellopott nyakékért Angliába tartó, egymás után elhulló testőrök bukása egyszerre szívszorító és komikus: Athos vívás közben egy vízimalom lapátjaiba gabalyodik bele, így tudja tulajdonképpen már lefegyverzett ellenfele torkon szúrni (ami túl élethűre sikeredett, mert a színész tényleg megsebesült), Porthos fejére egy kiprovokált párbajban az istálló tetejének egy darabja esik,  - hiúságára jellemzően legnagyobb gondja nem az e következtében kapott karszúrás, hanem kiszakadt inge – egyedül talán Aramis esik el úgy, ahogy azt egy hőstől várná az ember. A humor másik forrása D’Artagnan szolgája, Planchet, aki a saját csetlő-botló ügyetlenségében szintén a burleszk világából maradt ránk, de számtalan geg adódik a kor emberének viselkedését kifigurázó és színel teli életképből is. (Lestertől már a kezdetektől fogva sem állt távol az extremitás, eleinte úgy gondolta, hogy a filmet a Beatles négy tagja játssza! – ne feledjük, hogy a rendező munkája az együttes első filmje volt.  Az akciójelenetekben rejlő humor-faktor csúcsát ugyanakkor nem ez a film, hanem a Húsz év múlvát felidéző folytatás nyújtja, amiben a főhősnek egy törpék (!) által alulról irányított, mechanikus szerkezetű elvarázsolt-kastély-szerű szobában kell életét menteni.) Természetesen nem maradunk torokszorító, érzelmes jelenetek nélkül sem, Constance Bonacieux – akit a hetvenes évek szex-szimbóluma, Raquel Welch játszik – halála a film tragikus történéseinek kiemelkedő pillanata, akárcsak D’Artagnan mindent kockára tevő,  gyászból eredő fájdalma, vagy Athos önrombolásra buzdító szerelmi csalódása, és feleségével, a gonosz Milady-vel fenntartott ambivalens viszonya.

    A film óriási siker lett, köszönhetően, a pazar díszleteknek és a színészek játékának, de legfőként az új rendezői felfogásnak, ami – sajnos - semmilyen más korabeli kalandfilmben nem köszönt vissza. 1989-ben készült egy Lester-féle folytatás, de hiába jelentek meg újra – és működtek – az elődöt sikerre vivő elemek, a film limitált hossza nem engedte kibontakoztatni a történetet, amit ennek érdekében jócskán át kellett dolgozni – természetesen a végeredmény kárára. Ajánlom hát mindenkinek ezt a kortalan, kétrészes klasszikust, már akinek nem jön a könyökén ki Dumas története, és nem olvasva a regényt, szeretné a legpontosabb képet kapni annak tartalmáról.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!