• Nocturnal Rites: Phoenix (2017)

    Egyéb

    658709.jpg

    Kiadó:
    AFM Records

    Honlapok:
    www.nocturnalrites.com
    facebook.com/public/Nocturnal-Rites

    Bumm, bumm, bumm – ilyen lehet, ha ágyúval lövik a fejedbe a dallamokat, ahol az ágyúmester nem katona, hanem együttes. Enyhe samplerezés és szimfónika, a death-ből is kölcsönvett aszimmetrikus ütemek – persze csak színezés gyanánt – modern szaggatás de klasszikus szólók: ez 2017-ben a Nocturnal Rites.

    A zenekart éppen a Dream Evillel együtt emlegettem nem is olyan régen, mint azokat a jobb sorsra érdemes bandákat, amelyekkel már évek óta nem találkoztam, holott nagy kedvenceim voltak – erre mit ad az ég, idén az előbbi s most az utóbbi is új lemezzel jelentkezett, és jóllehet, Gonosz álomék hagytak némi kívánnivalót maguk után, az Éjszakai rítusok talán pályájuk legjobb albumával lőtték magukat újra a színtérre. Ez pedig nem kis szó, mert a death metal poklaiból induló formáció több metamorfózison is átesett, kezdve a klasszikus euro-power stílussal, folytatva a dallamos, modernebb metallal, amin nincs mit csodálkozni, hiszen zenéjük fő erősségeit a csodaénekes, Jonny Linqvist – ilyen hangot death-re elpazarolni több mint vétek –, a fantasztikus, érzékeny dallamok, valamint az erőt sugárzó, hol a szaggatott, hol a klasszikus ütemekkel és szólókkal játszó dobos-gitáros szekció jelentik.

    A kissé ingoványos út azonban nem tanácstalanságot jelentett, legalábbis a mostani végeredményt tekintve, hanem olyan tapasztalat-feldolgozást, aminek eredményeit tökéletesen integrálta zenéjébe az együttes. Így találkozhatunk hát olyan, szinte echte death futamokkal az élvezetes tenori vokális teljesítmény alatt, mint amilyennel az "A Heart As Black As Coal" is szolgál, vagy a "The Poisoinous Seed", ahol a sötét és világos párharca nem sakkban, hanem zenében folyik, a játékosok pedig a metal zenei stílusok. (Ez utóbbiban hallgasd csak meg az énekes helyett a refrént prezentáló szólót – frenetikus! – és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárjátékát idéző futamokat!)

    Nem tudom, hogy ismerek-e még egy ilyen csapatot, ahol a szinte Werther-i túlromantizált dallamokat ennyi erővel és lendülettel képesek összeegyeztetni a sötét oldallal. Nem, ez nem a megtévedt jedik operája, ahol a tétova harcos dalra fakad, hanem a pulzáló energiával slágereket alkotó Phoenix. Sláger pedig minden düh ellenére dögivel akad, melyek az album negyedik etapjától teletömik a hallgató fülét ragadós dallamokkal, a Dream Evil-i csatakiáltásokkal ritmizáló "What's Killing Me"-től az apokaliptikus, rideg-ipari hangulattal felvezetett, ám tulajdonképpen a Helloweenig visszavezethető "Nothing Can Break Me" hitvallásán keresztül a géppuska sortűzzel leterítő, őrült szimfónikával kísért, lüktető "The Ghost Inside Me"-ig – nomen est omen! –, ahol a lüktetést a gyomorban fészkelő Alien kitörési kísérlete adja: még szerencse, hogy itt nem Ridley Scott a rendező, hanem a Nocturnal Rites, így a horror nem szörnnyel, hanem sláger kirobbanásával végződik.

    Tökéletes visszatérést produkált a zenekar, ahol az erő, dinamika, szólók és dallamok tökéletes arányban szolgálják ki a fantasztikus teljesítményt – és igazi feltámadást – produkáló Phoenixt. Tölts, cél a hallgató, tűz, telitalálat: ez 2017-ben a Nocturnal Rites!

    Garael

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Steelheart: Through Worlds Of Stardust (2017)

    Egyéb

    steelheartthroughworldscd.jpg
    Kiadó:

    Frontiers

    Honlap:
    www.facebook.com/OfficialSteelheart

    Jóllehet, magam is beleestem korábban abba a hibába, hogy a jellemzett lemezt a készítés stílusa miatt húztam le, ám az eltelt éveknek köszönhetően némileg okosabb tapasztaltabb lettem és természetesen – most jöjjön a kollégák kötelező fényezése – társaim példája is kifejtette áldásos hatását; egyszóval talán sikerül megszüntetnem azt a hibás attitűdöt, amit egyes zenei stílusok esetében tanúsítottam, és mára már eljutottam arra a pontra, hogy kijelentettem: ócska stílus nincs – no jó, a lakodalmas rockot kivéve -, csak ócska zene.

    Ettől függetlenül annyit megengedhetek magamnak, hogy a kilencvenes években megjelenő grunge-nál jobban szeressem az aréna-hard rockot, és elismervén az előbbi erényeit, még mindig jobban dobbanjon a szívem – még ha acélból is van – a Steelheart első két albumára, mint az azóta megjelent három, kereskedelmileg – és talán művészileg – is értéktelenebb Matijevic műre. Mert hát nyilvánvaló, hogy mára a banda az énekes egyszemélyes projectjévé alakult, aminek nem sok köze van a valamikori szuper-grupphoz, sem a tagságot, sem a zenei stílust tekintve – az egyedüli állandóságot pedig Matijevic kopni nem akaró, fantasztikus hangja jelenti, amit aréna rockos környezetben utoljára a Rock Star c. filmben hallhatott a koncerteket nem járó nagyérdemű. (A koncertlátogatók persze el-elcsíphettek egy-egy Steelheart klasszikust, és élőben is tapasztalhatták, hogy hősünkön sem kinézetét, sem vokális adottságait tekintve nem fog az idő.)

    Azt, hogy a Steelhearttal kapcsolatban el tudom fogadni az utóbbi évek grunge-közeli, a Led Zeppelin-féle világ preferálását, bizonyítsa a bandával kapcsolatos ügyeletes kedvencem, ahol már látens – mit látens, nagyon is szembe szökő – módon előretört Matijecvic vonzódása a jelenlegi lemezen megteremtett klasszikus stílushoz, ami  - ellentétben az énekes nyilatkozataival, melyekbe akár a kezdeti időkhöz történő visszatérést is „bele” lehetett olvasni – maradt az utóbbi három albumon megszokott. Nüánsznyi változások persze vannak, talán több a Zeppelin íz – amibe Matijevic Plant-féle nyújtásai ismerős hangokat plántálnak a hallgatóba - , a korai idők pomádés világát igazából csak a két gyorsabb szerzemény, a címében is nyolcvanas éveket idéző  „My Dirty Girl”  és a „Got Me Runnin” képviseli, azt is inkább idézőjelbe téve – talán a véletlennek köszönhető, hogy nekem azok is tetszenek a legjobban. De hogy ne essek abba a bűnbe, hogy meghazudtolom a kritikám elején leírtakat, el kell ismernem, hogy két-három groove-osabb, ősmetálos/grunge-közeli szerzeményt – a  "Come Inside" tiszta Audioslave, hallgasd csak a gitárok sistergését -  is szívesen hallgatom, melyek mindenképpen jobban sikerültek, mint múlt lemezes társaik. Azt viszont már igazán nem tudom tolerálni, hogy az album mintegy felét akusztikus-félakusztikus merengős szenvelgések foglalják el, melyekre sok mindent lehet mondani, de hogy szórakoztatóak – netalántán „művésziek” –, semmiképp. (Azt nem zárom ki, hogy vannak, akiknek ez a fajta lírikus merengés tetszhet, mert alapvetően dallamosak és egyszerűek, de én a metaltól/hard rocktól – és még a balladáktól sem – nem ezt várom. Nem értem Matijevicet, vagy csak akkor érteném, ha ismerném lelkiállapotát, hogy ezekkel a tulajdonképpeni popdalokkal mit is akar kezdeni a metal világában: ha unja a színteret, miért nem vált. Persze ez a sajnálatosan elhunyt Chris Cornellnek sem sikerült, hiszen egy kiteljesedett, ráadásul a színteret tekintve idős, az esetleges célközönséget tekintve viszont teljesen ismeretlen egyéniséget a popszakma nehezen tud/akar megemészteni, a hangi adottságok pedig a jelenlegi technikai képességek függvényében nem igazán elsődleges tényezők.

    Mit is írhatnék még? Ha Matijevic dupla albumban gondolkodik, minden bizonnyal össze tudtam volna állítani egy kitűnő LP-t – mint a Threshold ikreinek esetében – így viszont a lemez mintegy felének delete-mágnesével csak egy jól sikerült EP-re futotta, mármint nálam, aki becsületesen próbálkozott a megértésen kívül megszeretni is a prezentált stílusokat. Kár, hogy elbuktam, mert jóllehet, az aréna rock ignorálásán túl tudtam lépni, a szentimentális pop azonban megfeküdte a gyomromat.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Tower Of Babel: Lake Of Fire (2017)

    Egyéb

    tob_web.jpg
    Kiadó:

    Lion Music

    Honlap:
    www.towerofbabelband.com

    Három ember áll egymással szemben a temető mellett. Három elszánt, győzni akaró ember. Három mesterlövész. Az egyik nem is annyira jó, a másik nem is annyira rossz, a harmadik meg – hát az bizony csúf. Telnek a másodpercek, mindegyikük a megfelelő pillanatra vár: életük minden megszerzett tapasztalata összpontosul mozdulni vágyó kezeikben – aztán… De nem is folytatom, hiszen mindenki ismeri Leone klasszikusát, aminek csúcspontján a főszereplők párbajban mérik össze erejüket, hogy aztán a győztes mindent – vagy semmit -  vihessen.

    Valahogy ez a jelenet jutott eszembe a Tower Of Babel nevű csapat esetében, ami meglehetős névtelensége ellenére három nagyágyút – ehhh, előbb még csak coltokról beszélhettünk – is párbajra szólíthat: Joe Stump jelenleg a Blackmore-örökség egyik legjobbja, akinek technikája a hagyománytisztelet mellett tartalmazza a Ritchie-éra óta eltelt negyven év technikai fejlődését, Van Halenestől, Malmsteenestől együtt, és ha a jelenlegi Rainbow turné körút során Blackmore mesternek gondja támadna – nem a húrokkal, mert azokkal mostanában bizony néha akad - , akkor Stumpot nyugodtan a helyére lehetne állítani, már ha egy legendát bármilyen aspektusban lehetne pótolni.

    De tovább is van, mondjam még? A billentyűs, Maestro – nem, ez nem a megszólítás, hanem a művésznév, ami nem kis önbizalomról árulkodik – Mistheria korábban az Artlanticában varázsolta a billentyűket, amúgy neoklasszikus stílusban – a név ugyebár kötelez, az énekes pedig, Csaba királyfi – izé, Csaba Zvakan a Metal Machine-ból lehet ismerős a nagyérdeműnek. Nem véletlen a Dio szólólemezről kölcsönzött elnevezés – hősünk egy rekedtre fagyizott Dio orgánumával és manírjaival gyarapítja a klónok – tisztelők – egyre tekintélyesebb sorát. Nos, aki azt mondja, nem fér meg két dudás egy csárdában, annak igaza van, mert itt három fér meg egymással, igaz – és most visszautalok ismertetőm elejére – állandó, permanens párbajt provokálva, aminek áldozata azonban legfeljebb a hallgató lehet. Az átalakulás pedig a zombifilmekhez hasonlóan látványos: a permanens vigyor, ami automatikusan ülhet ki az arcunkra, árulkodik arról, hogy bizony sikerült a zenészeknek örömmel fertőznie a hozzáértő nagyérdeműt.

    Az együttes, mint ahogy eddig is sejtetted, a Rainbow hagyományok új üdvöskéje, és ha azt mondom, hogy ebben a stílusban vannak annyira jók és felkészültek, mint a David Readman által lassan Whitesnake tribute-banddé váló Woodoo Circle, akkor nem hiszem, hogy sokat tévednék. Van tehát gitárhős, billentyű-mester a maga hammond és egyéb klasszikus hangszíneivel valamint a sztenderd követeléseknek megfelelő énekes – már csak jó dalok kellenének ahhoz, hogy szivárványosnak lássuk az eget. Örüljünk hát, mert a példakép építette alapokra helyezett Bábel-toronyban egy nyelvet beszélnek: a zene nyelvét, mégpedig szakmaival bővített felső fokon. Így aztán persze előfordulhatnak ismerős fordulatok, mint például a „Midnight Sun”, ami tulajdonképpen a  „Lost In Hollywood” új értelmezése is lehetne, vagy a „Lake Of Fire”, ami bármelyik Dio szóló albumon elférne, de oda se neki: mint említettem, alapokról van szó, és a felépítmény bizony modernebb, mint amire számíthatsz. Stump, Csaba és a Maestro párbajai olyan össztüzet eredményeznek minden egyes dalban, hogy győzd kapkodni a fejed, még milyen jó, hogy itt csak hangjegyek röpködnek a levegőben, és nem acéllövedékek... A fiúk pedig győzik szuflával – sőt, alkalmat adnak arra is, hogy összehasonlítsuk őket az ihletővel, hiszen megmutatják, milyen a felturbózott „Eyes Of The World” - , még akkor is, ha az utolsó számban Csaba kiszáll, hogy teret adjon a két hangszeres küzdelmének, ami minden egyes hangfetisisztát nyálcsorgatásra kényszeríthet: ez bizony a tömény technikai virtuozitás és hanghalmozás ideje, bevállalva annak az axiómának a  megdöntését, miszerint a kevesebb néha több. Hát nem.

    De maradjunk a valóság és a megszokottság talaján, ha kedvet érzel egy könnyed virtuozitással felvezetett Rainbow-féle lemezre, ess neki, és még az sem fog ártani, hogy előre tudod a párbaj eredményét.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Serious Black : Magic (2017)

    Egyéb

    seriousblack_magic.jpg

    Kiadó:
    AFM Records

    Honlap:
    www.serious-black.com

    Magic! Ha a szó jelentését, kiejtését, eléneklését kellene tanítanom valakinek, minden bizonnyal - komolyan - lejátszanám neki a Serious Black új lemezét, mivel ha jól számoltan, tizennyolc alkalommal énekli, suttogja, susogja, kiáltja breed el a csodát, kár, hogy ez csak a hangalakban nyilvánul meg, és nem az album színvonalában, bár az érzéseim eléggé ambivalensek ahhoz, hogy kissé elbátortalanodjak a sommás ítéletben.  Nem csoda, hiszen, ha azt nézzük, hogy az első lemez viszonylagos poweréből minden arra utaló jel kikopott, és az útirány egyértelműen a kommersz felé lett kijelölve, akkor összehúzom a szemöldököm, ha viszont ettől elvonatkoztatok, akkor egy kellemes dallamokat prezentáló, az AOR-t és hard rockot metalos környezetbe helyező albumot kell jellemeznem, amiben legfeljebb – és ez azért nagy szó – breed stílusidegen erőlködését muszáj kiemelnem, mint egyértelmű negatívumot. Igen, és lám, nem szakadt rám a mennyezet a kijelentést leírván, valószínűleg azért, mert hallotta a gonoszkás műnevetést, amit hősünk többször is nekiereszt – amit nem igazán kellene erőltetni...

    Grapow és Stauch távozásával már az ezt megelőző lemezen is megfigyelhető volt az a tendencia, ami remélhetőleg most csúcsosodott ki, vagyis a fiúk nem marcona riffeket, indulós refréneket, pattogós, fejletépő, szaggatott ritmizálást és gyomorpufogtató groove-okat akarnak szikár skandináv jellegű powerré gyúrni: céljuk egy olyan dallamos metal stílus kialakítása, amiben a heavy instrumentális alapokon hard rock – vagy egyenesen AOR – dallamok viszik el a hátukon a cipelni valót. Az tehát, aki breed eddigi munkásságából indul ki, és ehhez mért ostorcsapásokra vágyik, az minden bizonnyal csalódni fog, de az is, aki úgy gondolja, hogy az énekes hangja minden stílusra alkalmas. Hát nem, breed ebben a környezetben, ahová egy selymesebb, melegebb tónusú orgánum kellene, érezhetően erőlködik, és az érzelmi árnyalatokat hangjának visszafogásával igyekszik plasztikussá tenni – ami inkább erőtlenséget sugall, mintsem sokszínűséget. Emellett még mindig úgy érzem, hogy a fiúk nem igazán tudták eldönteni, hol állapodjanak meg:  a csilingelő dallamok és a zakatoló euro-metal ritmizálás valahogy nem passzol össze, és ami esetleg a Kamelotnak, vagy többé kevésbé az Eden’s Curse-nak sikerült – bár nekik is a kommersz felé fordulással - , az itt nem igazán működik – pedig van mágia bőven - , illetve de, csak nem olyan meggyőzően, és persze  mindenfajta progressziótól mentesen. (Érdekes módon a skandináv glam bandáknak jól áll a keménykedés, pedig a heavy kiállás és a glam életérzés – mert az nem pusztán zene, ugyebár – eléggé távol áll egymástól.)

    Amibe nem tudok belekötni, azok a dallamok, és ha ezeket egy AOR énekes a releváns hangszereléssel énekli fel, minden bizonnyal tapsolok, mert a dalokban megbúvó nyálasság érzelmi túlburjánzás ott a stílus része, és nyilván az hallgatja, aki erre vágyik, én azonban nem tartozom közéjük. Így viszont két szék között a pad alá esek, mert sem ezt nem kapok, sem azt, és jóllehet abszolút nem vagyok ellensége a hatásvadász és populáris dallamoknak – sőt! – most valahogy mégis becsapva érzem magam. Az persze lehet, ha sikerül elhagynom azt a kiindulópontként szolgáló attitűdöt , hogy ez nem egy power – sőt, néha heavy -  metal banda, akkor más füllel fogom hallgatni a csapat aktuális munkáit, de most még meg kell emésztenem, hogy ez a breed nem az a breed, és ez a zene nem az a zene, amire vártam. Ebben az esetben pedig  minden bizonnyal dicsérő szavakat fogok leírni, amihez nem kell semmifajta mágia, mert a Serious Black természetesen egy jó csapat, főleg mágikus támogatással.

    Ui: Aki azonban a metal-közeli stílusokban ezt a szintetizátor hangszínt használja, azonnal hagyja el a termet!

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Medianysos-5: Karl May: Winnetou (regény)

    Egyéb

    winnetou.jpg
    Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati show-k, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a hetvenes években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg kovboj kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal) , vagy játék tomahawk-kal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a Jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)

    Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült – a zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a „helyes útra” terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.

    Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet, - hasonlóan Luke Skywalkerhez – így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)

    Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig, de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.

    Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség prior értéke azért Shatterlandnek jutott és Winettou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra - jutott a fő szerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand, és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először, én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amik megértéséhez kevés volt 10 életév.)

    May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg, s jóllehet, természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze - , a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy „vetélytárs”, Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.

    A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre és azonosulva azokkal a rossz legyőzésének sikerélményére, bár a vallásos May többé kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben: nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a  kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének királyi mivoltára.)

    Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • P. Mobil: Csoda Történt (2017)

    Egyéb

    p_mobil_csoda_tortent.jpg
    Kiadó:

    GrundRecords Kft.

    Honlap:
    www.pmobil.hu

    A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. (Forrás: Wikipédia). A Majmok bolygója óta sejtettem, hogy a csimpánzok néha többre képesek, mint az ember – a bonobók például a konfliktus-kezelésben. Mert gondoljátok csak el, ha Trump és Kim Dzsongun nem rakétás erőfitogtatással, hanem a bonobókhoz hasonló módon bizonyítaná be, ki a legény a gáton...Mennyivel emberibb (bonobóbb) is lenne a világ, ha az erőszakot a szex váltaná fel – de maradjon ez addig állati utópia.

    A P. Mobil új, klasszikus időbeosztású LP-jének nyitódala azonban inkább a jelenlegi Facebook generációt ostorozza a metaforával – kérdés, hogy ezt most dicséretnek, vagy iróniának tartsuk, bár meg kell mondani, minden generáció hajlamosabb saját magát a a fiatalabbakénál feljebb helyezni, mind morális, mind fizikai értelemben, pedig a mi nemzedékünk mit hagy rá a jelenlegi Y generációra? Nézzünk kicsit magunkba, és keressük csak meg, hol rontottuk el... ? De vissza lemezhez. A hét szerzeményt magába foglaló Csoda történt kissé váratlanul ért, de ez lehet, hogy az én tájékozatlanságom eredménye, és helyesebb lenne az együttes honlapját, vagy Facebook-ját többet tanulmányoznom- ez utóbbi esetében remélem, nem válok majommá.

    A dalok pedig zeneileg egyenes vonalú folytatásai a legutóbbi nagylemeznek, talán kevésbé komorabb módon, és az irónia, valamint a csapat szövegi világában mindig is nagy szerepet kapó magyarság-tudat előtérbe hozásával. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen egyrészt Schuster Lóránt egészsége szerencsére helyreállni látszik, másrészt a lemezt alkotó csapat felállása nem változott. Ebből fakadóan aztán ugyanúgy megkapjuk azokat a blues rockból származó ős groove-okat, hammond dallamokat és megszokott húzású refréneket, melyek jellemzik a csapatot, bár mintha csipetnyivel líraibb, esetleg dallamosabb lenne az összkép, mint elődje esetében. A Csoda történt gyönyörű hitvallása – zeneileg - engem a a Mobileum egyik bónusz dalára, az „Anyaszív”-re emlékeztet, a „Mivel szeretnél” blues-alapú lassúja egy érzelmileg fokozatosan építkező Mobil arche-típus, de a „Ne Féljetek, nem megyünk haza” is a maga visszafojtott indulatával az „Újra kezdeném”, vagy a „Csillag leszel” bensőséges világát tükrözi. (Bár a megzenésített vers a 2004. december 05-i népszavazás utáni keserű érzések lírai lenyomata, sajnos mai, aktuálpolitikai értelemben is lehet áthallása, még ha nem is annyira konkrétan - csak éppen nem a határon túli, hanem a kivándorló magyarok szemüvegén keresztül.)

    Jóllehet, szinte minden dal sláger lehet a koncertprogramokban – a Bonobó már az is – nekem legjobban mégis a „Hello, hogy vagy” tetszik, ami a maga vokáljaival a korai Hobót juttatja eszembe, ősriffje pedig talán a Doors-t, annak elvontsága nélkül. A zenészek jól teljesítenek, de Sárvári Vilmos nem Bencsik kaliberű gitáros, még szerencse, hogy itt a lényeg az összképen van, ami jelen esetben igencsak pozitív.

    Örülök, hogy a csapat töretlenül járja – amúgy örökmozgóként – az általa kijelölt utat, sőt, a Csoda történt a líraibb megközelítéssel sokkal közelebb is került hozzám, mint a Farkasok völgye Kárpát-medence – és a rosszmájú kollégákat megelőzve nem a szex miatt, hiába, csak nem tudok majommá (bár egyesek szerint néha úgy viselkedem) válni,  és ez most nem biztos, hogy emberi létezésem dicsérete.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Exit Eden – Rhapsodies In Black (2017)

    Egyéb

    exitedenrhapsodies.jpg

    Kiadó:
    Napalm Records

    Honlap:
    w.w.w.exit-eden.com

    Csodálkozom, hogy a Northern Kings – tudjátok, a négy északi metalénekes a popdalok „metalos” feldolgozásával – női változata még csak most született meg, hiába, a genderizmus úgy látszik, csak késve jut el  a popból a metalba, bár ha azt nézzük, hogy a nőiesség itt a giccs határáig hangsúlyozott, és lényegi elemét jelenti a lemeznek, akkor inkább befogom a számat.

    Megmondom őszintén, a női szimfonikus metal nem éppen a szívem, vagy fülem – egyéb szervről szemérmesen hallgatok – csücske, de pontosabban fogalmazva, nem is a stílussal van gondom, hanem a klasszikus,  vagy operaénekesi hanggal – e kettőt gyakran keverik -, mert akármilyen jó dalokat hallgatok, egy idő után egysíkúnak találom az előadást – hiába, úgy látszik, még nem értem el a zenei műveltség azon szintjére, ahol az árnyalatokat is értékelni tudom, ezért bocsásson meg a kedves olvasó.

    Itt van hát négy díva, akiket többé-kevésbé ismer a stílust kedvelő hallgató, még akkor is, ha az arche-típust megtestesítő Tarja nincs köztük. Amanda Sommerville elsősorban Kiske side-kick-jeként, Clémentine Delauney a Visions Of Atlantys és a Serenity, Marina La Torraca pedig az Avantasia énekesnőjeként alkotják a „female vocal” B válogatottat, hozzájuk új névként a számomra ismeretlen Anna Brunner csatlakozott, akinek adottságai bőven lehetővé teszik, hogy amolyan negyedik testőrként elfenekelje a férfiakat.

    Sajnos az átdolgozott szerzeményekből nem sokat ismerek, a lényeg azonban lejött azokból is, amiket hallottam már eredetiben is:  a jó dalok általában itt is jó dalok, a rossz dalok pedig ugyanúgy nem képesek felkelteni az érdeklődésemet, mintha r n’ b-be oltott hölgyek hajlítgatnák amerikai módra a hangjukat, bősz csípőrángatás közepette.  A lemezzel igazából az a bajom, hogy a kiválasztott dalok listája jóllehet, a pop több alstílusából lett összeválogatva, az átdolgozások ugyanazt a szokásos szimfo-bombasztikus körítést kapták, amit az anyacsapatoknál tapasztaltam – legfeljebb megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy a pop és a metal gyakran csak a hangszerelésben különböznek egymástól. Mennyivel jobb lett volna hát, ha klasszikusok disco-ritmusban élmény helyett újragondolásokat kapunk, hiszen a metalnak is van annyi ága, hogy győzze az ember nyilvántartani. Rendben, a koncepció nem ez volt, de mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a sztenderd megoldások helyett engednek a kísérletező szellemnek, és a Nightmare soraiban megjelenő Magali Luyten  példáján nekibuzdulva, egy-két szerzeményben megvalósították volna a női body-builderek álmát: muzikális izmozásban utolérni  a tesztoszterontól duzzadó férfi mezőnyt. Nem, kérem, maradt a habos, csipkés, giccsszerű világ, ahol az énekesnők divatmodell módjára szendelegnek a popos – majdnem azt írtam, popsis, de hát mégiscsak hölgyekről van szó -   dallamok között, melyekből így is kiemelkedik a nyitó Depeche Mode sláger  és a Bonnie Tyler-féle „Total Eclipse”, a Bond betétdal „Skyfall”-t és Madonna „agyonfeldolgozott” Frozenjét pedig azért nem említem – holott kiváló darabok – mert momentán rosszabbak lettek, mint az eredetiek.

    Nem tudom, hogy a popdalokat szerető barátnő hogyan fogadná a metal énekesnők által prezentált produktumot, félek tőle, hogy maradna inkább a megszokott „igazinál”, így aztán nem biztos, hogy tökéletesen meg tudnám fogalmazni a lemez értelmét. Annak azonban, akinek tetszik, talán sikerülni fog, kívánom, hogy töltsön kellemes szűk egy órát négy csinos hölgy társaságában.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Galderia: Return Of The Cosmic Man (2017)

    Egyéb

    galderia_returnotcm.jpg

    Kiadó:
    Massacre Records

    Honlap:
    www.galderia.net

    A franciák idén másodszor lepnek meg, ami immáron nem szokatlan, hiszen tavaly az éves listám fő meglepetését  –  az első hellyel együtt, az egyáltalán nem rémálomnak bizonyuló Nightmare-nek köszönhetően – is a franciák szolgáltatták, és valószínűleg idén is hasonló helyzet fog előállni az Adagio révén. Nos, jelen csapat nem  olyan nehézsúlyú versenyző, mint említett társai; abban a könnyed, melodikus bajnokságban játszik, ahol a Helloween tökfejei és a Gamma Ray szörnye barátságosan piálhatják a Bordeaux-i vöröst a dallamos metal egyéb, idén jelentős eredményeket produkáló társaival – lásd és halld a Cromonicot és a The Unity-t!

    Sorolhatnánk a csapatot a mostanában felfutó ágon lévő "happy metal" képviselői közé is, és ha meghallgatod a "Blue Aura"-t, akkor egyet is érthetnél velem, de egyet mondok és kettő lesz belőle: a fiúk esetében bánjunk csínján a kategorizálással – bármennyire is jó kedvet teremtenek –, mert annál többrétűbb zenét vidámkodnak össze, mintsem hogy elintézhetőek lennének egy kézlegyintéses vigyorgással. Jóllehet letagadhatatlan a német  és svéd power metal hatása, a fiúk franciás könnyedséggel gömbölyítik a szögletest, így azt is megtehetik, hogy a masírozós indulókból meghökkentő módon csapjanak át amolyan Meat Loaf-féle lírába, ami lehet, hogy emeli a giccsfaktort, de azért nem olyan magasra, hogy elérjük vele az ízléstelenség faktorát. (A feldolgozott történet byte-ra sem érdemes, az immár negyedik albumát megalkotó csapat folytatásokban közli ezt a sztori-rettenetet.)

    Ráadásul a franciák nagyon értik a dallamteremtés csínját-bínját, így igazából töltelékről nem is beszélhetünk, hacsak az utolsó – szar poénnak elsült – szerzeményt nem tekintjük annak, ami önmagában még remek euro-galopp lenne, ha az alápakolt szinti hangzás nem a kilencvenes évek eleji techno-klubok hangulatát varázsolnák a fülembe, amitől még én is meghökkenek, pedig kedvenc könyvem Ráth-Végh Istvántól az Emberi butaság, ami megfelelő edzettséggel ruházott fel jelenünk közállapotainak elviseléséhez is. Nem tudom, hogy a lemez közepére elhelyezett lírát miért éppen 20 évvel ezelőtti ruhába kellett öltöztetni, de hát a divatvilág termelt ki magából nagyobb hülyeségeket is (olvasd csak el az előbb említett könyvet!).

    Mindenesetre meg tudom bocsátani ezt a kis botlást, ami szerencsére nem ordas pofára esés, mert akik olyan, kiváló, kórusokkal támogatott, fülbemászó himnuszokat tudnak írni, mint a "Return Of The Cosmic Man" – aminek hallatán Tobias Sammet, vagy a régi ereje teljében lévő Sonata Arctica tagjai és elismerően csettintenének – azok el-e(l)lejthetnek egy-egy rosszabbul sikerült poént – a többi jól sikerült társ elcipeli a hátán ezt is.

    Végezetül: nem lenne francia a zenekar, ha nem kedveznének amúgy franciás könnyedséggel kicsit a metaltól ódzkodó barátnőknek is. A "Pilgrim Of Love" igazi tábortüzes, együtténekeltetős fél-akusztikus sláger, amivel a nyolcvanas években az MTV-n bérelt helyet lehetett volna szerezni egy Bon Jovi és egy Guns N' Roses lassú között, bár hallván, hogy ma miket hallgatnak a hölgyek – sokat jártam strandra, ahol néha ezerrel bömböltetik a fül-alávalót  –, nem vagyok benne biztos, hogy nem leszünk-e ódivatúak a dallal a zenei udvarlásban.

    A nyári uborkaszezon végén kellemes meglepetés a Galderia albuma, és ne rettentsen el senkit a borzasztó borító: a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk, legalábbis ami az élvezeti értéket illeti, fogjon hát bátran bárki neki, aki a happyből nem az ökörködést szereti.

    Garael

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Accept: The Rise Of Chaos (2017)

    Egyéb

    acceptchaos.jpg

    Kiadó:
    Nuclear Blast

    Honlap:
    www.acceptworldwide.com

    Az Accept harmadvirágzásának kezdetét jelentő  "Blood Of The Nations"-nek van egy hatalmas, behozhatatlan előnye az azt követő albumokkal szemben –  maga a visszatérés és annak tartalma: mintha a rajongók zenébe manifesztálódott, múltból táplálkozó reményeiből állt volna össze, ami a kor modern megszólalásában kivételes módon elégített ki minden, néha egymásnak is ellentmondó elvárást. A reunion meglepetésének hatását hiába várjuk hát az újabb alkotásoktól: bármennyire is jól sikerültek, az egyszeri, megismételhetetlen csoda ideje elmúlt, bár a fiúk mentségére, a színvonalat többé kevésbé tartani tudták, sőt, ha módjukban állna – tekintve rajongótáborukkal szemben tanúsított szeretetüket –, minden új lemez után feloszlanának és újjáalakulnának, csak hogy meglegyen minden tényező a sikerhez.

    Jómagam nem vagyok az a kimondott Accept fan, de azt tudom, hogy a csapat zenéje – és ebben lehet velem vitatkozni, csak nem érdemes – maga a heavy metal, minden németes, szögletes, indulós sajátossága mellett, olyan alapkő, amire lehet építkezni, és valami többet-jobbat létrehozni, de kihagyni nehezen. Változatos gitárszólók, erő, dinamika, hatásfokozó dallamok és riffek, a konformizmus eszköztárának minden fegyvere: a közösségépítő tréningek elvárt céljainak muzikális megtestesítőjeként minden multi-brainstorming előtt le kellene játszani bemelegítésül egy kis Acceptet, már csak az összekovácsolódás elvárt példája miatt is.

    Persze lehetnek olyanok, akik számára az Accept zenéje régóta túlhaladott, és valami "komolyabbra", vagy művészibbre vágynak. Hát legyen! Én nem akadályozom meg őket ebben – nem is akarom –, legyek így az egyszerű, pőre és fejlődni nem tudó, de inkább nem akaró heavy metal mezei prófétája, akit le lehet nézni ízlése miatt, de becsülni is kell, mert az őszinteség és a rajongók szeretete vitathatatlan erény még ebben a kevert és furcsa világban is.

    A "The Rise Of Chaos" az apokalipszis témakörét választva remekül idomul a csapat sosem tagadott példaképéhez, hisz melyik banda hozta létre az ikergitárral előadott, vijjogó szirénás-riffelést, aminek hidegrázó hangja olyannyira képes megidézni a világvége-hangulatot? Így aztán az album minden mozzanatát mélyen áthatja a Judas Priest hatása, a nyitó szerzemény pedig bőven lehetne az angolok készülő új albumának beharangozó klipnótája is. A szigorú hangvétel aztán a tematikához kapcsolódva végig megmarad, de a zenészek nem esnek abba a hibába, hogy kanadai favágóként csak az aprítással törődjenek, és jóllehet, ezúttal a hangulatteremtő riffeknek talán még nagyobb a szerepe, mint máskor, nem feledkeznek el az egyszerű, de énekelhető dallamokról sem, így aztán nem járnak úgy, mint legutóbb a Saxon, akik a keménység jegyében addig ültek a stúdióban, míg szinte csak riffeket hagytak a dalokban.

    Mint minden húsz éven felüli, markáns stílussal rendelkező csapatnál, a remek új ötletek közé itt is becsúsztak ismerős pillanatok, az "Analog Man"-re például egészen könnyedén rá lehet énekelni az "Up To The Limit" dallamait, ettől függetlenül – vagy talán ezért is – még mindig üt, akár sorozatot is, mint a mesebeli, magától járó furkósbot.

    Az album legnagyobb erénye – és hát ebből szerencsére sok van – a kiváló hangulatteremtés mellett a gitárosok munkája, ami már csak azért is megsüvegelendő, mert a "Blind Rage" után Herman Frank távozott a csapatból, és helyére a Grave Diggerből Uwe Lulis érkezett. Hoffman azonban vele is kiválóan megtalálta a hangot – keresik is sokat a gitárokon, már ami a szólók számát illeti – és ettől talán lendületet is kaptak a fiúk: ennyi neoklasszikus futamot talán az egész diszkográfiában nem találni, ami ambivalensen  érdekes ízt visz a szikár, judasos riffelésbe és szólóteremtésbe. Le a kalappal!

    Nem gondolom, hogy összeomlik a világ, ha kijelentem: az új album minden tekintetben erősebb elődjénél, és ha az öregedés genetikai kódját az Acceptnél keresnék a tudósok, lehet, hogy már eredményt is tudnának produkálni. Vagy már produkáltak is – példa rá a csapat örökifjú alkotói ereje.

    Garael

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Masterplan: PumpKings (2017)

    Egyéb

    masterplan-pumpkings300.jpg
    Kiadó:

    AFM Records

    Honlap:
    www.masterplan-theband.com

    Mikor először meghallottam, hogy a Masterplan következő lemezén Grapow-szerezte Helloween dalokat fog feldolgozni, rögtön megfogalmazódott a kérdés: szükség van erre? Aztán mikor először meghallgattam az albumot, felvontam a vállam, és megkérdeztem: szükség van erre? Nyugi, nem a tű akadt meg a lemezjátszóban, csupán a bennem élő rajongó akadt ki azon, hogy az ötlettelenség miatt rövid idő alatt másodszor érezhettem úgy, hogy hülyének néznek. Mert mi értelme van olyan, a maguk nemében tökéletes dalok feldolgozásának – ugyanabban a stílusban –, melyeknek egy részét már maga az anyacsapat is feldolgozta egyszer a botrányos énekesváltás után, és mi szükség van akkor erre, ha a dalok lelkét jelentő reanimáló énekes kvalitásaiban a középszerűséget jelenti, már ha az eredetihez viszonyítjuk.

    Hiszen Rick Altzi – ne szépítsük – a szegény ember pótléka Jorn Lande vagy Mats Levén után, és még nem hallottam egyetlen olyan albumot sem, ahova beugorván a helyettesített előd által prezentált színvonalat – mind dallamokban, mind technikailag – tartani tudta volna. Jelen esetben azonban nem volt szükség arra, hogy részt vegyen a zeneszerzésben – és a leírtak fényében talán így is van jól, illetve dehogy van, mert a végeredmény közelíti a metal-kamu indikátor maximális mutatóját, már ami az ötletet és a megvalósítást illeti.

    Az biztos, hogy nem kellett sokat törpölni a feldolgozásokon, ugyanis a dalok nem feldolgozások, pusztán vastagított hangzással, szolgai módon előadott reprodukciók, ahol semmi olyan kísérletbe nem mentek bele, melyek az egyébként is túlterhelt Altzit még jobban megrogyasztották volna. Nincs itt hát semmifajta kreatív ötlet az eredeti dallamok és riffek visszaböfögésén kívül – csak az az átkozott gyomorsav ne marná az ember torkát! –, bár az is lehet, hogy még jól is jártunk, emlékezzünk csak a Helloween gyászosan sikeredett szimfonikus albumára, amiről a youtube-on futó sorozat címe juthat az ember eszébe: pedig jó ötletnek tűnt. Így azonban meg értelmét nem látom a dolognak, legfeljebb az időhúzás szándékát, ami a csapat esetleges kreatív-stopjából fakadhat, de ezt meg legalább titkolták volna ahelyett, hogy széles mellel kiáltják világgá.

    Az eredeti és feldogozott – bocsánat, újrajátszott – szerzemények közti nívókülönbség számomra érdekes módon leginkább a rehabilitációt érdemlő, önmagában remek "Chameleon" album "Music" című tételénél a legnyilvánvalóbb, ahol Altzi erőlködése és a bedurvított hangzás azt a drámaiságot öli ki a dalból, amit annak idején nem tudott értékelni a szigorú riffeket és egyenes témákat váró rajongói többség sem.

    Altzi pedig, aki hallhatóan kínlódik a nem az ő hangjára íródott – egyébként időtálló – témák tolmácsolásánál, talán érzi is, hogy nagy rá a kabát, de úgy van vele: ha vállalta, végig viszi az egészet, bár nem hiszem, hogy élvezte volna a stúdiumunkát – szinte látom, ahogy a hangmérnökök a fejüket csóválva próbálnak kicsit egyengetni a magasabb hangok kiéneklése helyetti rekesztéseknél.

    Sajnálom, hogy így alakult, mert a Masterplan oda jutott, ahová utóbbi albumai színvonalának egyenletes csökkenése jósolta, egy abszolút kiégett, tisztességgel másolni sem képes együttes sorsára – még szerencse, hogy védelmükre elmondható: nem kispályás  játékost próbáltak utánozni, és a hasra eséssel sem jártak egyedül a metal történelemben. (Hallgasd meg a  "The Keepers Of Jericho (A Tribute To Helloween)" albumon szereplő csapatok többségét.)

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Alice Cooper: Paranormal (2017)

    Egyéb

    paranormal.jpg

    Kiadó:
    earMusic

    Honlap:
    www.alicecooper.com

    „...Tudom, a rock and roll ráncos ringyó,
    Bárkinek eladó, de nekem így jó,
    Mindenre kapható, részeges csavargó,
    Haldokló, nyafogó, de mindig feltámadó...”

    (HBB: Rock and roll királynő)

    A rock n’ roll – mármint annak a múlt század 50-es éveiben létrejött változata – a zenei evolúció olyan sikeres „termékének” bizonyult, mint a biológiaiban a cápa, vagy a krokodil, melyeken kialakulásuk pillanatától a mai napig nem kellett sokat csiszolni a természetnek: hatékonyságban, alkalmazkodásban amúgy Pallas Athéné módjára, teljes harci képességgel jöttek a világra. Nem hinném, hogy ezen állításomat sokat kéne bizonygatnom: nagyon kevés ember lehet az európai és amerikai kultúrkörben, akinek 60 éves kor alatt ne mozdulna meg a lába a Chuck Berry – Jerry Lee Lewis – Little Richard trió bármelyik dalának felhangzásakor, és genetikai késztetésből ne dúdolná szívesen a vérpezsdítő ritmusok felett szálló dallamokat.

    Jóllehet, a stílus virágkorát elhaladta, de a hard rockban mai napig fellehető a hatása, főleg mostanában, amikor a hetvenes évek vintage hangzását fiatal bandák százai próbálják reprodukálni. Igazi nagy kockázat nincs is ebben, hiszen – mint a bevezetőben írtam – elég egy-két jól eltalált sablon, és a hányingert máris elkerültük. A rock n’rollal tehát könnyű élni, de könnyű visszaélni is, mert igazán nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy az ezerszer felhasznált „figurákat” újrahasznosítsuk, ráadásul teljesen mindegy, milyen sorrendben, mert a matematikától eltérően a rock n’ roll ütemeinek sorozatában az egyes alkotóelemek szabadon felcserélhetőek, az eredmény mégsem lesz talmi.

    Ezek után itt van az új Alice Cooper dalcsokor, a mester eredeti – tehát nem az aréna rockkos Trash és Hey Stupid, vagy a kemény metalos Brutal Planet albumok fémjelezte – stílusában, és mit tudnék rá mondani? Hát sok jót semmiképp. Cooper nem tett mást, mint egy lemezbe oltott haknival ismét elővette a jól bevált recept r n' r alkotóelemeit, megrázta őket, aztán mindent bele – még az sem volt baj, hogy ezek közül jó párat már korábbi albumjain felhasznált egyszer (kétszer) – a r n’ r ismertetett lényegében bízva úgy gondolta, kockázat nincs, ha meg van, majd a koncerteken válogat a régebbi számok repertoárjából – az pedig igencsak bő kincsestár.

    Egyébként nem is az a gondom, hogy hülyének néznek – bár a zenei ízlés az átlagembernél csak kis mértékben kötődik az intellektuális képességekhez – hanem az, hogy Cooper rutinos zenész létére képes volt a nyerő formulákat is lapossá taposni. Mert hiába keresem a dallamokat mondjuk a "Dynamite Road" kapkodós ütemei között, a mondókába oltott szövegelés nem éppen az én műfajom, a „Rats” – illetve még vagy hat, lemezen helyet kapó szerzemény - alap r n’ r-ját pedig már annyi zenész-együttes eljátszotta, hogy felsorolásukból adódó lista hosszabb lenne, mint Cooper diszkográfiája – ez pedig nem kis szó, hiszen a zenész már vagy ötven éve gyűri az ipart.

    Azért persze vannak jó ötletek is, mindjárt a kezdő szerzemény, amiben kicsit csavarnak az elkoptatott sémán, és a vendég Roger Glover által feljátszott szóló reménnyel töltheti el a hallgatót, hogy itt most valami új következik, ám sajnos nem. Jellemző, hogy számomra a lemez másik élvezetes pillanatát egy rockba áztatott kuplé, a „Holy Water” adja – ez a műfaj úgyis eléggé közel áll Cooper színpadias egyéniségéhez: HOBO tehát nincs egyedül ezzel, már ha megidéztük őt is az ismertető elején. (Az előző album eklektikus megközelítése – amiben a kuplé szintén helyet foglalt - még mindig szimpatikusabb, mint ez a lopkovári bazár.)

    Mint minden rock n roll albumon, tán tudnék is szórakozni – köszönhetően még a mai, de mégis korhű megszólalásnak -, ha nem Cooper lenne az előadó, hanem valami kezdő banda, de egy ilyen kaliberű zenésztől többet vár az ember - még akkor is, ha az evolúciós csúcsragadozó elviszi a hátán a lemezt. Hogy hová? Valószínűleg a feledésbe.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Nevergreen: Monarciha (2017)

    Egyéb

    nevergreen_monarchia.jpg

    Kiadó:
    Hammer Records

    Honlap:
    http://nevergreen.hu

    Bár Bob Macura úgy nyilatkozott, hogy ezzel a lemezzel visszatértek gyökereikhez, véleményem szerint már megtették ezt a csapat újjáalakulása után, körülbelül a Karmageddon táján.  Sőt, tovább megyek: az említett album és a Vendetta is kevesebb gótikus és több heavy-doom metalos stílusjegyet tartalmazott, mint a kultikus debüt – ha ezzel valaki nem ért egyet velem, akkor hallgassuk végig az említetteket, és biztos tudunk együtt zokogni tévedésemen, amúgy doom aláfestéssel.

    A Nevergreen a Monarchián folytatta azt az utat, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük: Tina, az énekesnő távozása persze szigorította a hangzást, és talán soha nem volt ennyi  pergő kétlábdobos megnyilvánulás, mint most – ambivalens módon az ütős elfáradhatott egy doom-közeli album feldobolása alatt, mi ez, ha nem a fából vaskarika klasszikus zenei metaforája? – de Macura dallamvilága van annyira jellegzetes, hogy a tulajdonképpeni körítés mellett – illetve fölött – meghatározva a színvonalat ismételten elmondhassa: ez jó mulatság. férfi munka volt...

    Az persze tény, hogy a harcos-epikus irány vastag aláhúzással lett kijelölve a zenei-térképen, amihez az indulószerű, szinte ökölrázós ütemek mesterien illeszkednek. Hiába, a csapat mindig is erős volt a himnuszok gyártásában, bár most néha már sikerült a Manowar korai időszakának terepére is átruccanniuk, és nemzeti büszkeséggel jelenthetem ki, azonos arzenállal rendelkező ellenfél szintjén. A "Szárnyak az éjben", vagy a "Gyilokjáró" vastag,  heavy metalhoz közelítő hangzása minden bizonnyal azokban is felébreszti a harcos ösztönt, akik Macuráéktól inkább a melankolikus borzongást várnák, de ez most talán így is van jól. A fiúk határozottan vállalták fel ízlésük, világképük változását, melyek ha az összképet tekintve nem is alapjaiban változtatják meg a kialakult és prezentált stílust, azért szolgálnak annyi meglepetéssel, mint 20 éve, a csúf, zöld borítóval ellátott albumukkal.

    Nem igazán tudnék kiemelkedő pillanatokat említeni az albumon, mert egyenletesen magas színvonallal van dolgunk, bár a "Szelek szárnyán", vagy az "Árnyék a mélyből" – amiben tényleg szokatlan riffel és gitárhangzással lepnek meg minket a zenészek – minden bizonnyal rá fognak férni a csapat képzeletbeli best of-jára, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a Black "Everything comin up roses"-ének feldolgozása a megszokottaknak megfelelően parádésra sikerült – ebben igazán erős a csapat – akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy az együttest nem lehet leírni  az akár a nemzetközi  heavy metal-doom térképről sem. Indulók, himnuszok, hangsúlyosabb gitárszólók és menetelős ütemek a szokásos dallamvilággal – ez most a Nevergreen s remélem, a következő húsz évben ez így is marad.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!