• End Of Paradise: A kiválasztott (2017)

    Egyéb
    Kiadó: Nail Records Honlap: www.endofparadise.hu Ortodox magyar heavy metal. Tudom, hogy erre a stílus (és minőségi) jelölésre minimum két kollégám szemei alatt kezd rángani a bőr, de mit csináljak, ha – és ebbe valószínűleg belejátszik a "gondtalan ...
  • Sweet & Lynch: Unified (2017)

    Egyéb
    Kiadó: Frontiers Honlap: www.facebook.com/SweetLynch Remélem, nem fogtok meglincselni azért, ha azt mondom: nini, új George Lynch szóló született egy remek énekes közreműködésével! S hogy ne legyen pusztába kiáltott szó, amit itt harsogok, bitekből...
  • Pink Cream 69: Headstrong (2017)

    Egyéb
    Kiadó: Frontiers Records Honlap: www.pinkcream69.de Kíváncsi voltam, hogy a fehér kígyó gyermekfogkrémmel fog-e fogat mosni – vagyis ezen buta metaforával élve Readman eluralkodó Whitesnake mániája – ami a metal zenei történetben először képes volt...
  • Sorcerer: The Crowning Of The Fire King (2017)

    Egyéb
    Kiadó: Metal Blade Records Honlap: www.sorcererdoom.com A Sorcerer életre hívta a zenei matematika lehetetlen tételét: ugyanúgy origóvá vált az epikus doom metalban, mint az eredeti Candlemass – jóllehet a nálam értesültebb fanok most biztosan felh...
  • Mobilmánia: Vándorvér( 2017)

    Egyéb
    Kiadó: Hammer Records Honlap: mobilmania.rockband.hu A legutóbbi Mobilmánia albumot azért dicsértem, mert a "mániákusok" mertek elszakadni a magyar hard rock kijátszott sémáitól, most azért dicsérem őket, mert kijátszották az összes olyan sémát, ami ...
  • Jag Panzer: The Deviant Chord (2017)

    Egyéb
    Kiadó:Steamhammer Honlap: www.jagpanzer.com True metal körökben szokás a Jag Panzert amolyan szent tehénként kezelni, nos, hasonlóan Moldovához – de hozzá nem felérhetően – tehenet fogok vágni: a kultikus státuszt még megértem, a feltétel nélküli, hi...
  • Galneryus: Ultimate Sacrifice (2017)

    Egyéb

    galneryus.jpg
    Kiadó:

    Warner Music Group

    Honlap:
    www.galneryusyumacher.com

    Japán a végletek országa, ahol az emberekben együtt él a vallási és társadalmi alapú tradíció az európai értékrend szerinti infantilizmussal és extremizmussal – de ez úgy gondolom, így helyes. A japán művészetből ennél fogva bármi ki- és elsülhet – most gondoljon mindenki a saját maga által preferált aspektusra, így aztán sosem tudhatja az ember, hogy egy szigetországi filmnél vér, vagy más valami fog csorogni a képernyőről.

    A zene is tartogathat meglepetést, hiszen ott, ahol 9 éves kislányok billegetik magukat iskolai egyenruhában (amit kapásból tiltanának be Európában a bűntől terhelt világunkban kiváltandó érzések miatt – jogosan) miközben dübörög alattuk az extremizált horror-metal, minden megtörténhet, és meg is történik: transzvesztita jellegű énekesek bújnak szoknyába – amire egy egész zenei stílus épült -, manga rajzfilmek rockosított verziói tarolják a slágerlistákat, és még mindig csúcsra járatott a japán beat-zene, aminek világáról azok kaptak ízelítőt, akik látták a Liza, a rókatündér c. magyar filmet. (Akik nem, nyugodjanak meg, képzeljék el a magyar hetvenes évek tánczenéjében karamellizált dallamcsokrot, a távol-keleti eltúlzott előadói gesztusokkal és a japán nyelv szokatlan hangzásával tálalva – mindezt fejhangú prezentációval: elképzeltétek? Nem akarjátok? Igazatok van!)

    Nos, azért nem minden ilyen végletes, hiszen a neoklasszikus metal még akkor is képes volt Japánban tömegeket vonzani és isteneket teremteni – a mai japánok viszonylag türelmesek minden vallással szemben, nem úgy, mint régen – mikor Európában és Amerikában dühöngött a grunge és punk rock, látens burokba kényszerítve az addig népszerű bandákat, és hát ez mindenképpen dicséretes. Nem csoda, ha a bálványozott „gajdzsin” előadók kitermelték a maguk Japán verzióját is, melyekből a leghíresebb a Loudness – bár kicsit más stílusban - , illetve a most recenzált Galneryus.

    Mi is jellemző a csapat zenéjére? Könnyű dolgom van, mert elég két főnevet leírnom: virga és szirup. Képzeld el hát a Dragonforce burleszk-metalját a leggeilebb – van ilyen szó? -  tánczenei dallamokkal, és máris pontos képet kaphatsz, miről és hogyan szólnak a fiúk (bár ez a japán zenészeknél nem mindig egyértelmű). Most persze mosolyogsz, de ha mögé nézünk az alapvetően gyerekesnek tűnő dallamoknak – amire az énekes Mickey egér-szerű hangja is rásegít -, akkor komoly technikai felkészültséggel találkozhatunk, amiben  - hallván a gitár –és dobmunkát – nem csodálkoznék, ha genetikailag módosított 12 ujjú zenész lenne a ludas.

    Jelen lemez nem lóg ki a sorból, aki hallott már egy Galneryus lemezt, az kis túlzással mindet hallotta – legalábbis nem fog meghökkenni az album egyetlen mozzanatán sem. Természetesen nem tagadják meg magukat a zenészek, mert ha másként nem is, de a lemez végére biggyesztett három, majd tíz perces szerzeménnyel csak mutatnak egy nagy fityiszt a sablonoknak, még akkor is, ha a sablonok sablonját – mert ilyen is van – már rég megalkották a Love- Story jellegű filmek zenéjének – ha jól emlékszem pl. Vladimir Kozma – szerzői. Minden adott tehát ahhoz, hogy ha sírni akarsz, sírj a felgerjesztett érzelmi viharoktól, vagy hogy léggitározzál a legnagyobb arpeggio-bűvészek stílusában, de azon sem csodálkozom, ha lesznek olyanok, akik pár harapás után rá sem fognak tudni nézni (hallani) erre a túl édes melódia-mázra. Nekik vigasztalásként ajánlom a szusit, egy kis szakéval leöntve.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Nocturnal Rites: Phoenix (2017)

    Egyéb

    658709.jpg

    Kiadó:
    AFM Records

    Honlapok:
    www.nocturnalrites.com
    facebook.com/public/Nocturnal-Rites

    Bumm, bumm, bumm – ilyen lehet, ha ágyúval lövik a fejedbe a dallamokat, ahol az ágyúmester nem katona, hanem együttes. Enyhe samplerezés és szimfónika, a death-ből is kölcsönvett aszimmetrikus ütemek – persze csak színezés gyanánt – modern szaggatás de klasszikus szólók: ez 2017-ben a Nocturnal Rites.

    A zenekart éppen a Dream Evillel együtt emlegettem nem is olyan régen, mint azokat a jobb sorsra érdemes bandákat, amelyekkel már évek óta nem találkoztam, holott nagy kedvenceim voltak – erre mit ad az ég, idén az előbbi s most az utóbbi is új lemezzel jelentkezett, és jóllehet, Gonosz álomék hagytak némi kívánnivalót maguk után, az Éjszakai rítusok talán pályájuk legjobb albumával lőtték magukat újra a színtérre. Ez pedig nem kis szó, mert a death metal poklaiból induló formáció több metamorfózison is átesett, kezdve a klasszikus euro-power stílussal, folytatva a dallamos, modernebb metallal, amin nincs mit csodálkozni, hiszen zenéjük fő erősségeit a csodaénekes, Jonny Linqvist – ilyen hangot death-re elpazarolni több mint vétek –, a fantasztikus, érzékeny dallamok, valamint az erőt sugárzó, hol a szaggatott, hol a klasszikus ütemekkel és szólókkal játszó dobos-gitáros szekció jelentik.

    A kissé ingoványos út azonban nem tanácstalanságot jelentett, legalábbis a mostani végeredményt tekintve, hanem olyan tapasztalat-feldolgozást, aminek eredményeit tökéletesen integrálta zenéjébe az együttes. Így találkozhatunk hát olyan, szinte echte death futamokkal az élvezetes tenori vokális teljesítmény alatt, mint amilyennel az "A Heart As Black As Coal" is szolgál, vagy a "The Poisoinous Seed", ahol a sötét és világos párharca nem sakkban, hanem zenében folyik, a játékosok pedig a metal zenei stílusok. (Ez utóbbiban hallgasd csak meg az énekes helyett a refrént prezentáló szólót – frenetikus! – és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárjátékát idéző futamokat!)

    Nem tudom, hogy ismerek-e még egy ilyen csapatot, ahol a szinte Werther-i túlromantizált dallamokat ennyi erővel és lendülettel képesek összeegyeztetni a sötét oldallal. Nem, ez nem a megtévedt jedik operája, ahol a tétova harcos dalra fakad, hanem a pulzáló energiával slágereket alkotó Phoenix. Sláger pedig minden düh ellenére dögivel akad, melyek az album negyedik etapjától teletömik a hallgató fülét ragadós dallamokkal, a Dream Evil-i csatakiáltásokkal ritmizáló "What's Killing Me"-től az apokaliptikus, rideg-ipari hangulattal felvezetett, ám tulajdonképpen a Helloweenig visszavezethető "Nothing Can Break Me" hitvallásán keresztül a géppuska sortűzzel leterítő, őrült szimfónikával kísért, lüktető "The Ghost Inside Me"-ig – nomen est omen! –, ahol a lüktetést a gyomorban fészkelő Alien kitörési kísérlete adja: még szerencse, hogy itt nem Ridley Scott a rendező, hanem a Nocturnal Rites, így a horror nem szörnnyel, hanem sláger kirobbanásával végződik.

    Tökéletes visszatérést produkált a zenekar, ahol az erő, dinamika, szólók és dallamok tökéletes arányban szolgálják ki a fantasztikus teljesítményt – és igazi feltámadást – produkáló Phoenixt. Tölts, cél a hallgató, tűz, telitalálat: ez 2017-ben a Nocturnal Rites!

    Garael

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Mentés

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Steelheart: Through Worlds Of Stardust (2017)

    Egyéb

    steelheartthroughworldscd.jpg
    Kiadó:

    Frontiers

    Honlap:
    www.facebook.com/OfficialSteelheart

    Jóllehet, magam is beleestem korábban abba a hibába, hogy a jellemzett lemezt a készítés stílusa miatt húztam le, ám az eltelt éveknek köszönhetően némileg okosabb tapasztaltabb lettem és természetesen – most jöjjön a kollégák kötelező fényezése – társaim példája is kifejtette áldásos hatását; egyszóval talán sikerül megszüntetnem azt a hibás attitűdöt, amit egyes zenei stílusok esetében tanúsítottam, és mára már eljutottam arra a pontra, hogy kijelentettem: ócska stílus nincs – no jó, a lakodalmas rockot kivéve -, csak ócska zene.

    Ettől függetlenül annyit megengedhetek magamnak, hogy a kilencvenes években megjelenő grunge-nál jobban szeressem az aréna-hard rockot, és elismervén az előbbi erényeit, még mindig jobban dobbanjon a szívem – még ha acélból is van – a Steelheart első két albumára, mint az azóta megjelent három, kereskedelmileg – és talán művészileg – is értéktelenebb Matijevic műre. Mert hát nyilvánvaló, hogy mára a banda az énekes egyszemélyes projectjévé alakult, aminek nem sok köze van a valamikori szuper-grupphoz, sem a tagságot, sem a zenei stílust tekintve – az egyedüli állandóságot pedig Matijevic kopni nem akaró, fantasztikus hangja jelenti, amit aréna rockos környezetben utoljára a Rock Star c. filmben hallhatott a koncerteket nem járó nagyérdemű. (A koncertlátogatók persze el-elcsíphettek egy-egy Steelheart klasszikust, és élőben is tapasztalhatták, hogy hősünkön sem kinézetét, sem vokális adottságait tekintve nem fog az idő.)

    Azt, hogy a Steelhearttal kapcsolatban el tudom fogadni az utóbbi évek grunge-közeli, a Led Zeppelin-féle világ preferálását, bizonyítsa a bandával kapcsolatos ügyeletes kedvencem, ahol már látens – mit látens, nagyon is szembe szökő – módon előretört Matijecvic vonzódása a jelenlegi lemezen megteremtett klasszikus stílushoz, ami  - ellentétben az énekes nyilatkozataival, melyekbe akár a kezdeti időkhöz történő visszatérést is „bele” lehetett olvasni – maradt az utóbbi három albumon megszokott. Nüánsznyi változások persze vannak, talán több a Zeppelin íz – amibe Matijevic Plant-féle nyújtásai ismerős hangokat plántálnak a hallgatóba - , a korai idők pomádés világát igazából csak a két gyorsabb szerzemény, a címében is nyolcvanas éveket idéző  „My Dirty Girl”  és a „Got Me Runnin” képviseli, azt is inkább idézőjelbe téve – talán a véletlennek köszönhető, hogy nekem azok is tetszenek a legjobban. De hogy ne essek abba a bűnbe, hogy meghazudtolom a kritikám elején leírtakat, el kell ismernem, hogy két-három groove-osabb, ősmetálos/grunge-közeli szerzeményt – a  "Come Inside" tiszta Audioslave, hallgasd csak a gitárok sistergését -  is szívesen hallgatom, melyek mindenképpen jobban sikerültek, mint múlt lemezes társaik. Azt viszont már igazán nem tudom tolerálni, hogy az album mintegy felét akusztikus-félakusztikus merengős szenvelgések foglalják el, melyekre sok mindent lehet mondani, de hogy szórakoztatóak – netalántán „művésziek” –, semmiképp. (Azt nem zárom ki, hogy vannak, akiknek ez a fajta lírikus merengés tetszhet, mert alapvetően dallamosak és egyszerűek, de én a metaltól/hard rocktól – és még a balladáktól sem – nem ezt várom. Nem értem Matijevicet, vagy csak akkor érteném, ha ismerném lelkiállapotát, hogy ezekkel a tulajdonképpeni popdalokkal mit is akar kezdeni a metal világában: ha unja a színteret, miért nem vált. Persze ez a sajnálatosan elhunyt Chris Cornellnek sem sikerült, hiszen egy kiteljesedett, ráadásul a színteret tekintve idős, az esetleges célközönséget tekintve viszont teljesen ismeretlen egyéniséget a popszakma nehezen tud/akar megemészteni, a hangi adottságok pedig a jelenlegi technikai képességek függvényében nem igazán elsődleges tényezők.

    Mit is írhatnék még? Ha Matijevic dupla albumban gondolkodik, minden bizonnyal össze tudtam volna állítani egy kitűnő LP-t – mint a Threshold ikreinek esetében – így viszont a lemez mintegy felének delete-mágnesével csak egy jól sikerült EP-re futotta, mármint nálam, aki becsületesen próbálkozott a megértésen kívül megszeretni is a prezentált stílusokat. Kár, hogy elbuktam, mert jóllehet, az aréna rock ignorálásán túl tudtam lépni, a szentimentális pop azonban megfeküdte a gyomromat.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Tower Of Babel: Lake Of Fire (2017)

    Egyéb

    tob_web.jpg
    Kiadó:

    Lion Music

    Honlap:
    www.towerofbabelband.com

    Három ember áll egymással szemben a temető mellett. Három elszánt, győzni akaró ember. Három mesterlövész. Az egyik nem is annyira jó, a másik nem is annyira rossz, a harmadik meg – hát az bizony csúf. Telnek a másodpercek, mindegyikük a megfelelő pillanatra vár: életük minden megszerzett tapasztalata összpontosul mozdulni vágyó kezeikben – aztán… De nem is folytatom, hiszen mindenki ismeri Leone klasszikusát, aminek csúcspontján a főszereplők párbajban mérik össze erejüket, hogy aztán a győztes mindent – vagy semmit -  vihessen.

    Valahogy ez a jelenet jutott eszembe a Tower Of Babel nevű csapat esetében, ami meglehetős névtelensége ellenére három nagyágyút – ehhh, előbb még csak coltokról beszélhettünk – is párbajra szólíthat: Joe Stump jelenleg a Blackmore-örökség egyik legjobbja, akinek technikája a hagyománytisztelet mellett tartalmazza a Ritchie-éra óta eltelt negyven év technikai fejlődését, Van Halenestől, Malmsteenestől együtt, és ha a jelenlegi Rainbow turné körút során Blackmore mesternek gondja támadna – nem a húrokkal, mert azokkal mostanában bizony néha akad - , akkor Stumpot nyugodtan a helyére lehetne állítani, már ha egy legendát bármilyen aspektusban lehetne pótolni.

    De tovább is van, mondjam még? A billentyűs, Maestro – nem, ez nem a megszólítás, hanem a művésznév, ami nem kis önbizalomról árulkodik – Mistheria korábban az Artlanticában varázsolta a billentyűket, amúgy neoklasszikus stílusban – a név ugyebár kötelez, az énekes pedig, Csaba királyfi – izé, Csaba Zvakan a Metal Machine-ból lehet ismerős a nagyérdeműnek. Nem véletlen a Dio szólólemezről kölcsönzött elnevezés – hősünk egy rekedtre fagyizott Dio orgánumával és manírjaival gyarapítja a klónok – tisztelők – egyre tekintélyesebb sorát. Nos, aki azt mondja, nem fér meg két dudás egy csárdában, annak igaza van, mert itt három fér meg egymással, igaz – és most visszautalok ismertetőm elejére – állandó, permanens párbajt provokálva, aminek áldozata azonban legfeljebb a hallgató lehet. Az átalakulás pedig a zombifilmekhez hasonlóan látványos: a permanens vigyor, ami automatikusan ülhet ki az arcunkra, árulkodik arról, hogy bizony sikerült a zenészeknek örömmel fertőznie a hozzáértő nagyérdeműt.

    Az együttes, mint ahogy eddig is sejtetted, a Rainbow hagyományok új üdvöskéje, és ha azt mondom, hogy ebben a stílusban vannak annyira jók és felkészültek, mint a David Readman által lassan Whitesnake tribute-banddé váló Woodoo Circle, akkor nem hiszem, hogy sokat tévednék. Van tehát gitárhős, billentyű-mester a maga hammond és egyéb klasszikus hangszíneivel valamint a sztenderd követeléseknek megfelelő énekes – már csak jó dalok kellenének ahhoz, hogy szivárványosnak lássuk az eget. Örüljünk hát, mert a példakép építette alapokra helyezett Bábel-toronyban egy nyelvet beszélnek: a zene nyelvét, mégpedig szakmaival bővített felső fokon. Így aztán persze előfordulhatnak ismerős fordulatok, mint például a „Midnight Sun”, ami tulajdonképpen a  „Lost In Hollywood” új értelmezése is lehetne, vagy a „Lake Of Fire”, ami bármelyik Dio szóló albumon elférne, de oda se neki: mint említettem, alapokról van szó, és a felépítmény bizony modernebb, mint amire számíthatsz. Stump, Csaba és a Maestro párbajai olyan össztüzet eredményeznek minden egyes dalban, hogy győzd kapkodni a fejed, még milyen jó, hogy itt csak hangjegyek röpködnek a levegőben, és nem acéllövedékek... A fiúk pedig győzik szuflával – sőt, alkalmat adnak arra is, hogy összehasonlítsuk őket az ihletővel, hiszen megmutatják, milyen a felturbózott „Eyes Of The World” - , még akkor is, ha az utolsó számban Csaba kiszáll, hogy teret adjon a két hangszeres küzdelmének, ami minden egyes hangfetisisztát nyálcsorgatásra kényszeríthet: ez bizony a tömény technikai virtuozitás és hanghalmozás ideje, bevállalva annak az axiómának a  megdöntését, miszerint a kevesebb néha több. Hát nem.

    De maradjunk a valóság és a megszokottság talaján, ha kedvet érzel egy könnyed virtuozitással felvezetett Rainbow-féle lemezre, ess neki, és még az sem fog ártani, hogy előre tudod a párbaj eredményét.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Serious Black : Magic (2017)

    Egyéb

    seriousblack_magic.jpg

    Kiadó:
    AFM Records

    Honlap:
    www.serious-black.com

    Magic! Ha a szó jelentését, kiejtését, eléneklését kellene tanítanom valakinek, minden bizonnyal - komolyan - lejátszanám neki a Serious Black új lemezét, mivel ha jól számoltan, tizennyolc alkalommal énekli, suttogja, susogja, kiáltja breed el a csodát, kár, hogy ez csak a hangalakban nyilvánul meg, és nem az album színvonalában, bár az érzéseim eléggé ambivalensek ahhoz, hogy kissé elbátortalanodjak a sommás ítéletben.  Nem csoda, hiszen, ha azt nézzük, hogy az első lemez viszonylagos poweréből minden arra utaló jel kikopott, és az útirány egyértelműen a kommersz felé lett kijelölve, akkor összehúzom a szemöldököm, ha viszont ettől elvonatkoztatok, akkor egy kellemes dallamokat prezentáló, az AOR-t és hard rockot metalos környezetbe helyező albumot kell jellemeznem, amiben legfeljebb – és ez azért nagy szó – breed stílusidegen erőlködését muszáj kiemelnem, mint egyértelmű negatívumot. Igen, és lám, nem szakadt rám a mennyezet a kijelentést leírván, valószínűleg azért, mert hallotta a gonoszkás műnevetést, amit hősünk többször is nekiereszt – amit nem igazán kellene erőltetni...

    Grapow és Stauch távozásával már az ezt megelőző lemezen is megfigyelhető volt az a tendencia, ami remélhetőleg most csúcsosodott ki, vagyis a fiúk nem marcona riffeket, indulós refréneket, pattogós, fejletépő, szaggatott ritmizálást és gyomorpufogtató groove-okat akarnak szikár skandináv jellegű powerré gyúrni: céljuk egy olyan dallamos metal stílus kialakítása, amiben a heavy instrumentális alapokon hard rock – vagy egyenesen AOR – dallamok viszik el a hátukon a cipelni valót. Az tehát, aki breed eddigi munkásságából indul ki, és ehhez mért ostorcsapásokra vágyik, az minden bizonnyal csalódni fog, de az is, aki úgy gondolja, hogy az énekes hangja minden stílusra alkalmas. Hát nem, breed ebben a környezetben, ahová egy selymesebb, melegebb tónusú orgánum kellene, érezhetően erőlködik, és az érzelmi árnyalatokat hangjának visszafogásával igyekszik plasztikussá tenni – ami inkább erőtlenséget sugall, mintsem sokszínűséget. Emellett még mindig úgy érzem, hogy a fiúk nem igazán tudták eldönteni, hol állapodjanak meg:  a csilingelő dallamok és a zakatoló euro-metal ritmizálás valahogy nem passzol össze, és ami esetleg a Kamelotnak, vagy többé kevésbé az Eden’s Curse-nak sikerült – bár nekik is a kommersz felé fordulással - , az itt nem igazán működik – pedig van mágia bőven - , illetve de, csak nem olyan meggyőzően, és persze  mindenfajta progressziótól mentesen. (Érdekes módon a skandináv glam bandáknak jól áll a keménykedés, pedig a heavy kiállás és a glam életérzés – mert az nem pusztán zene, ugyebár – eléggé távol áll egymástól.)

    Amibe nem tudok belekötni, azok a dallamok, és ha ezeket egy AOR énekes a releváns hangszereléssel énekli fel, minden bizonnyal tapsolok, mert a dalokban megbúvó nyálasság érzelmi túlburjánzás ott a stílus része, és nyilván az hallgatja, aki erre vágyik, én azonban nem tartozom közéjük. Így viszont két szék között a pad alá esek, mert sem ezt nem kapok, sem azt, és jóllehet abszolút nem vagyok ellensége a hatásvadász és populáris dallamoknak – sőt! – most valahogy mégis becsapva érzem magam. Az persze lehet, ha sikerül elhagynom azt a kiindulópontként szolgáló attitűdöt , hogy ez nem egy power – sőt, néha heavy -  metal banda, akkor más füllel fogom hallgatni a csapat aktuális munkáit, de most még meg kell emésztenem, hogy ez a breed nem az a breed, és ez a zene nem az a zene, amire vártam. Ebben az esetben pedig  minden bizonnyal dicsérő szavakat fogok leírni, amihez nem kell semmifajta mágia, mert a Serious Black természetesen egy jó csapat, főleg mágikus támogatással.

    Ui: Aki azonban a metal-közeli stílusokban ezt a szintetizátor hangszínt használja, azonnal hagyja el a termet!

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Medianysos-5: Karl May: Winnetou (regény)

    Egyéb

    winnetou.jpg
    Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati show-k, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a hetvenes években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg kovboj kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal) , vagy játék tomahawk-kal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a Jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)

    Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült – a zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a „helyes útra” terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.

    Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet, - hasonlóan Luke Skywalkerhez – így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)

    Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig, de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.

    Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség prior értéke azért Shatterlandnek jutott és Winettou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra - jutott a fő szerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand, és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először, én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amik megértéséhez kevés volt 10 életév.)

    May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg, s jóllehet, természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze - , a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy „vetélytárs”, Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.

    A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre és azonosulva azokkal a rossz legyőzésének sikerélményére, bár a vallásos May többé kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben: nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a  kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének királyi mivoltára.)

    Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!