• Nevergreen: Monarciha (2017)

    Egyéb

    nevergreen_monarchia.jpg

    Kiadó:
    Hammer Records

    Honlap:
    http://nevergreen.hu

    Bár Bob Macura úgy nyilatkozott, hogy ezzel a lemezzel visszatértek gyökereikhez, véleményem szerint már megtették ezt a csapat újjáalakulása után, körülbelül a Karmageddon táján.  Sőt, tovább megyek: az említett album és a Vendetta is kevesebb gótikus és több heavy-doom metalos stílusjegyet tartalmazott, mint a kultikus debüt – ha ezzel valaki nem ért egyet velem, akkor hallgassuk végig az említetteket, és biztos tudunk együtt zokogni tévedésemen, amúgy doom aláfestéssel.

    A Nevergreen a Monarchián folytatta azt az utat, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük: Tina, az énekesnő távozása persze szigorította a hangzást, és talán soha nem volt ennyi  pergő kétlábdobos megnyilvánulás, mint most – ambivalens módon az ütős elfáradhatott egy doom-közeli album feldobolása alatt, mi ez, ha nem a fából vaskarika klasszikus zenei metaforája? – de Macura dallamvilága van annyira jellegzetes, hogy a tulajdonképpeni körítés mellett – illetve fölött – meghatározva a színvonalat ismételten elmondhassa: ez jó mulatság. férfi munka volt...

    Az persze tény, hogy a harcos-epikus irány vastag aláhúzással lett kijelölve a zenei-térképen, amihez az indulószerű, szinte ökölrázós ütemek mesterien illeszkednek. Hiába, a csapat mindig is erős volt a himnuszok gyártásában, bár most néha már sikerült a Manowar korai időszakának terepére is átruccanniuk, és nemzeti büszkeséggel jelenthetem ki, azonos arzenállal rendelkező ellenfél szintjén. A "Szárnyak az éjben", vagy a "Gyilokjáró" vastag,  heavy metalhoz közelítő hangzása minden bizonnyal azokban is felébreszti a harcos ösztönt, akik Macuráéktól inkább a melankolikus borzongást várnák, de ez most talán így is van jól. A fiúk határozottan vállalták fel ízlésük, világképük változását, melyek ha az összképet tekintve nem is alapjaiban változtatják meg a kialakult és prezentált stílust, azért szolgálnak annyi meglepetéssel, mint 20 éve, a csúf, zöld borítóval ellátott albumukkal.

    Nem igazán tudnék kiemelkedő pillanatokat említeni az albumon, mert egyenletesen magas színvonallal van dolgunk, bár a "Szelek szárnyán", vagy az "Árnyék a mélyből" – amiben tényleg szokatlan riffel és gitárhangzással lepnek meg minket a zenészek – minden bizonnyal rá fognak férni a csapat képzeletbeli best of-jára, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a Black "Everything comin up roses"-ének feldolgozása a megszokottaknak megfelelően parádésra sikerült – ebben igazán erős a csapat – akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy az együttest nem lehet leírni  az akár a nemzetközi  heavy metal-doom térképről sem. Indulók, himnuszok, hangsúlyosabb gitárszólók és menetelős ütemek a szokásos dallamvilággal – ez most a Nevergreen s remélem, a következő húsz évben ez így is marad.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Iced Earth: Incorruptible (2017)

    Egyéb

    ieintercorruptible.jpg

    Kiadó:
    Century Media Records

    Honlap:
    http://icedearth.com

    Elmúltak már az az idők, mikor egy új Iced Earth album megjelenése alapjaiban rengette meg az underground heavy metal hívők birodalmát – talán nem is voltak ilyenek. Mindenesetre a Schaffer kapitány vezette csapat egyike azon kevés együtteseknek, melyek a kilencvenes években sem vesztették el hitelességüket, és nem próbáltak ilyen vagy olyan kanyarokkal a maguk teremtette útról letérni.

    Arról persze lehetne vitatkozni, hogy az Iced Earth mennyire tekinthető „igazi” együttesnek”, és mennyire Schaffer egyéni  elképzelései zenei megvalósításának, de igazából hatalmas kilengéseket nem lehet a diszkográfia darabjainak színvonalában találni. Az bizonyos, hogy a Matt Barlow énekes jelezte 1993-2003-ig tartó periódus sikerét nem igazán tudták felülmúlni, az már csak az én egyéni véleményem, hogy a Tim Ripperrel készített "The Glorious Burden", valamint  a Stu Block bemutatlozását jelentő "Dystopia" – ha egy kicsit másféle hangulati elemek hangsúlyozásával  - de simán odatehetőek a klasszikus albumok mellé. Az is igaz viszont, hogy vannak olyan lemezeik – és ebbe beletartozik a legutóbbi is – melyek úgy mentek el mellettem, mint focistáink fizetése a megérdemelt zérótól, annak ellenére is, hogy Schaffer zenei világa nem fog át hatalmas spektrumot, és hát a muzikális revolúció  letéteményesei szócikk mellett sem az Iced Earth neve található az értelemező szótárban.

    Abban persze igaza van Schaffernek, hogy jóllehet,  sok régi rajongó ugyanazt az érzést várja az új Iced Earth albumtól, mint a Dark Saga idején, ez minimum egy időgép prezentálásával lehetne kivitelezhető, és a jelzett hallgatók ifjúságának visszahozásával. Mert hiába nem változik annyit a zene, ha közben kamaszból felnőtt férfivé válunk, és érzelmi világunk úgy változik, ahogy érzelmi intelligenciánk – utóbbi jobb esetben minél nagyobb értéket mutatva.

    És bár könnyen tehetném, hogy rövidre fogva a kritikát, elintéznem annyival: olyan, mint a többi – ezzel nem biztos, hogy igazat mondanék, már ha az árnyalatok releváns különbséget jelenthetnek egy lemez megítélésében. (Márpedig igen, lásd fenti soraimat.)

    Azoknak, akik Barlow-féle lemezt várnak, ismételten csalódniuk kell – hiába változatlan az elénk tárt zenei univerzum alapja, Stu Block képtelen visszahozni azt az alapvetően fagyos, deprivált, dehumanizált életérzést, ami a korábbi albumokat jellemezte, úgy látszik, a valamikori énekes úgy fagyott össze Schafferrel, hogy abból tényleg valami egyedi és megismételhetetlen született. Ugyanakkor bátran megállapítható, hogy az Incorruptible sokkal jobb album lett, mint elődje, és ha nem is éri el a „Dystopia” színvonalát, még Schaffer sem fog olyan negatív értékítélettel visszaemlékezni a mostaniakra, mint tette azt a „Plagues Of Babylon” esetében. Stu Block továbbra is megpróbál lavírozni a Ripperes sikolyok – ez annyira nem megy neki – és a Barlow-féle öblösebb énekstílus között, én azonban nem érzem indokoltnak ezt a vokális skizofréniát, és ennek mellőzésével talán a zene sem lenne annyira zaklatott, mint amilyen hűvös és kimért volt Barlow idejében.

    Troy Seele kényszerű kiválása – beteg kisfiának ápolása nem engedett elég időt a zenekari kötelezettségekre – nem igazán eredményezett érzékelhető változást, Jake Dreyer ügyes iparos módjára szolgálja ki a heroikus témákat, melyek mélyén továbbra is ott lappang az Iron Maiden, vagy a Sanctuary hatása.

    Lehet, hogy az elkötelezett hívők meg fognak kövezni, de az album fő  szerzeménye, az epikus „Clear The Way (December 13th, 186)” engem folyamatosan a Running Wild hasonló témájú, a katonaindulókat gitárszóló formában feldolgozó munkáira emlékeztet – s hogy ez most dicséret, vagy negatívum, döntse el mindenki saját maga.

    A szövegekről nem szeretnék érdemben nyilatkozni – Schaffer mindig híres volt markáns politikai véleményéről, amitől nem áll messze a konteo-hívők sajátos logikája -, akit érdekelnek a hangjegyekbe foglalt leleplezések, azok mélyedjenek nyugodtan bele a sorokba.

    Megbízható, és viszonylag erős albummal folytatta a harcot az Iced Earth legénysége, egy-két kiugró, best of-ot is megérdemlő szerzeménnyel, amire vélhetően jó benyomásokkal fogunk visszaemlékezni pár év múlva – már ha a világelitet jelentő kiválasztott csoport nem fog úgy dönteni, hogy mindennek vége legyen :).

    Garael

     

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Europica: Part One (2017)

    Egyéb

    europicapartone.jpg

    Kiadó:
    Excluziv Music

    Honlap:
    www.Europica.eu

    Bevallom, úgy vagyok a nemzeti rockkal, mint más a folk-metallal: nem tartom a zeneművészet csúcsának, de talán még közepének sem. Persze nem biztos, hogy itt éppen a művészi tartalmat kellene számon kérni – főleg egy olyan műfajban, ami ezer ágra bomlik - , hiszen zenei, szövegi forrásai, sémái megtalálhatóak a folklórban, katonadalokban, politikai indulókban (csasztuska!), melyek ugyan a társadalmi (ön)tudat bizonyos képét vetítik ki a zene(szöveg) segítségével, ám ennek értékeit nem hinném, hogy a művészet eszközeivel kellene vizsgálni.

    Jóindulatúan semleges álláspontomat talán az is erősíti, hogy hivatásomnál fogva nem szorulok pótlékra „nemzeti buzgalomból”, 25 év ilyen irányú szocializáció megtette a hatását, ebből eredően mindaddig kedvtelve olvasom a „nemzeti” szövegeket, míg azok nem válnak uszítóvá, illetve nem kergetnek olyan vágyálmokat, melyeknek realitásuk nincs, politikai kárt azonban okozhatnak.

    Igazából maga az ötlet keltette fel érdeklődésemet a lemez iránt, amivel a Kárpátia tagjai előrukkoltak: legsikerültebbnek vélt dalaikat angolra fordítatták, és meghívtak öt – no jó, három, a harmadik és negyedik inkább csak lelkesedésében  - nemzetközi szintű énekest azok feléneklésére. (Érdekes, hogy a nemzeti érzületű brigád internacionalizmusba váltott  - de ez maradjon egy idétlen poén). Owensről és Lioneről tudom, hogy szerepeltek már magyar metal együttesek anyagain, Scheepers és Bayley esetében csak valószínűnek tartom, ettől függetlenül a volt Iron Maiden tag minden beleadott, hogy társaihoz felnőve a kapott feladatot képességeinek maximumán hozza – ez a hozzáállás úgy gondolom, korlátoltabb énekesi képessége ellenére is profivá avatja. A dalok eredetijét nem ismerem, így nem tudom, zeneileg mennyire nyúltak bele, bár a szögegyenes, indulóba, esetleg a csata utáni tábortüzes elégiába torkolló dalokon szerintem nincs mit sokat csavarni. Ami egyértelmű pozitívum: minden egyes szerzemény tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy lovasroham előtt és közben a tábori zenekar ezeket fújja és elég egyetlen hallgatás is a dallamok megjegyzéséhez. Owenstől nem áll távol ez a fajta zenei mentalitás, hiszen Schaffer mellett a legnépszerűbb amerikai polgárháborús dal taktusait idéző Gettysburgben már ”lángra lobbanthatta a nemzeti érzelmek máglyáját”, a számomra ismeretlen Tomek Horytnica azonban nem tudom, számított-e arra, hogy dallamában egy echte csasztuskát kell énekelnie, még ha határvadász indulónak is van álcázva. 

    A szövegek szerencsére nem mennek túl azon a ponton, ami számomra a jó ízlés határát jelentik, és be kell ismernem, ha a dalokban több lenne a gitárszóló - egyáltalán, a hangszeres-instrumentális vonal erősebb lenne- még zeneileg is komolyabban tudnám venni, valahol a Manowar és Running Wild környékén. (A külcsín – Havancsák Gyula érdemei elvitathatatlanok - és az ötletes videoklipek mindenesetre valóban Európa-szintűek)

    Mindenesetre aki fogékony a stílus által nyújtott értékekre, nem fog csalódni, hiszen egyrészt kipróbált – vagy veterán – szerzeményekről van szó, másrészt ritka a színtéren, ha ilyen szintű énekesek prezentálják a hazafias talpalávalót. Kíváncsian várom a második részt, remélem, a fiúk szolgálnak még kellemes meglepetéssel. (A magyar közreműködők sora is impozáns: Hirleman Bertalan, Molics Zsolt és Papp Gyula úgy gondolom, mind az idősebb, mind a fiatalabb patrióták számára ismerősek lehetnek.)

    Garael

     

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Jacob’s Dream: Sea Of Destiny (2017)

    Egyéb

    jacobs_dream.jpg

    Kiadó:
    Retroactive Records

    Honlap:
    www.jacobsdreamusa.wixsite.com

    Éppen múltkor szomorkodtam azon, hogy milyen rég halottam már egyik kedvenc amerikai power bandámat, a Jacob’s Dream-et, erre itt van, tessék, a semmiből robbant elő új albumuk – megyek is, veszek egy lottó szelvényt, hátha a zenén kívül is folytatódik kívánságaim hirtelen teljesülésének sora.

    Se hírverés, se producer, sem önálló kiadó – így aztán nem hiszem, hogy rajtam, és egy maroknyi valamikori hívőn kívül valaki is meg fogja hallgatni a lemezt, bár lehet, hogy az évek óta hallgató csapat döntött úgy, hogy egy kis örömzenéléssel dobják fel mindennapjaikat, főleg annak fényében, hogy kultikussá vált első két lemezük énekese visszatért a banda soraiba, és a stílus is a korai Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory hatásából fogant, megspékelve azt a hagyományos amerikai powerrel, amúgy Jag Panzer módra.

    Milyen távolinak tűnik az ezredforduló, amikor a zenekarnak két év alatt sikerült olyan reputációt kiharcolni, ami az utána következő botlások, stílus- és énekes váltás – David Taylor helyére Chaz Bond érkezett, a játszottak pedig a szokványos amerikai powerbe szürkültek -  hatására is kitartott, ráadásul olyan térbe tértek vissza, ahol és amikor példaképeik – az Iron Maident leszámítva – vagy megszűntek, vagy szüneteltetik ténykedésüket, esetleg kétségbeesetten próbálják önmaguk nagyságát megidézni. Ez persze kedvező egy relatív, underground-szintű siker eléréséhez, ám 2017-ben, a digitális információáramlás  és információéhség korában ilyen szegényes körítéssel, és a hobbistátuszhoz is méltatlan hangzással már ötletgazdag és hiánypótló tartalom ellenére sem illik megjelenni. Hiába hát az eredeti énekes, DavidTaylor visszatérése, hiába a remek gitármunka és a korai stílusjegyek visszaidézése, ha a megszólalás poros és avítt jellege szinte elkedvetleníti a szurkoló hallgatót a „mélyanalízis”-től. Pedig ez a fajta zene megkövetelné a türelmet, mert hiába prezentálja Taylor kissé szájbarágósan dallamait,  hiába az ismerős fordulatok tárháza, ez nem a fejbólogatós, ökölrázós himnuszok világa, még akkor sem, ha a progressziót nem a nyakatekert váltások jelentik, és a dalok alapvetően lineárisan, megfontoltan, időt hagyva bontakoznak ki, megtámogatva az alapvetően klisé-mentes és keresztény ihletésű szövegekkel.

    A Sea Of Destiny – jóllehet összetevőiben emlékeztet a megidézendő első két lemezre – már most sem állja ki az idő próbáját. Lehet, hogy én váltam türelmetlenebbé, esetleg az elmúlt 15 év rengeteg meghallgatott anyagában már találkoztam azokkal a megoldásokkal, melyekkel a csapat most is él, de képtelenek hosszabb ideig lekötni, pedig nem vagyok egy türelmetlen ember. Ami biztos, a dalok viszonylag homogén stílusban íródtak, egyszeri hallgatás után igen nehéz megkülönböztetni őket, és hát a riffek egy részét már megírták mások: az "Into The Night" kezdésekor azt hittem, hogy a Maiden „Wicker Man”-je keveredett a lejátszási listámba, és bizony több helyen – akár a kezdő számban - is nagyvonalú módon idézik a mestereket.

    Persze azt is lehetne mondani, hogy nem elég jók a dallamok - és az a kissé sötét tónusú misztikum is hiányzik, ami igazán egyedivé tette a kezdeteket -, annak ellenére, hogy a szikár amerikai powernél – főleg annak thrashez közelítő ágánál – jóval „puhább” az anyag, az instrumentális bravúrokat pedig elmossa a hangzás, de ezt döntse el mindenki saját maga, mert a leírtak ellenére érdemes nekiindulni a lemez felfedezésének: hátha Jákob álma ismét örömöt és megnyugvást hoz, legalábbis azoknak, akik meghallgatják a lemezt.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Médianysos – 4.: Daliás Idők (Heroic Times) – 1984

    Egyéb

    dalias_idok_dvd_toldi_gemes_jozsef_festmenyfilmje.jpg

    Mivel nem vagyok irodalmár, sem magyartanár, így kutatási-nevelői célzat, vagy a szakmai kiátkozás kockázata nélkül állíthatom, hogy a magyar nemzeti eposznak tartott Zalán futása, esetleg a Buda halála – bármennyire is megfelelnek az irodalom eposzok előtt állított követelményeinek – nem igazán versenyképesek Arany János egyik fő művével szemben, már ha az eposznak valamilyen formában sugallnia kell a nemzeti tudat, illetve értékrendszer lényegét, kortól, időtől függetlenül. A magyar "hőslélek" összetettségét és az uralkodó értékrendszer változásának egyénre gyakorolt (romboló) hatását a Toldi trilógiájánál jobban nem sikerült a műfajban megragadni: ennyire időtálló, a mai viszonyoknak is teljes mértékben megfelelő – és metaforikus, vagy direkt értelmezéssel pontos reflexiót adó – világképpel egyedül Mikszáth "Rokonok"-jában találkoztam: a kapcsolati-politikai tőkét elvtelenül felhasználó, ügyeskedő, uram-bátyám rendszer mára vonatkozó párhuzamait mindenki megvonhatja, és biztos vagyok benne, hogy a bal és jobboldali egyenesek – egyelőre és sajnos – nem fognak találkozni, még a végtelenben sem. (Ismétlem, ne átkozzon el senki, aki – akár egy más műfajban – a magyar társadalom hajtóerőinek irodalmi képfestő mesterét Mikszáth helyett Adyban, vagy József Attilában látja – biztos vagyok benne, hogy feltétel nélkül elfogadnám példáikat.)

    Jómagam a jelenlegi "magyar psziché" – vagy tömeglélek – fő jellemvonásainak gyökerét a Mohács utáni, a nagyhatalmak szorító nyomásában vergődő, és a valamikori nagyhatalmi státusz után sóvárgó, ám (egységesen) tenni nem nagyon akaró (tudó) időszak vezető társadalmi rétegében vélem felfedezni, ám a Toldiban ábrázolt paradigmaváltás közben a saját gyengeségeitől vergődő hős egyéni tragédiája, bukásának tragikumában is nagyszerű és felemelő módja, illetve az életét alakító szereplők által kidomborodó önmarcangoló hősiessége olyan tükör lehet, amiből egy egész ország térképe rajzolódhat ki, itt, a Balkán mellett, ám a kereszténység felvétele utáni történelmében végig Európához tartozva. (Igen, még abban az átkos negyven évben is.)

    Természetesen nem célom a Toldi trilógiát elemezni – megtették azt nálam szakavatottabb, hozzáértőbb emberek – és különösképpen nem akarom untatni az olvasókat sem, mit is jelent számomra a mű, bár a taglalt film ismertetését tisztán ezek nélkül nem tudom megejteni – az esetleges egyéni nézőpont tévedéseit bocsássa hát meg nekem a kedves érdeklődő.

    Nem tudom, hogy az animációs filmek műfajában született-e hasonló technikával készült alkotás: a Daliás Idők, ami tulajdonképpen a Toldi trilógia másfél órába sűrített története ugyanis nem egyszerűen rajzfilm: olyan festmények egymáshoz fűzött – néha animált – változata, amilyennel én nem találkoztam életem folyamán. A film alkotói a források alapján több tízezer olajfestményt készítettek a XIX. század romantikus-naturalista stílusában, mondanom sem kell, hogy mindent ki is használtak, amit a festés adta eszköztár biztosít a hangulat megteremtésében. A színek, árnyékok, különböző perspektívák – esetleg torzítás – használata túlmutat a megszokott rajzfilm "dimenzióin", és olyan művészi ábrázolásba csap át, ami akár hang nélkül is képes lenne a nézőt belevonni a cselekménybe. (Eredetileg csak zenét terveztek hozzá, de az akkori "műsorbizottság" úgy döntött: a szabad adaptáció adta lehetőségekhez idomulva narrátora is legyen a történéseknek. Szabó Gyulát, a nemzet elhunyt színészét talán még a fiatalabb korosztálynak sem kell bemutatni, hiszen legendás hangját akár Ady karácsonyi verséből, akár a honi animáció hőskorának filmjeiből is ismerhetjük: a Magyar népmesék, vagy a Fehérlófia – ami a Daliás Időkhöz hasonlóan szintén művészi kísérlet (is) volt – szenzációs mesélőjeként azok számára is plasztikussá teheti az etalon fogalmát, akik filmszerepekben esetleg nem látták, bár a Tenkes Kapitánya Buga Jakabjaként, vagy a Józsi és az úthenger kultikus főszerepében még gyakran találkozhatunk vele a magyar csatornákon.)

    Azon persze lehet vitatkozni, hogy a művészi megközelítés nem ment-e a szórakoztatás rovására – bár kinek mit jelent a fogalom –, ám én ha tíz éves koromban tátott szájjal néztem az egymás után felbukkanó hatalmas táblaképek monumentális csatajeleneteit, vagy az udvari életképeket, akkor úgy gondolom, már magában a látvány is le tudja kötni akár a kiskamasz közönséget is. (Az eposzokra jellemző "történet a történetben" a film talán egyik csúcspontja: az egyébként külön Arany balladában is feldolgozott Szent László (halld a pompás Dalriada feldolgozást) jelenésének legendája mind katonai, mind hitbéli aspektusában is hátat borsództató.)

    Ugyan a megvalósítás csodája önmagában is "elvinné" a filmet, ám a történet szó szerint klasszikus volta borítékolja a sikert mindazok körében, akik hajlamosak az eposzok jellegzetességeinek csodálatára, a felemelkedés és bukás időtől független, de generalizált mozgatórugóira. Arany a Toldiban nem csak egy egyszerű hőstörténetet vetett papírra – olyan pszichológiai látleletet tár elénk, ami tökéletesen ábrázolja a genetikai gyengeségekből – itt Miklós hirtelen természetéből, és féktelen haragjából – és a környezeti hatásokból – a lovagvilág értékeinek devalválódása (vagy általános értelemben az egyes történelmi korszakok egymásutániságát okozó paradigma-változás – származó tragédiát, ami önmagán túlnyúlva mégis felemelő és értékteremtő.

    Az alkotók tökéletes egységet teremtettek a vizuális, verbális és zenei összetevők között, melyek egy megvalósításában tökéletes nemzeti sorsdrámát – még ha az egyén személyén keresztül is - elevenítettek meg a képzőművészet – és itt nem véletlenül az animáció szót használtam – segítségével, így aztán tökéletesen alkalmas arra, hogy akár gyermekként, akár felnőttként megismerjük a magyar – és a világirodalom – egyik legnagyobb eposzának képbe, hangba és zenébe oltott értékeit, a magyarság tudatalakulásának perszonális hősénekbe varázsolt okait és következményeit. (Azért kíváncsi lettem volna és leszek az el nem készülő Toldi filmre valamint a készülő Toldi rajzfilm-sorozatra.)

    Tervező-rendező: Gémes József, forgatókönyv: Arany János Toldi-trilógiája alapján Gémes József, kísérőszöveg: Nepp József, operatőr: Varga György, zene: Decsényi János, ének: Csengery Adrienne, mesélő: Szabó Gyula, gyártó: Pannónia Filmstúdió.

     Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Cromonic: Time (2017)

    Egyéb

    cromonic_time.jpg

    Kiadó:
    Cromonic Music

    Honlapok:
    www.cromonic.com
    facebook.com/cromonicsweden

    Múltkor éppen azért ontottam bitekbe könnyeimet, hogy az európai power metal milyen válságba jutott, erre mit ad az ég, itt jön egy teljesen ismeretlen svéd csapat és lejátssza a csillagokat az égről – el is kezdtem gondolkodni azon, hogy elmegyek valamelyik sivatagos afrikai országba esőcsinálónak, csak elég könnyet kell gyűjtenem.

    Az persze köztudott – és ezt empirikus kutatások is igazolják, amiket szerencsére nem brit tudósok vezettek le –, hogy ha egy csapat Svédországból jelenteti meg albumát, a minőségnek nem előfeltétele a hosszú zenei múlt: itt bizony a csikóévek is szinte tökéletes produkciókat fialhatnak. Komolyan, lassan eljutunk oda, hogy a színvonal egyik jelzője a "svéd" lesz, legalábbis a power metalban – egyébként is mennyivel szemléletesebb, mint a "cool", vagy a "zsír". Ez persze csak félig-meddig igaz, mert a csapat magját alkotó zenészek már 2005-ben összeálltak Frenetic néven, és a zenekari fotókat elnézve nem ők lesznek a tinilányok kedvencei – de talán még a tinifiúké sem.

    Az együttes tehát abban a németnél kevésbé játékos, talán szigorúbb powerben utazik, ami azonban nem nélkülözi a heroikus énektémákat, de a kemény faaprítást sem, így kapjuk meg azt a jellegzetes zenei képletet, aminek az eredménye mindig az ötös. (Talán az egykori finn együttes, a Twilightning zenei világa köszön leginkább vissza; már aki emlékszik még rájuk.)

    Ezek után persze nem kell ecsetelnem a zenészek felkészültségét – jóllehet Svédországban nem zenei akadémiákra költik a pénzt, hogy aztán kiöregedett bérzenészekkel próbáljanak meg karriert csiholni –, a debüt albummal jelentkező fiúk abszolút mesterei hangszereiknek, és az énekes, Pasi Humppi – jók ezek a Pasik, legalábbis a metalban – is képes bármit kiénekelni, legyen az Helloween-szerű magasokkal, vagy acsarkodóbb rekesztéssel teli dallam. Lehet, hogy névrokonságról van szó, de a basszust és a gitárt kezelő zenészek valószínűleg testvérek, így aztán az esetleges hibák is a családban maradnának – már ha lennének. Különösen Patrik munkáját tudom megdicsérni, a "Revenant" keleties szólója, vagy a "Time" dallamorgiája elég arra, hogy ha úgy tartja kedved, végig csak a gitárra figyeljél, már ha nem ragadnak magukkal az élvezetes, de nem szirupos dallamok.

    Ilyenkor aztán elgondolkodik kicsit az ember, hogy mi lehet ott a levegőben, vagy talajban, ahol ilyen debüt albummal tudnak csapatok tucatjai jelentkezni. Állami dotáció biztos van, bár a svéd életszínvonal talán még enélkül is biztosíthatná az egyáltalán nem olcsó zenei időtöltést – jóllehet hobbiról ilyen színvonalnál nem igazán szerencsés beszélni –, és hát persze ösztönző verseny, aminek során a zenészek nem ülnek bele abba a posványba, amit a honi szeretet biztosít, vagy megenged. (Pedig ez a fajta zene inkább csak Európában követel magának figyelmet, Amerikában a metalnak már más útjai vannak.)

    Végül is mindegy, a lényeg a végeredmény, ami egy újabb év végi listás esélyest hozott: lenne ilyen meglepetésekkel teli ez az év, és akkor minden bizonnyal örömkönnyekkel sírnám tele az oldalt.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Vescera: Beyond The Flight (2017)

    Egyéb

    vescera.jpg

    Kiadó:
    Pure Steel Records

    Honlap:
    www.facebook.com/VesceraEU

    Ha jobban ismertem volna Vescera munkásságát, minden bizonnyal nem lep meg, hogy szólóalbumot ad ki: mit mondjak, végigolvasni, mennyi együttesben, formációban és projectben szerepelt, nem sokban különbözik attól, mintha a Háború és Békét próbáltam volna magamévá tenni - kétszer.

    A legtöbben persze az egyetlen mainstream hírnévig jutó Japán csapat, a Loudness, valamint az Obsession - esetleg az Animetal -  énekeseként ismerik, de feltűnt Malmsteen mellett is, ahol teljesítménye igencsak megosztotta a nagyérdemű véleményét, meg magát a mesterét is, bár nála tudjuk, hogy az osztott személyiség ténye nem csak a véleményben jelentkezik. Nekem tulajdonképpen ott sem volt vele semmi bajom, mert igaz, hogy nem volt képes azokra a sztratoszférába nyúló magasakra, melyek elődeit jellemezték, de dallamai már akkor is szíven ütöttek – aminek persze nem ájulás, hanem rokonszenv lett a vége.

    Ennek ellenére, mint már említettem, nem nagyon követtem az énekes munkásságát, ezúttal is teljesen véletlenül akadtam bele a puritán borítóval, és címmel rendelkező szólóalbumáig, amiről akár azt is hihetnénk – mármint a cím alapján – hogy egyedül Vesceráról szól – és ez így is van. Persze egy ilyen életmű után nehéz lenne belőni, milyen zenével is jelentkezik hősük, talán a neoklasszikus jelleget el lehetne sütni – ami talál is, mert a gitárszólókban és dallamokban fel-felbukkan az énekes egyik fő hatása, ám az – talán tudatlanságomnál fogva – meglepett, hogy a számok igazából a keményebb korszakát élő Judas-féle riffekre alapozva hozzák a talán Impelliterire, vagy inkább Rob Rockra jellemző dallamokat, valahonnan a Screaming Symphony/Crunch tájékáról. Ezek után pedig, aki ismer, az már tudhatja: az album egy pillanat alatt letaglózott, még akkor is, ha semmi különös, vagy rendkívüli nem történik rajta, pusztán képes volt azt a dallam/riff arányt és groove-faktort szolgáltatni, ami tetszési index-skálám legfelső értékét villogtatja piros színnel és hangos szirénázással.

    A képlet tehát egyszerű: Vescera kihasználva hangi adottságait – mert azok nem koptak meg az idők folyamán –, készített egy olyan albumot, ami tökéletesen egyesíti a Judas Priest vijjogó, apokaliptikus riffelését a neoklasszikus albumok dallamérzékenységével, és az amerikai power célratörő tempójával. Mert az album nem a bugyinedvesítő balladák idején készült, és ha Soulspell lemezének esetében hibaként róttam is fel a koherens vágtázást, itt bizony sikerült olyanra beállítani a tempót, ami alapvetően végig impulzív módja ellenére sem válik egysíkúvá.

    Az persze hallatszik, hogy nem álltak dollármilliók rendelkezésre a stúdiós munkákra, mert a megszólalás lehetne jobb is, és hát a borítót prezentáló stylist is csak másodállásban űzheti az ipart, bár lelkes amatőrök képesek néha hihetetlen teljesítményre is, és most csak azért nem említem az Andorrai futballcsapatot, mert az ő teljesítményük teljesen hihető – egy ilyen magyar labdarugó-válogatott ellen.

    A körítés tehát nem igazán méltó a tartalomhoz, mert abban nincs hiba, s ha meghallgatod a nyitószerzeményt, nagyjából tudni is fogod, mit várhatsz a következő szűk 45 perctől – szerencsére töltelék nélkül. Vescera tudja, mitől döglik a légy, és azt is, hogy a kedvező végeredményhez nem feltétlenül kell túlokoskodni a dolgokat, elég jó dalokat írni, és azokat megfelelő zenészekkel feljátszani, kórusok, szimfonikus –bombasztikus vokálhegyek, és matematikai végzettséget igénylő rafinált zenei egyenletek nélkül – ez most tehát a pőre metal diadala, már ha diadalnak lehet nevezni a valószínűleg elsikkadó, sok társához hasonlóan méltatlanul elfeledett produkció tényét.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Dream Evil: Six (2017)

    Egyéb

    dreamevilsixcd_1.jpg

    Kiadó:
    Century Media Records

    Honlap:
    www.dreamevil.se

    Aki rendszeres olvasója blogunknak, és esetleg az én írásaimnak – dicséret érte – az minden bizonnyal tisztában van, mennyire is szeretem a csapatot: működésük szüneteltetése egyik olyan fájó pont volt, amit akkor éreztem, ha többre érdemes, ám a süllyesztőben eltűnt, egykor kedvenc albumaim közé sorolható műveket leszállító együttesek jutottak eszembe, úgy, mint a Dionysus – ami még blogunk nevéhez is remekül passzol –, a Nocturnal Rites, a Symphorce, vagy a Jacob's Dream.

    Éppen ezért is ért a hír úgy, mint mikor az ember megüti a lottó ötöst – no jó, annyira nem meghatározóan, de egy rosszul sikerült éjszaka „eredményével” felérően (ilyenbe szerencsére évek óta nem futottam bele, mert jól alszom) –, hogy a Dream Evil hosszú ideig nyúló passzivitását megtörve döntött: ismételten pozicionálják magukat a metal térképen, és éppen ezért határoztam el, hogy ezt az albumot, ha törik, ha szakad, szeretni fogom.

    Aki emlékszik még a kezdetekre, az minden bizonnyal jól tudja, hogy a Firewind és Mystic Prophecy mellett ez az együttes is Gus G. egyik projektjeként indult, ami aztán önállósította magát, és a gitármágus távozásával teljes értékű bandává vált, élén azzal a Niklas Isfeldt énekessel, akinek képességeit a török történetírók minden bizonnyal a bülbül madarakéhoz hasonlítanák, akik tudvalevően úgy énekelnek, mintha mézzel kenegetnék a hallgatók fülét.

    Azt ugyan nem tudom, hogy milyen, ha mézzel kenegetik a fülemet, ráadásul egy metal műfajban illik inkább valami keményebb anyagot az élvezet eszközének nevezni, ám az bizonyos, hogy Nils egyike a legalulértékeltebb tehetségeknek, és ha lenne igazság a Földön, akkor a Dream Evilben énekelne. Hogy ez így van? Igen, de egy olyan Dream Evilben, ami csarnokokat tölt meg, és tagjai falra kirakott poszterekről vigyorognak az olvadozó leánykákra, és a keménykedő kamaszokra. Ja, hogy ez nem a nyolcvanas évek? Akkor ugorjunk.

    S hogy sikerült-e megszeretnem az albumot? Kétségtelen, bár nem igazán úgy, ahogy azt elterveztem: rongyosra hallgatva, és kínos erőlködéssel győzködve magam, mennyire jó is az, amit hallok. Mert az igaz, hogy tetszik, de csak úgy, mint a Star Wars legutóbbi fejezetének darabja, aminek sikerét a korábbi filmekből újramelegített jelenetek adták: nos, Dream Evilék hasonló úton járva elkészítettek egy olyan albumot, amin régebbi sikereik sémáit, dallamait és riffjeit  hasznosították újra, és ha a diszkográfia darabjait a magadévá tetted, akkor ezzel itt sem lesz gond. Sajnos azonban semmi-de semmifajta újdonsággal nem szolgáltak a fiúk, és kissé pofátlannak érzem ezt a patikamérlegen kiszámított attitűdöt – mint ahogy a Lucas jogokat felvásárló a Disney-nél is –, amiben annyi a kockázatvállalás, mint Parkour-fesztiválon a küszöbről leugrás.

    Mégsem tudom azt mondani, hogy "Tudjátok mit? Eredjetek ti a francba!”, mert a lemez tökéletesen alkalmas a nosztalgia megteremtésére, olyan deja vu-t okozva, amit újra és újra szeretnél átélni. (Innen sejtem, hogy az együttes visszalépett – mert azért süllyedésről ne beszéljünk – a hobbizenekar státuszba, s az "Antidote" ökörködős, parodisztikus klipje nem más, mint kötöttségektől mentes hitvallás az örömzene mellett.) A gitárok a valamikori erőt újraidézve reszelnek, a dobok mennydörgés-szerű törzsi ritmusokat robbantanak – bár azért hiányzik Snowy Shaw ötletes ritmizálása – és Nils hangja sem kopott meg az évek folyamán. Az viszont igaz, hogy ezúttal nem sikerült olyan kiugró, az egész lemezt a vállán vivő slágert teremteni, mint mondjuk a "The Chosen Ones", vagy a többször is újrahasznosított "The Book Of Heavy Metal", sőt, továbbmegyek, igazából a refrének kissé kidolgozatlan, egyszavas ismétléseken alapuló volta jelentik a lemez leggyengébb pontját. Ez viszont baj, főleg egy olyan csapatnál, ahol nem igazán az instrumentális egyéni teljesítmény, hanem az összhatás mindent elsöprő, himnikus jellege a lényeg, olyan dallamok tolmácsolása, amiket öklöt rázva, vagy érzelmes balladaként szemet törölgetve tudunk újra- és újraidézni.

    A többi viszont klappol, és ha most ismerkedsz a csapattal, olyan eszenciát kaphatsz, ami egy paraszthajszállal alacsonyabb színvonalon, de össze tudja foglalni a Dream Evil zenei világát. Én azonban, mint rutinos leves fogyasztó, azt szeretném legjobban, ha az a hajszál ne lenne ott.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Avatarium: Hurricanes And Halos (2017)

    Egyéb

    avatarium-hurricanes-and-halos.jpg

    Kiadó:
    Nuclear Blast

    Honlap:
    www.avatariumofficial.se

    Ha kissé gonosz szeretnék lenni – márpedig ez egy doom album esetében inkább erény, mintsem elítélendő dolog – akkor azt is mondhatnám: az Avatarium megvalósította a fából vaskarikát, vagyis metal zenei nyelvre lefordítva megalkotta a pop-doom-ot.

    Ezt természetesen csak a frappánsnak gondolt felütés miatt állítom, bár a dalok kettős természetében, valamint azok műfaji arányában és súlyában történt változások azt mutatják, hogy a csapatnál amolyan szürke-eminenciásnak hátravonuló Edling helyett egyre inkább az énekesnő, a popvilágból érkező Jemmie Ann Smith dallamai határozzák meg a releváns zenei világot. S hogy ez most jó, döntse el maga a hallgató.

    Az album többszörös Janus arcúságát egyrészt a kezdetektől is jelen lévő, ám most már eluralkodó pszichedelikus Uriah Heep/Spiritual Beggars-féle ősrock és a doom alapok határozzák meg - bár itt már nem is alapról, legfeljebb függelékről beszélhetünk -másrészt az énekesnő a metál hagyományait saját arcára fordító vokális világa. Ann gyönyörű dallamokat képes hozni, melyeket hiába csomagol a gitáros, Marcus Jidell – akinek pszichedeliára hajlamos játéka már a The Doomsday Kingdomon is meghatározó volt – és recsegő-organikus, egyszóval hátat borsództató hangzású orgonajátékkal varázsló Rickard Nilsson a hetvenes évek torzított rockjába, a végeredményben mégis marad valami a folk/pop könnyed hangulatából. Óva intem azonban az olvasót, hogy a pop szót szitokként értelmezze: a csapat profizmusát dicséri, hogy mindezt olyan ízléssel, és rockba csomagoltan teszik, ami nem hányingert, hanem elismerésre méltó hümmögést, vagy basszushangú brummogást válthat ki.

    Mégsem lehet mindenki elégedett, mert hiába a varázslatos rock/pop hangulat, ha a szerzemények doom része ordítva – természetesen lassú ordítással – különül el a hangszeresek játékában, Smith pedig ki is vonul belőlük, amire leginkább jó példa az album leghosszabb szerzeménye, melyben a gyermekkórust(!) felvonultató énekes-könnyedebb rész után a cammogó riffeken heverésző pszichedelia úgy válik el a dal vokális dallamaitól, mint vánszorgó zombi leeső keze egy shotgun hatására – mondjuk a Walking Death-ben.

    Nyilvánvaló: míg a kezdő szerzeményben még jelzik, hogy két dal összegyúrásáról van szó, addig a többi esetében a kellő átvezetés nélkül, hirtelen váltásként kapjuk arcunkba a kötelezően letudandó doom érzést – mintha a csapat váltani akarna, de Edling miatt nem teszik, így  aztán a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek megfelelően kapunk ezt is, azt is, progressziónak álcázva, ami azonban nem képes megteremteni a szükséges kohéziót. Ez persze nem baj, mármint azoknak, akik szeretik a lekváros csirkét, de lehet, hogy lesznek, akiket zavar a masszív sóst belengő édeskés íz s az, hogy én nem így vagyok vele, talán a szerencsémnek tudható be. Az persze biztos, hogy a csapat minden felsorakoztatott stílusban parádézik, ami egyrészt a gitár és az elektromos orgona játékos együttműködésének, másrészt Ann Smith dallamainak köszönhető – no meg azoknak az ősrockos instrumentális részek alatt cammogó doom riffeknek, melyeket ha hallottunk is már – A Kiss (From The End Of The World) – nem zavar, mert arche-típusok révén a gyászos hangulat lényegét jelentik.

    S hogy menyire is benne van a levegőben a zenei váltás, jelzi a lemez utolsó tétele, ami Smith és Nilsson nélkül pusztán pőre, levezetésre használt doom, s ami hallhatóan inkább egy befejezetlen ötlet, mint a teljesség érzésének előcsalogatására képes, elkészült záródarab, netán átvezető egy másik zenei óceán vizeire. De mindez kiderül  majd a következő albumon.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Soulspell: The Second Big Bang (2017)

    Egyéb

    soulspell_the_second_big_bang.jpg

    Kiadó:
    Inner Wound Records

    Honlap:
    www.soulspell.com

    A hegyek elmozdultak helyükből, a tengerek kicsaptak medrükből, az állatok az emberekre támadtak: és a Soulspell rossz albumot készített. No jó, nem ennyire szörnyű a helyzet, itt legfeljebb én, és néhány fanatikus fog csak könnyet ontani, az sem elég arra, hogy a lapos produkciót tisztára mosó árvizet fakasszunk, mindenesetre az év egyik általam leginkább várt albuma az év egyik legnagyobb csalódása lett.

    Persze nem csak azért vagyok szomorú, mert ez az album nem igazán hozta azt, amit vártam, hanem mert kedvenc stílusom, az európai power metal utóbbi időkben tapasztalt gyengélkedése odáig vezetett, hogy a stílus legutolsó védőbástyája, a metal opera – ami önzetlenül felvállalta ősforrását – már Brazíliában is a kifulladás jeleit mutatja – no persze lehet is kapkodni levegő után, ha Heleno Vale dobos új művét megpróbálod futás közben hallgatni, hiszen a diktált tempó már inkább  idézi a Dragonforce-ot, mint  a hagyományos stílus-orintált csapatokat. (Kár, hogy a nagy rohanásban nem csak a sárkányt, de a királylányt is elhagyták.)

    Mert hiába a meghívott vendégek által produkált, tényleg elképesztő vokális és gitármunka, hiába a zenealkotási szempontok tantárgyából kapott iskolás jeles, ha éppen a lényeg hiányzik, mégpedig a megjegyezhető, vagy emlékezetes dallamok sora, amire aztán a történetet – ami szóra sem érdemes – és az instrumentális munkát fel lehetne fűzni. Mert igyekezet az aztán volt bennem, de hiába futom le még mindig kiválóra a "Cooper-tesztet", ha sokadik nekibuzdulásra sem tudom úgy végigsprintelni a dalok által vezetett pályát, hogy emlékezzek is valamire, így aztán még jóra sem tudtam hallgatni a "The Second Big Bang"-et, ami szolgál ugyan egy-egy csodás pillanattal, de azok is inkább az énekesi, vagy gitárteljesítményhez fűződnek, és sajnos nem a dalokhoz: így aztán nem operát, hanem cirkuszt kapunk, ahol az akrobaták fantasztikus teljesítményre képesek, csak éppen  képtelenek lekötni a nézősereget.

    Nem tudom, mi lehetett Vale inspiráló forrása, de a grandiózusság hamis értékének javára a zenéből mára sajnos minden, a brazil együttesekre jellemző játékosságot, és folkelemből gyökeredző dallamot kiirtott, vagy ha a cél a német királyok megidézése volt, akkor nem értem, hogy hol maradtak a Helloweenes pajkos-óvodás refrének, melyeket a kisgyerekek is el tudnának fütyülni, ha nem utálnák a sárgarépát. Erőltetem, erőltetem az agyam, de egyetlen emlékezetes szerzemény sem bújik elő annak zenei szegletéből, leginkább csak valamilyen, ömlesztett darára emlékszem, ami már gyermekkoromban is megfeküdte a gyomromat.

    Azok, akik kedvelik az instrumentális virgákat – igazából dallamok nélkül - , vagy kíváncsiak, hogy a felsorakoztatott énekes sztárok ismételten képesek-e bravúrt alkotni, minden bizonnyal végig fogják hallgatni az albumot, ám azok, akik az eddigi koncepció szerinti hagyományos – vagy dél-amerikai powerre vágynak, csalódni fognak. Sajnálom, hogy így alakult, egyedül csak az vigasztal, hogy minden hullámvölgynek vége szakad egyszer, és akkor talán Vale is újra megkapja a hetedik kulcsot attól a bizonyos őrzőtől, amit a We Got The Right kapcsán sikerült kis ideig megszerezni. 

    Vendégek:

    Jefferson Albert - Vocals as "Padyal, the Worshipful Master"
    Tim "Ripper" Owens - Vocals as "The Holy Dead Tree"
    Victor Emeka - Vocals as "Adrian, the Apprentice"
    Cleiton Carvalho - Guitars
    Eduardo Ardanuy - Guitars
    Jani Liimatainen - Guitars
    Kiko Loureiro - Guitars
    Leandro Erba - Guitars
    Rodolfo Pagotto - Guitars
    Thiago Amendola - Guitars
    Tito Falaschi - Guitars
    Markus Grosskopf - Bass
    Fábio Laguna - Keyboards
    Frank Tischer - Keyboards
    Rodrigo Boechat - Keyboards
    Eduardo Santos - Drums
    Gabriel Viotto - Drums
    Camille Kitt - Harp
    Kennerly Kitt - Harp
    Andre Matos - Vocals as "White Lion of Goldah"
    Daísa Munhoz - Vocals as "Princess Judith"
    Fabio Lione - Vocals as "Dungeon Master"
    Blaze Bayley - Vocals as "Banneth, the Keeper of the Tree"
    Timo Kotipelto - Vocals as "Greibach the Mathematician"
    Ralf Scheepers - Vocals as "The Clairvoyant"
    Arjen Anthony Lucassen - Guitars, Keyboards, Vocals as "Space and Time"
    Oliver Hartmann - Vocals as "Space Agency Director"
    Pedro Campos - Vocals as "Timo's Mystical Body"
    Dani Nolden Vocals as "The Shadows"

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Wolfpakk: Wolves Reign (2017)

    Egyéb

    wofpakk_reign.jpg

    Kiadó:
    AFM records

    Honlap:
    www.wolfpakk.net

    Úgy látszik, az idei évre kiadott irányelv az eklektika – legalábbis a dallamos metal területén, ahol a Unity után a Wolfpakk is egy amolyan stíluson belüli stíluskavalkáddal lepett meg bennünket, csak itt még a kisegító zenészek és énekesek sem állandóak: így aztán nem csoda, ha csoda, hogy nem veszünk el ebben a kanyargós, ki-és beugrós rengetegben – bár a végeredményt tekintve azt hiszem, Nyilas Misi kedvenc csapata diszkográfiájának legjobbját szállította le.

    S hogy mi lehet ennek a magyarázata? Különösképpen semmi, egyszerűen jó formában volt az együttes magját adó énekes-gitáros páros – de ennyivel csak nem úszhatom meg az ismertetőt, mert ha már ebből is zanzásított változat kell az ifjúságnak, akkor mikor és miből fogják fejleszteni szövegértési képességeiket? (No jó, még szerencse, hogy nem vagyok nyelvtanár, így írhatok a hivatalos pedagógiai állásponttal nem egészen egyező véleményt is…)

    De térjünk vissza a lemezhez: az egyik előrelépés, hogy a meghívott vendégeket végre dolgozni is hagyták. Mert hiába volt az eddigi két Wolfpakk lemez is tele jobbnál-jobb énekesekkel, ha a vokálmunka területén a sarokba zavarták őket, és onnan kellett a duetteket megoldani – mondanom sem kell, így csak azt érték el, hogy teljesen felesleges volt a közreműködők jelenléte, pusztán a lemezborítóra írtak tanúsították, hogy itt bizony nem csak Mark Sweeny röpített dallamokat az égbe. (Szegény Ripper, Malmsteen után ott is felderítő munkát kellett végeznie, vagyis jelenlétéről csak a beavatottak tudhattak, pedig micsoda hang…)

    A máris kedvenccé váló státuszt azonban nem csak a vendégek – élükön George Lynch-csel – révén sikerült elérni: a dalok mintha nekem íródtak volna – abban a dallamosan dögös, ám érzékenységet sugárzó világban, amiben olyannyira szeretek elmerülni. Ennek megfelelően bátran jelenthetem ki, hogy szinte minden szerzemény európai jellegű sláger, valahol a neoklasszikus metal- a metal operák és a Bonfire/Jaded Heart fémjelezte heavy rock mezsgyéjén, melyekben az énekesek a csillagokat is lehozzák az égről, és hát ha Tony Harnell, Oliver Hartmann, Pasi Rantanen, vagy Ronnie Atkins jó formában van, akkor ott további gond nem lehet. A sorból talán csak két szerzemény lóg ki: az egyik az angolszászok kedvence, Biff Byford által előadott metalba oltott sámántánc – ami így leírva nem bizalom gerjesztő, hallva annál inkább – a másik pedig a lemez „nagyepikája” , a Mother Earth, amiben a Pretty Maids kiválósága a Black Sabbathtól a Led Zeppelinig – ráspolyt okozva fémbőrön - képes végigénekelni a „nagy generáció” által teremtett zenei iskolát úgy, hogy a szerzemény közepére helyezett instrumentális rész tulajdonképpen a léghajósok Kashmir-jából lett kiemelve, ám a fő dallamtól még azoknak is könnybe lábadhat a szeme, akik a Táncdalfesztiválokat tartják a zene non plus ultraja-nak.

    Annak külön örülök, hogy Pasi Rantanen végre kvalitásainak megfelelő szerzeményt kapott, és hogy a nemrégen súlyos műtéten átesett Steve Grimmet a NWOBHM szellemében tulajdonképpen leénekli Dickinsont, akitől az utóbbi időben ilyen formátumú teljesítményt én nem hallottam.

    Kiváló, a stíluskalandozások ellenére is koherens színvonalat produkáló lemez a Wolves Reign, amiben a németes precizitás ezúttal nem párosult szögletességgel,  hiszen a végeredmény harmadik, színvonalat meghatározó faktora, az optimizmus és a dalokból áradó munkaöröm akkor is jó kedvet csinál, ha éppen dolgozni kell menned.

    Garael

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

  • Inglorious: Inglorious II.

    Egyéb

    inglorius_ii.jpg

    Kiadó:
    Frontiers Records

    Honlap:
    www.inglorious.com

    Ha szereted a Whitesnake-et, a Led Zeppelint és Gary Moore-t, akkor ez az album is tetszeni fog neked. Ha szereted a Deep Purple-t, - akkor…akkor hallgasd a most megjelent lemezüket, mert az Inglorious II.-n – micsoda retro lemezcím – már nem találod meg Blackmore-ék europai metal ősforrását.

    Igen, a lemezen hallatszik, hogy ki az új producer: Kevin Shirley olyan sztárokkal dolgozott együtt és formálta őket a stílus „underground-mainstream” csillagává, mint Joe Bonamassa, és Beth Hart. Shirley minden ízét – még a hatodikat is –  érzi a blues-rocknak, nincs olyan séma, amit elő ne tudna kapni tarsolyából, ha szükség van rá, és azt is tudja, mit akar tőle a közönség most, több mint 100 évvel a blues megszületése után egy olyan környezetben, ahol a stílus autentikussága már idegenül 6hat.

    Az Inglorious II. remek blues-rock album lett. Nem metal – bár a megszólalás vastagon döngeti a gitárt, és pokoli mélyen a basszust -, sőt, még csak nem is hard rock. Azon persze lehet vitatkozni, hol húzódik a két stílus közötti határvonal, de ha az új lemezt összehasonlítjuk a Whitesnake leginkább blues-telítette albumával, akkor világos lesz neked is, mi különböztette meg annak idején a Creamet a Purple-től. Az Inglorious tavalyi alkotása után hátrább lépett egy zenei egységnyit – mondjuk 10 évnyit -  az időben, és a hetvenes évek helyett most a keményebb stílusok születésének korszakába repíti a hallgatót. S hogyan? Hát azzal a színvonallal, ami már a debüt albumukat is jellemezte: jóllehet, nem találták fel a kanálban a mélyedést, de amit előadnak, azt olyan bravúrral teszik, amit nagyon nehéz lenne felülmúlni. A csapat erőssége továbbra is természetesen Nathan James énekes, akinek képességeit nem kell ecsetelnem, elég, ha a klipnótát meghallgatod, bár ez a részképesség megvolt az elődöknél is. Van azonban,  amiben csak többre jutnak, mint a példaképek – naná, van rá 50 évnyi előnyük – mégpedig az az iszonyatos, groove-os húzás, amitől metal rajongó létedre is élvezni tudod a hallottakat, és plasztikusan tapasztalhatod a metal evolúció meghatározó, kezdeti lépcsőfokát. (Az instrumentális szekció sem rossz, de ha egy Bonamassa képességű gitáros lenne Wil Taylor helyén, akkor a klasszikusokhoz mérhető alkotás született volna – mondjuk fél évszázaddal ezelőtt.)

    Szimpatikus, hogy a srácok albumban gondolkodnak, és nem kiugró slágerekben, első hallásra talán talán csak a koncepcióból kissé kilógó „Black Magic” varázsolja bele magát a füledbe, amiben egy elcsépelt horror-filmzenei riffet ültetnek át úgy blues rock groove-ba, hogy arra talán még Frankensteinnek is megjönne a kedve a tánchoz. A másik említésre méltó momentum – bár az egész album csak ilyenből áll – a Gary Moore líraként induló „Change is Coming”, amiből úgy pattan ki a mai korszak hangzása által teremtett örvénylő vadság, mint felcsapó lángból az égnek induló szikra.

    Bevallom, az első hallgatások után kissé csalódott voltam, nekem szimpatikusabb volt az első lemez Purple-t is magába foglaló, talán metalosabb attitűdje, de most már megbékéltem: ha elfogadod, hogy az Inglorious kissé visszalépett az időben, és stílust módosított – vagy csak felerősítette az előző lemez bluesos hatásait – akkor minden bizonnyal te is olyan élvezettel kerülsz bele ebbe az időhintába – amiben a groove-ok szolgálják a lendületet – , mint én. Ne sajnáld hát az időt, a fiúk sem sajnálták. (Külön piros pont az ötletes borítóért.)

    Garael

     

    Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!