• Rock-kedd szombaton: P. Mobil, Mini – Várkert Bazár, 2017. 08. 12.

    Egyéb

    Csoda történt: 39 évvel az utolsó közös Ifipark-buli után, és 33 évvel a Budapesti Ifjúsági Park bezárását követően (melyet éppen a P. Mobil búcsúztatott stílszerűen az 'Elektromos temetés' koncerttel 1984. szeptember 23-án) újra egy színpadon, a régi legenda helyszínén zenélt a kor két meghatározó zenekara, az egykori rock-keddek emlékét felidézve. Igaz, hogy nem pont ott van a pódium, a nézőtér is kicsi (meg savanyú), de a miénk. Újra miénk az Ifipark.

    tovább

  • Last In Line – Már írják a második albumot

    Egyéb

    A Def Leppard-gitáros Vivian Campbell beszélt a soron következő második albumuk dalírási fázisának előrehaladtáról. Az idén régi zenekarával, a Riverdogsszal is új albumot kiadó gitárhős az ex-Dio zenészekre épített zenekar új anyagának megjelenését 2018-ra tervezi.

    tovább

  • Mr. Big: Defying Gravity

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    Frontiers Music
    Weblap: 
    http://www.mrbigsite.com
    Stí­lus: 
    hard rock
    Származás: 
    USA
    Zenészek: 

    Eric Martin - ének
    Paul Gilbert - gitár
    Billy Sheehan - basszusgitár
    Pat Torpey - dob
    Matt Starr - dob

    Dalcí­mek: 

    01. Open Your Eyes
    02. Defying Gravity
    03. Everybody Needs A Little Trouble
    04. Damn I'm In Love Again
    05. Mean To Me
    06. Nothing Bad ('Bout Feeling Good)
    07. Forever And Back
    08. She's All Coming Back To Me Now
    09. 1992
    10. Nothing At All
    11. Be Kind

    Értékelés: 

    Minden tiszteletem Nagy Úré, két okból is. Ritka az olyan személyes kiállás zenésztársuk és barátjuk mellett, mint amit Pat Torpey Parkinson-kórjának kapcsán a zenekar tett. Nem rúgták ki kollégájukat, hanem kvázi „örökös taggá” téve a zenekarban, felléphet velük estéről estére. Állítom, hogy ez a baráti gesztus, és az a szeretetáradat, amit a közönségtől kap a koncerteken – ha megállítani nem is tudja –, lassítja a folyamatot. (Hirtelen két hasonlóra emlékszem: A Def Leppard zenekar sem rúgta ki dobosát, amikor egy balesetben elvesztette bal karját, hanem inkább speciális dobszerkót készíttettek neki, amin egy kézzel is tud játszani. És a Styx is a színpadon tartja a HIV-pozitív Chuck Panozzót, bár a munka oroszlánrészét már Ricky Phillips végzi helyette.)

    A másik ok, amiért kalapom emelem Nagy Úr előtt (tudod, azt a '89-es lemezen lévőt!), szakmai vonatkozású. Szinte naponta hallunk olyan kijelentéseket bandáktól, hogy „most visszatérünk a gyökereinkhez”, meg „felidézzük a korai lemezek hangulatát”. Smafu! Vagy még inkább: kamu! Amikor Nagy Úr azt mondja, hogy visszatértek a korai lemezek hangulatához, az nem egy reklámszöveg. Alaposan megfontolták ezt a dolgot. Visszahívták Kevin Elson producert, akivel az első négy lemezüket csinálták (igen, még a kicsit izzadtságszagú 'Hey Man'-t is), alaposan felkészültek rá, és lazán, hat nap alatt felvették a 'Defying Gravity'-t. Mint a régi szép időkben. Erőlködés, görcsölés nélkül. Már nem kell megmutatniuk, kicsodák, már nem kell bizonyítaniuk a tehetségüket.

    Amikor meghallom Kevin Elson hangját („OK, we’re rolling.”), mintha visszamentem volna az időben. Az első dal – ha nem is egy Addicted To That Rush, de – hasonló húzós, groove-os nóta. Nem az a tipikus slágernóta, de koncertsláger lehet belőle, mint az elődjéből. A hangzás is ugyanaz a nyers, mint az első albumon, minden hangszer külön hallatszik, nem úgy, mint a másik Kevin, Shirley összemosott, piszkos soundjában. Tényleg olyan, mint a '90-es évek elején, amikor szinte egyedüliként tartották a frontot a grunge viharaival szemben. Ezt meg is énekelték az 1992 című dalban. „Thought about a girl that I once knew, Put her in a song with some greens and blues.” Hogy is volt? „Waited on a line of greens and blues, Just to be the next to be with you.” De aztán a grunge elsöpörte őket is: „Record company said to us, thank you, man. Then they threw us right into the garbage can.” És mégis, a szép élményeket nem tudták elvenni: „I was Number 1 in 1992.”

    A lemez legjobb gitártémája egyébként a címadóé, emlékezetes lesz, mint anno a Green-Tinted Sixties Mind. Bár egész más dallam, a ritmikája miatt folyton Steve Vai Babushkája jut eszembe róla az 'Alive In An Ultra World' lemezről. A másik „emlékezetes” riff a Spin Doctors Two Princesre hasonlító She's All Coming Back To Me Now. Egy egyslágeres előadónak miért pont azt az egy riffjét kell „lenyúlni”, ami a csapból is folyt egykor? Jó, tudom, nem lenyúlás, ez is csak hasonlít, de Paul írt már ennél ezerszer jobbakat is.

    Az Everybody Needs A Little Trouble-ban előkerül a szerzők között a Colorado Bulldogba is besegítő Tony Fanucchi, ennek megfelelően egy dinamikus basszus-dob kettőst kapunk aláfestésként. Nem dobos ez a srác véletlenül? Nem tudok róla semmit, csak hogy Eric Martin szólólemezeire szokott dalokat írni.

    Érdekes, hogy a felemlegetett listavezető óta nem nagyon jöttek be a lassú slágereik (talán csak egyszer, a Dancin' Right Into The Flame esetében), inkább a feldolgozásokkal arattak. Most is van két feldolgozás, bár ezúttal inkább fiatal tehetségeket fedezett fel Billy Sheehan. A Damn I'm In Love Again Jennifer Lynn Simpson és Aleena Gibson, míg a Forever And Back Aleena Gibson és Maria Jane Smith szerzeménye. Az előbbi egy kellemes country-sláger, amilyeneket Avicii is a listák élére szokott röpíteni, akusztikus gitáron előadva igazi rádiósláger-gyanús, hasonlóan laza, mint a To Be With You volt. A másik sejtelmesen indul, a Tho Who-ra emlékeztető lüktetéssel, majd a refrénre bontakozik ki, ezt sokkal inkább átgyúrták a saját képükre. És a vokálok! Fantasztikusak! Bár a csúcsteljesítmény ebben a tekintetben a záró Be Kind, ahol már a The Temptations magasságaiba emelkednek. A végén, az „Is that too much to ask?” kérdés után meg, mint akiknek elgurult a gyógyszere, felpörgetik az alaptémát, és egy őrületes másfél perces szólóval zárják le a lemezt. Pont olyan ad hoc-jellegű, és ezért pont olyan hatásos, mint annak idején a lemez végére biggyesztett To Be With You volt.

    Az igazi groove-os, középtempós nóták, ahol Paul Gilbert és Billy Sheehan szinte túljátsszák egymást, az említett 1992, és a Mean To Me, melyben még egy rövid párbajt is eleresztenek. Összeségében nagyszerű alkotás, méltó az első háromhoz, nem olyan görcsösen izzadtságszagú, mint a 'Hey Man' vagy az előző 'The Stories We Could Tell', amiről akkor áradoztam, de ma már egyetlen énektémát sem tudnék felidézni róla. Ennek a lemeznek a dalaira emlékezni fogok.

    Összegzés: 

    „Dacolva a gravitációval”? Egy frászt! „Dacolva az idővel”. Ez lett volna a jó cím. Paul Gilbert most is zseniális gitártémákat rakott össze, Billy Sheehan ugyan kicsit visszafogottabb, de Eric Martin és André Pessis újra hozza a megjegyezhető énekdallamokat, mert akármilyen kiváló gitáros is Paul, a közönség a dalokat énekli, nem a gitárszólókat. Kevin Elson pedig helyére teszi a bandát. Még van egy-két lyuk az október-novemberi turné dátumai között. Talán szerencsénk lesz. Vagy dacolva a gravitációval ellebegünk Münchenig.

    Dátum: 
    2017. augusztus 2
    Pontszám: 
    9
    Szerző: 
    CsiGabiGa
  • LOTS Music koncertek – Marco Mendoza és Tony Spinner is jön!

    Egyéb

    Az évente megrendezésre kerülő Gary Moore Emlékesteket szervező LOTS (Lord Of The Strings) Music alaposan kinőtte magát. Idei őszi-téli programelőzetesükben az előző években már látott Dan Patlansky és Henrik Freischlader mellett olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Simon McBride, Josh Smith, Tony Spinner vagy Marco Mendoza. Aki fogékony a minőségi blues-rock muzsikára, az lapozzon tovább a részletekért!

    tovább

  • P. Mobil – Néhány dal már ismerős lehet

    Egyéb

    Három év után új nagylemezzel lepi meg rajongóit a P. Mobil. Az eddig eltelt időben elképesztő mennyiségű archív kiadvány hagyta el a zenekar műhelyét, de új anyag csak most született. A 'Csoda történt' című lemez címadó dalát meg is hallgathatod az album részletei után, további két dalba pedig koncertfelvételeken keresztül fülelhetsz bele.

    tovább

  • Masterplan: PumpKings

    Egyéb
    Borí­tó: 

    Megjelenés: 
    2017
    Kiadó: 
    AFM
    Weblap: 
    www.masterplan-theband.com
    Stí­lus: 
    power metal
    Származás: 
    Németország
    Zenészek: 

    Rick Altzi - ének
    Roland Grapow - gitár
    Jari Kainulainen - basszusgitár
    Axel Mackenrott - billentyűs hangszerek
    Kevin Kott - dob

    Dalcí­mek: 

    01. The Chance
    02. Someone’s Crying
    03. Mankind
    04. Step Out Of Hell
    05. Mr. Ego
    06. Still We Go
    07. Escalation 666
    08. The Time Of The Oath
    09. Music
    10. The Dark Ride
    11. Take Me Home

    Értékelés: 

    TÖKre utálom a feldolgozásalbumokat. Mindig az az érzésem, hogy elfogyott az alkotói fantázia, csütörTÖKöt mondott a kreativitás, besült az ihlet. Aztán arra meg nagyon jó indok kell, hogy egy önfeldolgozást el tudjak fogadni. (Mondjuk Vörös István 'Hallgass, ha jót akarsz' sorozatánál, ahol a kiadó megvonta az eredeti újrakiadás jogát a szerzőtől.) Vagy ha valami TÖK új értelmezést sikerül adni a daloknak. Nos, itt egyikről sincs szó, valahogy mégis nagyon tetszik az egész.

    Grapow üsTÖKösként tört elő a semmiből, amikor Kai Hansen távozása után a TÖKfejek gitárosa lett. Én valahogy mindig Weikath dalait csíptem igazán a Helloweenben, de Grapow dallamos gitárjátéka nagyon tetszett. Soha nem éreztem veríTÖKszagúnak. (bocs) Aztán tele lett a TÖKe Jerichóval meg a kürTÖKkel, és megalkotta a TÖKéletes Tervet: a Masterplant Jorn Landéval. Ma már azt mondanám: a Masterplant Axel Mackenrott-tal. Hiszen ketten maradtak az eredeti tagságból. Uli Kusch két lemez után távozott, Mike Terrana sem bírta tovább, Martin Skaroupka is a múlté már, most Kevin Kott dobol. Még Jan S. Eckert basszer volt a legelTÖKéltebb, csak négy lemez után adta át a stafétát Jari Kainulainennek, az ex-Strato bőgősnek. Az énekesek szintén jöttek-mentek: Lande el, majd vissza, Mike DiMeo is beugrott egy früsTÖKre, épp csak körülnézett és már ment is tovább, míg végül Rick Altzi ragadt a mikrofonnál. Nem egy TÖKély, de jó(rn) Landés hangja van.

    A 2013-as 'Novum Initium' nem hogy nem lett új kezdet a banda életében, majdnem beleálltak a földbe. (Én mindig mondtam, hogy Altzinak jó hangja van ugyan, de nem tud jó énekdallamokat kicsikarni magából.) Maga Grapow is úgy gondolta: ha ti megszökTÖK, én is. Új énekessel próbálkozott a Serious Blackben, de Urban breeddel is csütörTÖKöt mondott. Nos, ha nincsenek jó új ötletek, vegyük elő a régit! (Mit mondtam az elején? Akkor jönnek a feldolgozások, ha elfogyott az ihlet.)

    Ami rögtön az első hangoknál hallatszik: sokkal dögösebben szól az egész, mint a korabeli Helloween-anyagok, nyomatékosabbak a kezdések, ugyanakkor szinte másodpercre ugyanolyan hosszúak a dalok, nincsenek alapvető újraértelmezések, nincsenek más megközelítések. Még a Mankind és a Still We Go pár másodperces basszusszólója is ugyanúgy, ugyanott van, csak valahogy Kainulainen gitárja jobban megdörren. De Kiske szárnyaló magasai és vibratója helyett Altzi rekedtes hangja új értelmet ad a daloknak. Kicsit olyan, mint az első Masterplan-album: Óriási dallamok, amiket szinte velük üvölTÖK, remek hangszerelési ötletek, húzása van a daloknak, valahogy összeáll az egész. (Aztán lassan elfogynak a megadallamok, és hiába maradnak meg a jó zenei elképzelések, ha nem sikerül maradandó énektémákkal tartósítani a muzsikát.) De most visszatért a dallam a zenébe!

    Nos, a daloknál Kiskét említettem, mint kontrasztot. A két utolsó Helloween-lemezéről öt dal kötött ki a 'PumpKings'-en, és ezeknél érzem a legnagyobb különbséget az énekben. Ott van mindjárt a 'Pink Bubbles Go Ape' két zseniális dala, a The Chance és a Mankind. Szinte a Heroes vagy a Kind Hearted Light hangulata köszön vissza az első Masterplan-lemezről. A mindig kiváló zenéhez ezek a világmegváltó dallamok hiányoztak egy idő óta. Még az sem zavar, hogy lejjebb transzponálták az eredetihez képest. De a Someone’s Crying is nagyon ott van! Érdekes módon a 'Chameleon'-ról a két Grapow-nóta valahogy elsikkadt annak idején, egyes kritikák a lemez leggyengébb dalai közé sorolták a Step Out Of Hellt és a Musicot. Nos, itt valahogy sokkal inkább két lábbal állnak a földön. Meglepetésre az előbbiben még kevesebb a billentyű, mint a vendégbillentyűssel előadott eredetiben, de ez csak jót tesz a dalnak. A Music meg egyenesen zseniális! A Kiske szólólemezeinek hangulatát előrevetítő lassú nóta az emocionális gitárjáték ellenére nagy csalódás volt a power metal hívőknek, a Chicago-stílúsú fúvós szekció meg egyenesen szentségtörés. Altzi hangja ezekben a középmagasságokban és ebben a tempóban viszont roppant erőteljes, ez a dal például sokkal jobban áll neki, mint Kiskének, ráadásul ebben a megközelítésben sokkal monumentálisabb hatása van. Ez lett leginkább újrahangszerelve, az elején a harangnál kirázott a hideg.

    A három Derisszel közös lemezről ('Master Of The Rings', 'The Time Of The Oath', 'The Dark Ride') hat dal landolt ezen az összeállításon. A 'Metal Jukebox'-ra értelemszerűen, a 'Better Than Raw'-ra viszont érthetetlen módon nem írt dalt Grapow. Deris hangjával szemben nem akkora a kontraszt, ellenben sokkal több ezek között a középtempós szerzemény (Mr. Ego, The Time Of The Oath, The Dark Ride), amiket Altzi hangja ismét csak sokkal súlyosabbá tesz. Az Escalation 666 kezdése meg... Hányszor hallottam már ezt Sotótól: Stand Up And Shout! Csak a 'Rockstar' című film egy évvel később készült, mint a minden tekintetben igen súlyos témákat felvonultató 'The Dark Ride'. Úgy látszik, Sammy Hagar is hallgat Helloweent.

    A lemez második felével több időt tölTÖK mostanában. Bár az első négy dal óriási a maga nemében, arra öszTÖKél, hogy vissza-visszapörgessem, mégis, valahogy nem akarom... Altzi már elrontotta a Masterplant Jorn Lande után, az At Vance-t Oliver Hartmann és Mats Levén után, nem akarom, hogy a Helloween kiskés vonalát is elrontsa a fejemben. Inkább hallgatom a 7-8-9 perces, súlyos témákat a lemez végéről. Viszont a legvégére az a Take Me Home nem kellett volna, olyan súlytalan az egész, elveszi az ember kedvét az újraindítástól, pedig a The Dark Ride hallgatása közben még benne volt a kezemben, hogy befűTÖK neki még egyszer.

    Összegzés: 

    Grapow – aki maga is TÖKfej volt egykor, mielőtt megalkotta volna a TÖKéletes tervet – amikor látta, hogy elfogyott a spiritusz, nem TÖKölt sokat, elővette régi dalait, és némi ráncfelvarrás után TÖKösen-dögösen megszólaló új albumot csinált belőlük, melyről egy pillanatig se érzed azt, hogy ez egy Helloween-lemez. A billentyűszőnyegek, a lejjebb transzponált súlyos riffek és Rick Altzi reszelős hangja teljesen más karaktert ad a daloknak. A végeredmény pedig TÖK Király! Csak az a kár, hogy a kiadó nem csütörTÖKre tette a megjelenést!

    Dátum: 
    2017. július 28
    Pontszám: 
    9
    Szerző: 
    CsiGabiGa

Keresés

Back to Top

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!