Rush: Power Windows (1985)

„Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza. A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” (Kodály Zoltán)

Hogyan kapcsolódnak ide ezek a gondolatok? Meglehetősen bizarr, már-már morbid, groteszk módon. 2020. január 7-én vesztette életét Neil Ellwood Peart, a Rush dobosa. Ez a sajnálatos tragédia egyrészt azt a nagyon hosszú sort, listát indította el, amely az elmúlt évet (is) jellemezte a muzsikusok elhalálozását illetően, másrészt pedig ráirányította a figyelmemet a Rush-ra. Szégyen ide vagy oda, a kanadai trió munkássága eddig teljesen kimaradt életemből, a Professzor elvesztése „kellett ahhoz”, hogy vegyem a fáradtságot legalább egy lemezük meghallgatásához. Az egyből több lett: a zenekar megismerését, felfedezését természetesen a korai anyagaikkal kezdtem, fokozatosan haladtam végig a diszkográfián, és noha nem váltam fanatikus rajongójukká, technikai tudásuk, dalszerzésük előtt maximális elismeréssel adózok. Mindemellett Neil Peart számomra mindig is az egyik legszimpatikusabb, legbarátságosabb zenészt testesítette meg, egyfajta pozitív, lehengerlő kisugárzása volt. (Ugye nem kell részletesen kifejtenem, hogy miért kapta becenevét?)

Tudom, nem én vagyok a legkompetensebb személy, aki Rush-lemezről fogalmazza meg gondolatait, azonban írásom egyfelől főhajtás Peart előtt (ugyanakkor búcsú is tőle), másfelől pedig jubilánsról van szó, hiszen 35 évvel ezelőtt (október 14-én) látott napvilágot a Power Windows, a Rush tizenegyedik albuma.

A ’70-es, ’80-as évek fordulóján új hatások köszöntöttek be a zeneiparban, korszerűsödni, modernizálódni kezdett a stúdiótechnika, a zenészek hangszerparkja. A Rush-nál mindez úgy manifesztálódott, hogy szakítottak a korábbi lemezeiket jellemző szövevényességgel, komplexitással és egy egyszerűbb, közérthetőbb, uram bocsá’, fogósabb, kommerszebb irány felé indultak. Noha már a ’70-es évek vége óta használtak szintetizátort, a billentyűs hangszerek az ellenpontos háttérből hirtelen a dallamos frontvonalba kerültek át. Zenei változáson, metamorfózison ment át a Rush, amelynek első lenyomata az 1982-es Signals volt, és ez a zenei világ abszolút dominánssá vált a ’80-as években megjelent lemezeiken. Innentől kezdve már csak egy ugrás volt a folytatás, mégpedig a Grace Under Pressure (1984), illetve a Power Windows formájában.

Ahogy említettem, nem én vagyok a banda legnagyobb rajongója, szakértője, írásom szigorúan első hallás után szerzett benyomásaimon és némi háttérinformáción alapul. Miután befejezték a GUP turnéját, rövid pihenőre tértek, majd 1985 elején jöttek össze, hogy nekiálljanak új alkotásuknak. Az anyag folytatta az eddigiek irányvonalát, ezúttal azonban már samplerek, elektronikus dobok, húros szekció és kórusok hozzáadásával. Alex Lifeson gitáros úgy tekintett vissza erre a periódusra, hogy a Power Windows-on tudatos törekvésük volt a Signals és a Grace Under Pressure legerősebb részeinek kiemelése és azok hasznosítása. Szerinte ez egy kohéziósabb albumhoz vezetett. Produkciós szempontból (értsd: előkészületek) meglehetősen bonyolultan haladtak a folyamatok, a körülményekről már nem is beszélve. 1985 februárjában Elora-ba (Ontario), az Elora Sound stúdióba vonultak be, hogy új dalokat írjanak és gyakoroljanak. Neil Peart dobos a stúdióhoz tartozó parasztházban akarta megírni a szövegeket, amíg Alex Lifeson és Geddy Lee a zenén dolgozott, hogy azok passzoljanak a tőszomszédságban lévő pajtában alkotó dobos soraihoz, aki egy ötéves gyereknek megfelelő méretű asztalon vetette papírra gondolatait. Ez idő alatt kutatott Neil Peart a Manhattan Project kapcsán, hogy a hasonló című dalhoz szöveget írjon.

(A Manhattan Project, azaz Manhattan-terv a második világháborúban az atomfegyver kifejlesztésére szolgáló közös vállalkozás volt, amelyben az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kanada vett részt. Megindításáról 1942-ben döntött Franklin Delano Roosevelt elnök a magyar Szilárd Leó kezdeményezésére, akit ebben Albert Einstein is támogatott. Szilárd a német atombomba-kutatásokra és azok veszélyeire hívta fel a figyelmet. A projekt vezetője Robert Oppenheimer lett, aki számos neves amerikai tudós mellett magyar, olasz és más egyéb származású fizikust választott ki a projektben való részvételre.)

A csapat előnyére szolgált, hogy mielőtt a session-ök elkezdődtek volna, már készen álltak a The Big Money, a Mystic Rhythms és a Marathon vázlatai. Lee és Lifeson a koncertek beállásain rögzített jammelések és a gitáros saját ötleteit tartalmazó szalagok révén szortíroztak, hogy megírják a zenét a három számhoz. Miután kidolgoztak néhány dalt, 1985 márciusában egy rövid, ötnapos, bemelegítő turnét bonyolítottak le Floridában, előadásukat élesítve és az új nótákat tesztelve a felvételek előtt. Ezeket a koncerteket követően tértek vissza Elorába és folytatták a munkát az új szerzeményeken; ez a kis szünet pozitív lökést adott nekik. Korábbi gyakorlatuktól eltérően ez alkalommal a zenekar nem egyetlen stúdióban dolgozott, hanem 1985 áprilisától augusztusáig több különböző helyszínen került sor a felvételekre.

Szakítottak addigi producerükkel, Terry Brownnal, és a Power Windows-t Peter Collins-szal készítették. A bemelegítő bulik folyamán, Floridában ismerkedtek meg az ausztrál James „Jimbo” Barton hangmérnökkel, akit Collins javasolt. Elfogadták a szakembert, és Peart később megdicsérte Barton közreműködését, a zenekarnak adott tanácsait, a dalok javítására tett apróbb javaslatait. Hozzátette még, hogy a Rush hangzása progresszívről nem progresszívre változott. Lifeson a Power Windows felvételeivel kapcsolatos emlékeket azzal egészítette ki, hogy kellemesebbek, szórakoztatóbbak voltak, mint a Grace Under Pressure munkálatai. Kifejtette továbbá, hogy olyan elemeket tartalmazott, amelyeket korábban nem épített be a Rush dalaiba, és több olyan határt is áttörtek, amelyek a korábbi albumokon még megvoltak.

A felvételek az angliai Oxfordshire-ben, a The Manor stúdióban kezdődtek el, ezt követően Montserratra települtek át az AIR-be, majd visszatértek Angliába, hogy Londonban a SARM, az Angel és Abbey Road stúdiókban fejezzék be a munkát. Soha nem szoktam belemélyedni a szövegekbe, így a külső forrásokra hivatkozva írom le, hogy a Power Windows elsősorban a hatalom különböző megnyilatkozásaira fókuszál, a Territories például a nacionalizmust bírálja szerte a világon, míg a Signals-ról ismert Subdivisions-hoz hasonlóan a Middletown Dreams a külvárosi egyhangúságot tárja fel és az átlagember kísérletét, hogy átmenetileg megmeneküljön tőle.

Kis túlzással, a korong a nyolcvanas évek közepét meghatározó, billentyű-orientált new wave/popzenét tartalmaz. Nyoma sincs rajta a korai lemezek szinte kinyomozhatatlan összetettségének, zenei finomságainak; ez esetben az egyszerű, nagyon fogós dallamokra, témákra épített szerkezetek kaptak főszerepet. Fülbemászó, könnyed melódiákkal, struktúrákkal szövik át a tételeket, legyen szó a nyitó, nagyon lendületes The Big Money-ról, a Grand Designs-ról, a Manhattan Project-ről vagy a Marathonról, egyértelműen slágeresre, rádióbarátra szabták a figurát. Bizony olyan előadók jutottak eszembe a lemez hallgatása közben, mint a Starship, a Talk Talk, vagy a Mr. Mister, tehát a gyerek- és fiatal tinédzserkoromat meghatározó formációk.

Könnyedebb, visszafogottabb muzsika ide vagy oda, a ritmusszekció nem hazudtolja meg önmagát, egymaguk elviszik a hátukon a produkciót, és itt szó sincs arról, hogy Alex Lifeson érdemeit kicsinyíteném. Élményszámba mennek Geddy Lee futamai, Neil Peart változatos, érzelmekkel teli, elegáns dobolása, pörgetései. Ahogy a Van Halen remekül integrálta a gitárszintetizátort a Jump-ba, úgy a Rush is remekül használta ki, olvasztotta muzsikájába az akkori idők adta újításokat, lehetőségeket. Semmiképpen nem hagyhatom ki a záró Mystic Rhythms-t, azt a különleges hangulatú felvételt, amelyen a Professzor afrikai és indiai dobokat is alkalmaz.

Nem akarok felesleges közhelyeket pufogtatni, de egy páratlan életmű, pályafutás ért véget Neil Peart halálával. Ahogy példám mutatja, sohasem késő egy-egy adott zenekart felfedezni, elmélyülni zenei világában. Minden idők egyik legnagyobb hatású és tudású dobosa hagyott itt bennünket egy évvel ezelőtt, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Minden jót, Professzor, odaát!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!