Guilty Pleasures

Amint láthatjátok, új alcímmel, a Guilty Pleasures-szel bővül a Különbejárat rovat. A Guilty Pleasure kifejezés olyan élvezetet takar, amelyet az ember általában szégyell mások előtt, de nem kell megijedni, nem a szerkesztőség tagjainak perverzióira derül fény, néhányan közülünk mindössze azt vállalták, hogy mintegy coming out-ként az olvasók elé tárják azt, hogy a metálzenekarok mellett még milyen, az átlagos rocker számára nehezebben befogadható zenéket hallgatnak, amiket aztán nem vernek nagydobra. Elsőként jöjjön Buga B a mocskos kis titkaival!

Guilty Pleasures 1. avagy Buga B titokzatos világa

Az a megtiszteltetés ért, hogy a rovat kiötlőjeként és gyakorlott zenei félrelépőként (Majka folyton a Depeche Mode-dal szekál, némileg alaptalanul) én oszthatom meg veletek, hogy ha éppen nem metált hallgatok (az esetek 90 százalékában ez történik), akkor mivel nyugtatom/borzolom (kinek-kinek vérmérséklete szerint) az idegeimet.

Midnight Oil

Kezdjük a metálhoz talán legközelebb, ám mégis távol álló bandával, az ausztrál Midnight Oil-lal. Lényegében rockbandáról van szó, akikben a fülbemászó dallamok mellett a mondanivaló is megfogott, hiszen gyakran énekelnek a Föld, vagy éppen az ausztrál őslakosok kizsákmányolásáról. Igazán középiskolás éveim alatt találtam rájuk, a Beds Are Burning-et rongyosra játszotta minden adó és kopasz énekesük, Peter Garrett igazi védjegyükké vált, de szerencsére a munkásságukban mélyebbre ásva még több gyöngyszemre bukkanhat az ember.

Az Earth and Sun and Moon album után egy picit elvesztettem irántuk az érdeklődésemet, ráadásul az együttes 2002-ben egy időre fel is oszlott, hogy énekesük a politikusi karrierjére koncentrálhasson, méghozzá az Atomleszerelés Párt színeiben. Már szinte hallom, ahogy Majka a háttérben azt susogja, hogy „na, ez igazi hippi szar lehet”. Tény, hogy van egy kicsit ilyen jellege is a zenének, főleg a témák miatt, de engem mindig jókedvre derít; főleg napfényes napokon működik a kémia köztem és a Midnight Oil között.

2009-ben egyébként újjáalakultak, és idén végre új anyaggal, egy minialbummal is kirukkoltak, a The Makarrata Project-tel, ami első hallgatás után elég ígéretes visszatérésnek tűnik; ezúttal megpróbálom majd nem szem elől téveszteni őket. Például ha tudom, hogy három évvel ezelőtt még Európában is turnéztak, tutira nem hagyom ki őket.

Mit ajánlok tőlük? A szentháromságot: Diesel and Dust, Blue Sky Mining, Earth and Sun and Moon.

Roisín Murphy / Moloko

No, itt már veszélyesebb vizekre evezünk, hiszen minden jóérzésű metálrajongó beleborzonghat az olyan műfajleíró szavakba, mint a trip hop vagy a dance. Ebben a cikkben talán ezzel az előadóval/együttessel távolodom el a legjobban a fémzenétől, de higgyétek el, okkal teszem!

A Moloko lényegében egy ír-angol duó, Roisín Murphy énekesnővel és Mark Brydon producerrel a fedélzeten, ami egy „rendes” zenekarhoz szokott embernél máris bekapcsolja a vészjelzést. Viszont a névválasztás már annál jobban sikerült, hiszen Anthony Burgess Mechanikus Narancsából nyúlták le az orosz gyökerű moloko (tej) szót.

Ahogy a Midnight Oil-nak, a Molokónak is van világslágere, amit még a műfajt nem különösebben kedvelők is ismerhetnek, ez pedig a Sing It Back. Természetesen ez a zenekar is középiskolás koromban talált meg, amikor jóval kísérletezőbb kedvű voltam, mint bármikor előtte és főleg utána. Egyébként a dance műfaja rendkívül távol áll tőlem, de ez a banda valahogy megfogott, főleg az énekesnő, Roisín Murphy extravaganciájának, jó értelemben vett őrültségének (is) köszönhetően, illetve annak, hogy a műfajon belül is különcnek számított a banda.

A duó 2003 környékén aztán feloszlott, részben annak köszönhetően, hogy a szerzőpáros párként is szakított, de számomra ez volt a lehető legjobb, ami történhetett velük, mert emiatt kezdett szólókarrierbe Murphy, hogy az art pop királynőjévé váljon, és egyre extrémebb fellépőruhákkal és melankolikus szerzeményekkel sokkolja közönségét. Az ő munkássága már sokkal kifinomultabb, művésziesebb, mint amilyen a Molokóé valaha is volt.

Mit ajánlok tőlük? A Molokótól mindenképpen a Things to Make and Do-t, Roisíntól pedig a Ruby Blue-t.

Nitzer Ebb

És végül jöjjön az utolsó, a metáltól a Midnight Oil-hoz hasonlóan szintén nem ANNYIRA távol álló banda, méghozzá az indusztriális/elektronikus rockot sok szintivel megöntözve játszó Nitzer Ebb, akik abban is hasonlítanak a MO-ra, hogy egyszer már feloszlottak, de azóta újra összeálltak.

Nem meglepő módon ez a zenekar sem mai csirke, szintén a gimis évek alatt kaptam rá, és mivel kellőképpen komor és sötét hangulatú zenét alkottak az essexi srácok, azonnal az egyik nagy kedvencemmé nőtte ki magát a banda. Hiába van tömve a legtöbb számuk szintetizátorral, számomra ugyanolyan súlyosan szólnak, mint bármely metál csapat. Ha valaki úgy érezné, hogy kíváncsi Buga B zenei perverzióira, akkor mindenképpen velük kezdje, a cikkben említett három zenekar közül egyértelműen ők a legkeményebbek – ha lehet ilyet mondani.

Egyszer már maradtam le koncertjükről Pesten, hiába volt jegyem rájuk, remélem, 2021-ben végre az ő zenéjükre is alkalmam nyílik ugrálni egyet. Ha albumot kellene ajánlanom tőlük, az mindenképp az Ebbhead lenne: alapdarab, amin nem fog az idő, hiába 1991-ben készült.

Panic! At The Disco és How to Destroy Angels

Sokáig gondolkodtam azon, hogy ezek a bandák is bekerüljenek-e a repertoárba, mert annyira cikinek éreztem őket, hogy ezek lehetnének a guilty pleasure szótári definíciója mellett az illusztrációk, de ha már csináljuk, csináljuk rendesen, nem igaz?

Szóval csak röviden: igen, a Panic! At The Disco annak idején emo bandaként indult, és igen, ezt a korszakukat szeretem a legjobban. Mára már csak Brendon Urie énekes maradt meg hírmondónak a csapatból, aki egyre inkább a szving/dance/elektro pop felé tendál – tegyük hozzá, a legnagyobb bánatomra. Ha bármit is bevesz a gyomrotok ebből a kavalkádból, akkor a Fever You Can’t Sweat Out albumukat ajánlom, míg az extrém kísérletező kedvűeknek a Death of a Bachelor-t.

A How to Destroy Angels-t már kevésbé érzem kellemetlennek, elvégre ennek a csapatnak is Trent Reznor, a NIN agya a főnöke, és poszt-ipari zenében utaznak Ross Atticuss-szal, Reznor régi harcostársával, illetve Reznor feleségével, Mariqueen Maandig-gal. Itt már maximálisan a szintiken van a hangsúly, a bandában nincs meg az a nyers erő, ami a NIN-ben, de kellemes chill zene lehet, ha valaki vevő az ilyesmire. Trent Reznor-rajongóknak erősen ajánlott, másoknak csak mértékkel. Javasolt album: Welcome Oblivion.

HTDA

Nos, a vallomástétel megtörtént, és bár tudom, hogy a metálon kívüli kedvenceim a mainstream határát súrolják, biztos vagyok benne, hogy utánam kitárulkozó szerzőtársaimnál majd sorra jönnek a kambodzsai torokénekes triók vagy a nepáli szving bandák, szóval megvolt a bemelegítés, folytatódjon a borzongás Colyval!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!