Astarium – Hyperborea (2020)

A legtöbbünk számára valószínűleg csak a NatGeo-ról ismert orosz távolkeletről, Novoszibirszkből származó Astarium 2005-ben alakult. Azóta sok-sok kiselemezzel és 3 (más hírek szerint a hetedik) sorlemez kiadásával aktív az egyszemélyes társaság. A Satanath Records-nál kiadott, vagy újrakiadott lemez borítója sokat ígért. A számomra már régen sablonossá vált olvashatatlan logók és a vérrel festett jelenetek helyett az Astarium fenyőfába ültetett karcos acélfelirata hatásosan jelenik meg a képen. Amennyiben a vizualitás ad útmutatást, úgy az észak-európai black-death-doom zene újabb felkent papját látjuk a fotón: ez megfelelő iránytű a muzsikához. Sin, eredeti nevén (latin átírással) Nikolay Sikeritsky a king diamond-i festés egyedivé tételével azonban semmit sem bajlódik.

Astarium, azaz Sin

Zenéjével abból a sötét témakörből merít, ahonnan a Cirith Ungol-tól a Mayhem-ig, a Bathory-tól a Children of Bodom-ig, a doom-os HM-től a black/death irányzatokig a stílusok nagyjai széles e világon szívesen vesznek ihletet. Sin a szimfonikus black metalt képviseli. Jelen lap elektronikus hasábjait pörgetve arra a megállapításra jutottam, hogy a lemez zenei anyagát ebben a stílusban nem nevezhetem egyedinek. Az ösztönösség erejével néhány más stílus (pl. a grindcore, vagy a death) jellegzetességei is átszűrődnek a zenén. Egy helyütt azt olvastam a net-en (tehát igaz), hogy a német black metal is hatást gyakorolt az Astarium megelőző lemezének idején az alkotóra. Ebben lehet valami, mert a számomra meghatározónak tűnő Bathory mellett az Empyrium hatása is megjelenik a dalokban. Majd az Anders Fridén-féle (In Flames) károgó énekkel egészül ki (itt viszont dallamos ének nélkül). Igen, az iránytű menti keresés után a távoli koncertteremben ezen bandák dallamai keverednek az én fülemben, furcsa elegyben. A számok első és második hallgatásra is érdekesek, de némiképp kiismerhetők. Az első után szinte sejthető, hogy hányadik dal lesz egy újabb átkötés. Bár lehet, hogy a véletlensorban stream-elés korában ez csak a nekem számít. Másfelől jó, hogy ma is készülnek ilyen történetmesélős korongok. A mindent átitató billentyű többféle hangzása mellett érdekes, hogy igazából nem hallatszik a klasszikus értelemben vett hangszerszóló. Helyette jeges esőként hullik ránk a sok-sok szisztematikus (monotonitása ellenére sem unalmas) dallam. A zene lüktetése általában a jellegzetesen lassabb ének ritmusa alá támaszt. De a mély és még mélyebb, sötét-dörgő ének változatlan tempója mellett az front-szereplő (hisz’ minden hangszerest ugyanaz alakít) nem vált tempót, miközben a basszus és a dob gyakran kettőzi, majd megint kettőzi az ütemet.

A kezdő Mysterius Fog másfél perces tétel csatazajjal, lovasszekér csattogásával és patadobogással indul, majd a monoton szintetizátor hangzás vastagabbá báik, ezalatt kellemesen tompán ver a dob. Alatta, mint egy lemezsercegés zajok hallanak, léptek, ágak reccsenése. Inkább szürkületben kezdd a hallgatást, mint éjjel. A billentyűs hangzás a második The Wild Hunt-ban is dominál, A kissé keleties dallamokra végül megérkezik az a bizonyos károgó ének, várom meddig bírja, hogy a levegőt szívva, s nem fújva énekel. (Még negyven percig.) Hallom, hogy sok sávot játszanak a billentyűk, nem véletlen, hogy egyszemélyes a projekt, de ez nekem már a lemez negyedik percében kissé kaotikus. Minden estre ez a hangzás innentől jellegzetes dallamszőnyeget terít a 46-percnyi long-play minden dalának egyéb hangszere alá. Örvendetes, hogy a dob nem veri szét a dallamokat. A harmadik tétel, a Doomed néhány percében sávjaira válik: a ’80-as évek krimijeinek 1-2 ütemes aláfestő hangjaira egy orgonafutam után túlvezérelt gitár felel. A szobánkban üvegcsörömpölés csattan, majd a betört ablakon át távoli robbanás zaja dörren. Ezután kezd atmoszferikus dallamaival (mintha a Metallica One-ját gyakorolná) a Halls of Winter Gods. A negyedik tételben gyors tempóval csap a dob és a basszus, és ugyanebben az ütemben károg az ének. A háttérben egy ezúttal jellegzetes orosz sátras-lagzis dallam szól, és a dob ehhez illő cifrázással zárja a strófákat. A When the Proud Die-ban nyilvánvalóvá válik, hogy az angol dalcímeknek megfelelően valóban, teljes terjedelmében angolul halljuk a lemezt. A zengő basszus felett csembaló hangzással kísért minimál-líra éppen azelőtt ér véget, hogy elunnám. A hatodik Snow Storm-ban a károgás a mélyen gurgulázó doomos/gothicos énekre vált és a lassan áradó gitár, a felette domináló orgona hangja mellett az a szárazon szűrt szöveg felelget a mély hangra.

Eddig ez a legérdekesebb nóta. A felénél a dobogó ütemre váltva izgalmasabbá is válik a dal és mondhatni már jellegzetesen fordul kaleidoszkóposon csilingelő hangokkal díszített orgonazenébe. Itt hallom jól milyen játékos a basszus. Sin vigyáz rá, hogy ne lankadjon a figyelem, mert a Sign of Cosmic Might címéhez híven erősen indul, majd pattogósan szellőssé válik. Minden ismétlődő dallamnak feladata van a hangulatkeltésben, a motívumok váltokozása valóban nem unalmas. A kozmikus erőkőről szóló sötét dalban meglepő és szórakoztató az elektronikus csipogás. Mintha valami arkangyal landoló úrhajójának műszerfalán villogna a Lassíts!-lámpa, ahogy a Föld hajlatát látjuk a világűr alatt. A nyolcadik dal a For the King! visszatér a szerző másik kedvenc témájához, a történelmi témákba ágyazott rettenethez. Furamód ez a dal, hangzásában alig különül el az előzőtől és kissé szétesőnek hallik. A négyes egységek végén pergető dob akkor hallatszik jól, amikor a kaotikus, diszharmonikus billentyűs zene alábbhagy és teret enged a basszusnak a ritmusgitárral. Ám az öt perc bennem nyom nélkül tűnt el. Az instrumentális Battle Glory viszont jól énekeltető dallammal indul, a Subway to Sally bármely lemezén elférne.

Színfolt a lemezen, mondom, mire jön a Daughter of Imir. Azt gondolnám, egy kocsmai mulatozás kacér hölgyét hallom nevetni, de a belépő orgonával a hangzás templomivá válik A dal egy olyan (tán klastromban élő) leányról szól, aki a csatamezőn elesettekhez jár, közöttük énekel és táncol. A basszus és a ritmusgitár játékos dallama újra az előtérbe jön. A károgó ének kiváló ritmussal festi érdekessé a számot. A bevezetőben hallott nevetgélés újra a sokszor ismételt orgonahangokba fullad. A károgó és mély torkú ének felváltva mondja tovább a történetet, bár ebből érteni semmit nem lehet. A hangulata mégis illik a zenéhez, viking-metalos csatadalokból ismert jelenetet hallok ki a cselekményből. A megfelelő arányban előre-hátra tolt sávokban megszólaló hangszerek szinte a dal végéig érdekesek. Végül a halk nevetgélés az orgona kiteljesedő zengésével és a gonoszul károgó énekkel ér véget. A hangulatfestő rövidke Red Rose után a billegő dallamokra (áh, értem, már miért két ujja van a fényképen!) épülő Kill to Survive ezer effekttel, farkasüvöltéssel meg-megszakított üveghangú dallamokkal, angyali háttérkórussal indul. A szibériai farkas, meglehet emberi alakot öltve elkerülve Piroskát, belép a sötét kunyhóba, ott hatalmas rumlit csinál – így képzelem. A felgyorsuló zene egy újabb billentyű futammal gazdagodik, és furcsán keverednek a mollos alapdallamra játszott dúros motívumok. A károgó és mély torkú recsegő vokál kétszólamú éneke, az ismét újabb billentyű dallam, majd a lekerekítetten dübörgő dobok új dinamikát adnak a nótának. Visszatér a negyedik sorában szinte fals billentyű, nyers gitár vijjog… és aztán a hideg éjszakában szálló farkasvonyítással a rémes álomnak vége szakad. Az érdekes tétel után ismét egy erős dallammal köt át az alig több, mint egyperces Carpathian Windspirit, a duda hangzását imitáló recsegéssel. Ezt a dallamot bizonyos, hogy a Fintroll lemezein már hallottam, de sebaj, mert az elhaló hangok után máris jön a tizennegyedik tétel, a Curse of the Past. Az előző dalokhoz képest eléggé sablonos, de ahogy eddig szinte minden nóta közepén itt is kapunk egy ötletes betétet a refrénben, a katonás dobbal kísért mély énekkel. Végső soron a lemez dinamizmusának megtartására elfér rajta ez a többihez mérten gyorsabb ütemű dal. A Lucky Bastard ismét robbanással végződő rövid epizódja után az utolsó, tizenhatodik tétel a Zhothaqquah az előző 3-4 perces dalokhoz hasonló erős, oktávokat fel-lefogó billentyű-akkordokkal indul.

Astarium – Zhothaqquah

A sejtelmes mélyhangú és a károgó ének ugyanúgy válaszol, ahogy a vonóstónusokban a billentyű szővi az ezúttal nem túl virtuóz hangokat. Az a bizonyos gótikus hangulat remekül belengi a dal végét: szuggesztíven hömpölyög a zene, mit egy jégár. Majdnem egy percen át szól még, ismétlő dallammal, alatta kicsit váltakozó dobbal, szinte egészen a vége előtt berecsegő énekelt hörgéssel hal el.

Az Astarum lemeze nem kimagasló, de jól hozza a stílus standardjait. Talán érdekesebb lett volna egy rövidebb lemezzé varázsolni a számtalan ötletes dallamot. Jelen formájában megbízható háttérzene a szimfonikus black metal kedvelőinek.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!