Kedvenc énekesnőim

1984-85 táján Wendy O. Williams és Joan Jett volt az a két rock/metal énekesnő, akiknek a dalait felvettem a rádióból, így ők voltak az első kedvenceim ebben a műfajban. Nem sokkal később, kezembe véve az első német nyelvű Metal Hammereket, azt tapasztaltam, hogy ennek a kategóriának az erőviszonyait akkoriban két metal lady, a német Doro Pesch és a kanadai Lee Aaron rivalizálása határozta meg. Legalábbis ez jött le gyakori médiás jelenlétükből.

A tágabb ismerősi körünkben, akiktől Dávid barátom és én a kóstolókat kaptuk kazettán, nem nagyon voltak metalénekesnő-rajongók, nekem pedig – a Warlock kivételével – egyik female fronted csapat sem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy pénzt áldozzak rá a lemezboltban. Így aztán nemcsak Lee Aaron és Lita Ford maradt ki az életemből, hanem a Chastain (Leather Leone), a Hellion (Ann Boleyn), a D.C. Lacroix (Sylvie Lacroix), a Znöwhite (Nicole Lee) és sokáig a Heart, a Girlschool, valamint a Zed Yago (Jutta Weinhold) is.

A Holy Moses (Sabina Classen) már megvolt, de nem vált a kedvencemmé, a Détente-et (Dawn Crosby) is túl durvának találtam, a Vixen és a Phantom Blue virágkorában pedig már javában thrash-fanatikus voltam. Novák Norbi jegyezte meg, amikor a minap erről a témáról leveleztünk, hogy akkoriban nem a csajos bandákra buktunk, hanem a minél keményebb, gyorsabb zenéket kerestük. Márpedig a hölgyek hangja ezeken a muzsikákon a legtöbb esetben lágyított, aki pedig hörgés tekintetében a férfiakkal vetekedett, annak a jelenléte már nem annyira a nőiességről szólt.

A német Metal Hammer 1985-ös közönségszavazása

Persze nálam és sok hozzám hasonló tizenévesnél már akkor is számított, pluszpontokat generált az énekesnők kinézete, posztereken és koncerteken szexuálisan vonzó megjelenése, de mint látható, ez sem ösztönzött feltétlenül arra, hogy a zenéjükkel is megismerkedjem. Érdekes, hogy a német Metal Hammer év végi közönségszavazásán ugyan már 1983-ban is létezett külön kategória a „gyengébb nem” képviselői számára, de akkor még Nena és Nina Hagen is megelőzte Doro-t ezen a listán, annyira nem volt választék hölgyekből a heavy metal német mezőnyében. A rá következő években viszont a nők és a férfiak ugyanabban a kategóriában versenyeztek, de Doro-nak így is sikerült a germán színtéren, 1985-ben és 1986-ban is valamennyi férfi vetélytársát maga mögé utasítania. Nálam az előbbi évben Wendy O. Williams, a rá követező két esztendőben pedig a Warlock frontasszonya vitte el a pálmát.

Visszaemlékezve azokra az időkre, nem mintha Doro akkora kedvencem lett volna (a True as Steel lemezt, mondjuk, máig szeretem), egyszerűen csak nem volt akkora kínálat hölgyekből a gyűjteményemben. Ezt igazolandó, 1988–1990 között nem is állítottam rangsort ebben a kategóriában. Aztán jöttek a 90-es évek, és a dekád elején előbb a The Nymphs (Inger Lorre) talált rám, a vége felé pedig a The Gathering-et (Anneke van Giersbergen), a Nightwish-t (Tarja Turunen), a Drain STH-t (Maria Sjöholm) és Lana Lane-t fedeztem fel magamnak.

Inger Lorre

Az új évezredben aztán nemcsak a szimfonikus és az alternatív metalban nyert létjogosultságot az énekesnők szerepeltetése, hanem a doom-ban és a death/thrash irányzatokon belül is. Ma már – ha nem is divatos, de – abszolút elfogadott, hogy nem férfi áll egy kemény zenét játszó banda élén. Nem akarom túlelemezni, de továbbra is ott van ebben egy jó adag szexus, a rajongók részéről a változatosság iránti vágy, valamint a durva muzsika és a lágyabb ének közötti kontraszt izgalma. Ismerek olyanokat, akik szerint a metalban továbbra sincs helye énekesnőknek, hacsak nem artikulálnak úgy, mint Angela Gossow, Alissa White-Gluz (mindkettő Arch Enemy) vagy Fernanda Lira (ex-Nervosa), én azonban nem tartozom közéjük. Nálam kifejezetten hívószó tud lenni az „énekesnő”, bár a szimfo metal szopránjait (Sharon den Adel/Within Temptation, Simone Simons/Epica, Charlotte Wessels/Delain), pláne az operisztikus megoldásokat (Tarja) ma már jóval kevésbé csípem, mint a búgó, mélyebb hangú vokalisták produkcióját.

Jennie-Ann Smith

Ma reggel én is leszavaztam tíz kedvenc énekesnőmre. Itt most valamivel több hölgynek adok helyet: 18 olyan vokalistát említek, akik az elmúlt években, évtizedekben az átlagosnál mélyebb benyomást tettek rám, és akiket ma is a kedvenceimnek nevezhetek. Néhányukról már korábban is írtam (itt és itt), akkor konkrétan egy-egy lemezük kapcsán, most azonban magukra az előadókra helyeztem a hangsúlyt.

Anneke van Giersbergen (The Gathering): nemrég kijelentettem, hogy ő a kedvenc énekesnőm, úgyhogy ezen továbbra sem szeretnék változtatni. Abban a cikkben (itt olvasható) kedvenc Anneke-dalaimon keresztül mutattam be a holland énekesnő munkásságát.

Inger Lorre (The Nymphs): Lori Ann Wening vagy ahogy mi ismerjük, Inger Lorre óriási egyéniség, és persze a hangja miatt sem kell szégyenkeznie. 🙂 Sajnos a The Nymphs-szel és szólóban is csupán egy-egy lemezt jelentetett meg.

Jennie-Ann Smith (Avatarium): a csapat által játszott muzsika és a frontember hangja is nagyon bejön. Ez az az orgánum (és még jó néhány listás hölgyé), az alt hangszín az, ami szerintem a legjobban passzol ehhez a műfajhoz.

Lisa Healy (Demon Incarnate)

Lisa Healy

Alia O’Brien (Blood Ceremony)

Farida Lemouchi (The Devil’s Blood)

Gina Rios (Spacegoat)

Miss Aileen (The Evil)

Georgie Cosson (Kitchen Witch)

Lana Lane

Alia O’Brien

Sharon den Adel (Within Temptation): nálam inkább a múlt, mint a jelen, hiszen a 2011-es The Unforgiving albummal bezárólag szenteltem figyelmet a csapatnak. Sharon hangját is inkább a mélyebb regiszterekben szeretem.

Johanna Sadonis (Lucifer)

Jamie Nova (Witchburn): a csapat által játszott muzsikát stoner/doom-ként aposztrofálják, ami időnként blues rockba hajlik, Jamie-nek azonban mindettől függetlenül óriási hangja van.

Liz (Grajo)

Jill Janus (Huntress): a csapat muzsikája kapcsán inkább maga a jelenség, az imidzs, mint Jill hangja fogott meg.

Jill Janus

Maria Sjöholm (Drain STH)

Wendy O. Williams: csupán az elmúlt időszakban ástam bele magam az énekesnő ős-bandája, a Plasmatics zenei világába, így Wendy megint az újdonság erejével tudott hatni rám.

Candice Night (Blackmore’s Night): az egykori Deep Purple-gitáros és felesége reneszánsz folk rockot játszó csapata ugyan távol áll a heavy metaltól, ezzel együtt imádom Candice meleg, bársonyos hangját. Az Avantasia legutóbbi albumán bebizonyosodott, hogy az énekesnő a keményebb műfajban is megállja a helyét. Szívesen hallgatnék tőle több ilyen zenét is.

Összességében elmondhatom, hogy nem kifejezetten keresem az énekesnővel felálló csapatokat, de ha belefutok egy-egy ilyenbe, nem dobom félre. És időnként tényleg kincsekre lelek, maradandó élményben lesz részem.

Gina Rios (Spacegoat)
Liz (Grajo)
Jamie Nova (Witchburn, a kép jobb szélén)
Johanna Sadonis (Lucifer)
Miss Aileen (The Evil)

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!