Ørdøg – 3 (2020)

A zenekar jól tudja, hogy az Ørdøg a részletekben rejlik. A zene rétegezettségében. A szöveg szövetében. Az ismét várt, sokszor keserű ízű szójátékokban. Szavakkal megfestett plasztikus képekben. Miért váratnám az olvasót (hallgatót!), hogy megosszam, a számomra a 3.sz. Ørdøg-lemez közel maximális pontot ér?

Mert az Ørdøg harmadik lemeze nem pontokban mérendő, bár a költői mélységű szöveg megfogalmazásai sokszor rendkívül pontosak. Az első ördögi korongjától ismerem a bandát. Néhány éve még szoknom kellett a hangzásukat, a friss lemezük által teljes mértékben a rajongójukká váltam. Több tekintetben friss a korong: éppen ebben a hónapban jelent meg a HammerWorld Magazin újabb CD-mellékleteként, EDGE label alatt: a mértékadó újság pont a célközönséghez juttatja el új alkotását. Ezzel még sokat nem mondtad, de mára úgy vélem, tényleg széles körnek játszhatnak. Láttuk őket például Priest-ministránsok vegyes korosztálya, több ezer ember előtt, majd már másnap a Fezen Fesztivál Klub-jában elsősorban saját hódolói körében. Ez elég sokszínű célközönség.

Ezért az új lemez első neszére kíváncsian vártam, mire lesznek újonnan képesek. Lesz-e mérföldkő a harmadik lemez, vagy (és az sem kevés) egy mélyen a földbe vert pózna, amihez az ördögi körben mindenki a biztonság érzetéért kötheti ki magát. Végül, meglepetésemre, a korong egyik sem lett: az Ørdøg 3. egy “mindössze” nagyszerű hanganyagként szabadult ránk. A zenekar az első meglepő lemez, majd az annak meglepetését már nem hordozó második korong érdekes, alkalmanként kicsit hullámzó stílusa után kitágította zeneisége határait. Tette ugyanúgy, ahogy eltérő stílusért rajongó tömeget tudott lelkesen maga mellé állítani az említett arénás koncerten, sűrű félórában.

Az Ørdøg a sejtelmes fényekkel megvilágított kiállítótérbe helyezte a maga stílusának díszes keretét és oda egy izgalmas mozit kezdett vetíteni. Kerülöm, hogy arról szóljak: várható, vagy legalábbis feltételezhető a profizmus, hisz korábban a FreshFabrik-kal és a Superbutttal kellő zeneszerzői-előadói gyakorlatra, sőt nemzetközi színpadi rutinra is szert tettek a tagok. Mert ez a csapat a maga egységében is komoly fejlődési görbét táncol az Ørdøg-gel 2014. óta.  Most a fényes-faragott keretben negyven percen át csillogó árnyakkal táncoló fekete-fehér film pereg. Mahboubi Salim feszes basszusában, Szűcs Péter pontos és játékos dobolásában nincs hiba. Vörös András énekes erős költői képekkel kommentálja a látnivalót. A kiállítótér szélesre tárt ajtaján át mindenféle irányból érkeznek nézők-hallgatók: van, akit a grunge hangzása csalogatott ide, a Soundgarden-t és a Pearl Jam-et jellemző elgondolkodtató dallamfoszlányokkal. Másokat a Black Sabbath sötét motívumai, a mélyre hangolt, kigondolt gömbölyű basszus, vagy a valamikori Sisters of Mercy-t a One Second-on alaposan megidéző Paradise Lost másodkorszakos hangulatvilága. A modern metal úttörő hangzásának elemei csendülnek fel a System Of A Down kottáiból. Hogy eszközkészlete hasonló a Tool-éhoz (elnézést), talán nem meglepetés az első két korong minden dalának pulzálásával megérintő prog-rockos, pszichedelikus hangzása után. A két gitáros Nagy-Miklós Péter és Szentpéteri Zsolt mélyre hangolt sokhúrosával aztán ezen a lemezen sejtelmesen fokozza a hangulatot a Cult sikercsúcsát követő érájának mély dark/gothic, atmoszferikus, lebegős hangzásával. Csak a kiállítótérből kirekedt leendő hallgatók orientálásra említettem, kinek a logo-ját látnám életlenül tovaúszni a vásznon Mert a zene koherens egység: ördögös, a már rájuk jellemző disszonanciákkal. Innentől aligha tudom nem ehhez a lemezhez mérni majd a hazai (még ha oly színes és széles) hasonló stílusban alkotó bandák korongjait is.

Ezzel a lemezzel döbbentem rá, hogy a számomra a korábbiakon a szöveg kicsit erősebb volt a zenénél. A 3.sz. korongon a mondanivaló (akár énekelt, akár szavalt) erős egységben lüktet a jól megkomponált dallamokkal. Egyetlen fölösleges mondat, hiábavaló ütem nem veszi el a teret a daloktól. Az üzenetközlésre kezdetektől gondot fordító csapat mélyen merít jelen társadalmi problémáinkból. Nem tudom, disztópiát fogalmaz-e meg, vagy mégis elkerülhető rossz jövőt. Felkavaró minden mondat, különösen azért, mert okos versek formájában bomlanak ki . Kiüresedés, magány vagy az emberi kapcsolatokat átszövő szeretet/elfogadás/elutasítás érzése – sokszor azután kezdem érteni, hogy leforgott a dal. Ezért is kell újra hallgatnom. De Van időm (1.dal). Csak kínálóként nyújthatom a lemez újabb ízét: a zene (ahogy vártuk) ördöngösen in medias res kezd, majd a hangosbemondó tónusában beolvasott mondanivalóra in medias res kezdődik az énekelt szöveg „…és ha”… szinte rámripakodva, mintha az életet átaludtam volna a megelőző időkben. Már az első dalban feltűnik, hogy Vörös András képzettebb hanggal és szélesebb terjedelemben, több hangszínen fog énekelni, mint a megelőző korongokon. A címsor éneklésekor dördülő recsegős férfiének alatt magas énekhangok csendülnek, majd többször visszatérnek a követő dalokban.  A tétel végére a dob briliáns pergetéseket ver. Amilyen feszesen ér véget, úgy kezdődik a második dal (Az élet alássan) – hogy el ne merengj!

Ezúttal játékos gyermekvers hasogató fejjel átformált (ám nem kifacsart) mondatai pattognak, amire a gitár, a basszussal és az igazi hangszerként puffogó dobbal lassúra, aztán gyorsra vált… A dalszöveg ismét több, mint a korai Kispál-féle főiskolás filozófia. Anyanyelvünket használva alighanem mindegyikünk fejében peregnek az ismerős sorok. Ebben rejlik megint a dalköltő zsenialitása (ki-ki döntse el melyiké). Annak idején Weöres Sándort a gyermekversek birodalmába igyekeztek száműzni. Mire ő sokszor mélyen társadalomkritikus felnőtt verseket írt, s ezeket akár egy szoboravatói felolvasáskor is bizonytalanul értették meg maguk a közönségben állók, akikről szólt. Most egy emberi érzésekről szóló ritmusos versének sorai zörögnek egy kiskocsin, a felnőtt fejemben. A 3.sz. VIII c. tétel cseppet sem unalmas lüktetéssel indul, majd a már sablonként alkalmazott, énekelt és játszott akkordokat egyszerre zseniálisan váltja egy alig néhány másodpercre kiteljesedő harmónia („…ekveszítsd”). Lenyűgöző vagy kegyetlen, ahogy minden dallam, amibe végre ismerős jó érzéssel kapaszkodom itt a hangok kertjében bolyongva, az végül vagy a szövegében hordoz hideg-kiüresítő (de tartalmas) gondolatot, vagy máris agyoncsapja egy pattogó ütem.

A Két marék Kánaán zakatolással megtöltött ütemeiben a korábbi lemezekhez képest új színnel fedezem fel a Cult hangulatát. András sokkal jobb énekel, mint előtte bármikor, bátran utazik magasból mélyebbre és vissza.  Az erős indulással egyre emelkedő album első csúcspontja A legszebb szín (5.dal) egy többször (talán már ezen a lemezen is) megpengetett akkord súlyos ismétlésével startol, majd hömpölyög és ér is véget. Az ismét egyre tisztább ének azonban ezt is érdekessé teszi. A refrén közepén beköszönnek a sikerdalok (Natasa, Keringő) motívumai, néhány pillanatra, összetettebb harmóniákkal. A tétel, érzésem szerint, érettebb szerelmes (de legalábbis párkapcsolati) dal, mint bármely korábbi lemezen. Biztosan közönség énekeltető lesz, amint – szemtelen csavarral – éppen véget ér. A Semmi alá agyas elszállása után a már-már hard rockos Meztelen király robban: egy merő dobhangzásra épített örömzene – gondolnám, ha a szöveg megint nem rántana a szomorú valóságba és a dal hangzása nem lenne oly bús.

Legyen hát bánatzene. „A filmet itt félhomály mossa szépre” – árul el sokat a megénekelt pillanatról. Majd a katonáknak lelkesítő beszédet tartó szónokot eszelős röhögés mossa el és a bartóki szólót alig tudom követni. Bizonyosra veszem, hogy a Nincs-ben, ha tudat alatt is, de ott lehetett Kalapács kétszer is elveszejtő istene. A számomra ez a legprofánabb dal, de nem bánkódom rajta, mert a Méreg, a Király után az album harmadik fénypontjának lendületes kezdése elsodor. Ismét ízelítőt kapunk Vörös András hangszíneiből. A zenében változatos seattle-i hangzás keveredik a ’80-as évek rockgitár-zenéjével. A Hol érsz utol? képfestő szövegét, a zenére sejtelmes fátylat ejtő, többszólamú, elhúzott éneket recsegő-ropogó gitár kíséri. Mondhatnám, újabb csúcspont, de ki hinné, ha nem hallja? A 38 perces lemezen az utolsó dal végre lehetőséget hagy gondolkodni. A korong végére eljutottam oda, mint a sok-sokéves zenehallgatás során a meghatározó lemezekkel megesik. Szép keverésének és tiszta hangzásának köszönhetően végre világosan hallom, hogyan akart szólni a banda. Amikor újra hallgatom a korongot, mindig arra a hangulatra fogok emlékezni, amikor az Ørdøg zenéje a 3.korongon először felcsendült. Felzengett. Megkondult. Felkopogott. Hideglelést és borzongást okozott. Az Ørdøg hármas számú lemeze a finom részletekben rejlik.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!