Defecto: Duality (2020)

Kiadó:
Black Lodge Records

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

A "defektes" dán fémszívűekről a kezdettől fogva tudósítottunk, a 2016-os "Excluded"-tól a 2017-es "Nemesis"-ig, így abban a helyzetben vagyunk, hogy az eddig leírt teljes pályaívet követve tudunk véleményt formálni a legújabb megjelenésről. Ezúttal valamivel hosszabban készültek rá a fölvételekre, és a dalokon szerintem érezhető is, hogy egy kicsit átgondoltabb volt koncepció és nyugisabb a dalszerzés folyamata. Ami viszont már az első hallgatáskor föltűnt: sajnos a kiadóváltás és a stílus finomhangolása ellenére maradt a túlkompresszált, reszelős megszólalás. Ez nálam sokat elvesz az élvezeti értékből, mert olyan "beteg" állatfaj vagyok, aki szereti, ha egy lemez végighallgatása után nem csöng a füle még vagy fél órát. És nem, kedves barátaim, ez nem jelenti, hogy hangzás-náci lennék...

A dánok találó címet választottak harmadik albumuknak: a dualitás/kettősség ugyanis végig jól érezhető az anyagon. A lemez első felében a tőlük eddig megszokott hagyománytisztelő dán power metalt hallhatjuk egy csipetnyi szigorkodással (The Uninvited), amely azután a második részben határozottan belassul, dallamosabbá és kommerszebbé válik. Ezt a kettősséget csak fölerősíti, hogy az eddig jellemzően Metallica-Disturbed vonalon mozgó együttes határozottan elmozdult a hatalmas nemzetközi sikereket arató honfitársak, a Volbeat stílusa felé. Ugyan már a "Nemesis"-en is akadt némi rockabilly (Savage), a "Duality" hemzseg az ilyen ihletésű szerzeményektől: pl. Signs of Saturn, All For You, Untamed.

Nem meglepő tehát, hogy az új lemez fogadtatása elég vegyes a kritikusok körében: a szigorú bácsik puffognak, hogy a Defecto elnyálasodott, az amerikai metal-boybandek tévútjára lépett, míg mások (magamat inkább ebbe a kategóriába sorolnám) örülnek a lazább, dallamérzékenyebb fölfogásnak. Az a benyomásom, hogy a Defecto továbbra is keresi a saját hangját, így ez a fajta bátrabb kísérletezgetés a későbbiekben kifizetődhet. A Volbeat-féle rockabilly viszont, noha szerezhet némi olcsó népszerűséget, totál tévút; ez annyira markerévé vált Poulsenéknek, és ők azt olyan megközelíthetetlenül magas színvonalon csinálják, hogy kár lenne erre fecsérelni a Defecto energiáit.

Megmondom hát a tutit: a lemez második fele, a "Condemned"-től kezdve, lesz az igazi megoldás, ebbe az irányba kellene fordítani a szekeret, de a hangzáson mindenképpen finomítani kell. A "Washed Away" screamo-pop hangulatát persze el kell felejteni, de az instrumentális betét a középrészben határozottan ígéretes. Folytatódik hát az útkeresés, idővel talán a megkettőzöttség is elmúlik.

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!