Obsidian Gate: Colossal Christhunt (2001)

„The most underrrated album of all time.” – Ugye ismerős szöveg? Amikor keresgélés közben ilyen kommenteket olvasok, már azt sem tudom, sírjak vagy nevessek. Minden idők legelkoptatottabb hozzászólása – gondolom ilyenkor magamban, és eszembe jut, hogy a zeneipar legmélyebb bugyraiból sem lehetne olyan lemezt kiragadni, amely mögé ne sorakozna fel azonnal egy szabad szemmel is jól látható, elkötelezett rajongótábor – legyen az a zene bármilyen is. Nem mondom, hogy olykor nincs igazuk, én is ismerek mélyen alulértékelt produkciókat, de ha a kivétel erősíti a szabályt, akkor a Colossal Christhunt-ra mennyire igaz ez? Tényleg lemaradt valamiről az, aki sose hallott az Obsidian Gate-ről?

Valójában ott kezdődik a történet, hogy egy barátom külföldre költözése okán – mivel nem akart nagy csomagokkal megindulni – rám hagyta CD-gyűjteményének jelentős részét, megőrzésre, örök időkig. A több tucatnyi albumból kiválogattam az engem leginkább érdeklő hallgatnivalókat, elkülönítettem azoktól, amikről azt sem tudtam, kicsodák-micsodák. Így került hozzám egy elég tisztességes Hypocrisy-életmű, a Therion korai dolgai, a Cradle of Filth diszkográfia gerince, Dimmu Borgir-alapművek, meg még egy csomó ínyencség.

A másik pakli számomra ismeretlen – vagy csak névről derengő – zenekarok korongjait tartalmazta, amiket félretettem, hogy ha úgy hozza a sors, majd próbát teszek egyikkel-másikkal. Most úgy hozta – és az Obsidian Gate-re esett a választásom. Egyszerűen csak megtetszett a nevük. Ennyi. Úgy-ahogy, a cím is okésnak tűnt. Nagy dolgokat ígért. Azt sugallta, hogy lesz benne potenciál, dögivel.

Hát… Kinek mennyi az elég? Sosem tartottam magam a black metal szakértőjének, de abból indulok ki, hogy jó ízlésből annyinak azért birtokában vagyok (mint mindannyian), hogy műfajtól függetlenül meg tudjam különböztetni a jót az átlagostól. Jelen esetben szimfonikus black metalról van szó, aminek ismerjük az alapjait és pilléreit, megvannak a maga klasszikusai. Jó erőben kell lennie annak, aki át akarja rendezni az itteni erőviszonyokat, de próbálkozni szabad, az idő pedig majd helyükre teszi a dolgokat.

A zenekart Marco B. és Markus Z. alapította The Gate néven, amit aztán öt év – és két demó – után Obsidian Gate-re változtattak. Marco egy személyben gitáros és basszusgitáros a duóban, a dobokat Markus üti (amellett, hogy gitározik is), és az ének is az ő reszortja. 2003-as feloszlásukig két albumot hoztak össze – közülük a második fekszik most a boncasztalon. 2007-től újra léteznek, státuszuk a mai napig aktívnak van jelölve (Metal Archives, te mindenem!), de nem nagyon kapkodnak. Igaz, lemez is született azóta (Whom the Fire Obeys, 2014), de egyébként csend van körülöttük.

Hat tétel összességéből adódik össze a 43 percnyi játékidő, de mivel a Dux Bellorum és a címadó kivételével önálló karakterrel egyik sem nagyon büszkélkedhet (az említettek is csak úgy-ahogy), így a leütés-takarékosság jegyében egy kupacba gyűjtöm mindet, és általánosítok, pedig tudom, hogy az nagyon nem píszí.

Sötétségtől ihletett és velejéig gonosz akar lenni a lemez, de csak a „fárasztó” mellé húztam oda a pipát, a többi kritériumot kiszakadó tüdővel is alig tudja megugrani. Nem csoda, már az öltözőből rossz mezben jött ki. Aminek dominánsnak kellene lennie, az a háttérbe szorult, és ami inkább csak hangulati aláfestésnek lenne indokolt, az parádézik elöl. Ha vannak is jól eltalált gitártémák (feltételezem, hogy lenniük kell valahol), a hátsó sorokba tessékeli őket a mindenbe belekotnyeleskedő, saját szerepét túlértékelő szintiszőnyeg. Alapvetően ugyan duóként üzemelő zenekarról van szó, de a Colossal Christhunt-on harmadik tagként Daniella P. játékát is élvezhetjük – túlságosan is. A hölgy az „orchestra”-ként jelölt billentyűs részekben érdekelt, és csöppet sem fogja vissza magát, ha arról van szó, hogy meggyőzzön fontosságáról. A hatvanas évek hollywoodi gigaprodukcióinak – a római birodalom színterein játszódó, szandálos-kardos filmek – zenéinek elemeit és effektjeit gördíti minden pillanat alá, örökké fenntartva és előtérbe tolva a drámai hangulatot, ami egy szint fölött – és ez elég hamar bekövetkezik –, önmaga ellen fordul, kioltja saját erejét. A Colossal Christhunt kürtös-fanfáros diadalmeneteit talán még Néró is hamar megunná. De nem csak a mértékük, a hangsúlyuk is elhibázott. Nem ártott volna egy külső fül bevonása az alkotói folyamatokba (leginkább a keverésnél), mert Daniella kiegészítései, olykor giccsbe hajló, tolakodó díszítései pont elfedik a lényeget. A ripacs szintisáv ellopja a show-t, és még a fajsúlyosnak induló, komor víziókat is komolytalanná teszi.

Itt van például Néró izgalmas személye. Azé a Néróé, aki az Impérium eszméjének megtestesüléseként – valamint a Sátán helytartójaként – a Colosseum karzatán trónol, és őrült karmesterként vezényli le a keresztények lemészárlásának délutánra meghirdetett műsorszámát. A várt oroszlánok helyett azonban egy nagyzenekar masíroz körbe a porondon, így a mártírok szenvedését színlelt drámaiassággal interpretáló szerzemény valószínűleg csak black metalos mérce szerint megrázó. A vér patakokban folyik, az ördög örül, de hogy például mit keres Néró a Colosseumban, arra senki nem ad választ. Merthogy azt évekkel a halála után kezdték csak építeni… Nem is értem, miért akadok fenn ezeken… A lemezzáró, kilenc percig merészkedő Colossal Christhunt egyik tanulsága számomra éppen az, hogy nem kell az ilyen kicsinységeken lefagyni. Ez black metal, nem pedig történelemlecke.

A többi számban, ha az uralkodó nem is, de ugyanaz a probléma jelen van. Végig azt érzem, mintha a dalszerzői folyamat során összegyűlt témák és ötletek random halmazait különítették volna el egymástól, és adtak volna nekik ilyen meg olyan neveket. Nem érzékelem köztük az összefüggéseket. Egymásutániságuk van, ívük és saját akaratuk nem nagyon. Mintha a próbák során bármi felmerült lehetőség átment volna a szűrőn, és odatapadt volna az előzőhöz, az meg az azt megelőzőhöz és így tovább. Így születhetett például Behold the Imperial Rise vagy Tides of Envenomed Oceans címek alatt néhány hangulatilag egymástól alig különböző, megkérdőjelezhető egyéniséggel rendelkező, egymással felcserélhető tétel.

A német duó (trió) megtanulta a leckét, és fel is mondja hibátlanul, saját elképzeléseiről azonban hallgat. Annál nagyobb elánnal szántja fel viszont a pályát; mindkét térfél mindkét kapuját ostrom alatt tartja, rohamaival egyszerre akar a black és a szimfonikus összetevők vonalai mögé kerülni. A döntésképtelenség miatt minden kapufát gólnak hisz, és mind után határtalan önbizalommal ünnepelteti magát a császári tribun előtt. Nem tudom, mennyire egészséges része a műfajnak ez a félisteni pózba merevedett, mindent leigázó attitűd, de ha nem lenne így kitartva, még szórakoztatna is.

És ha már nevén neveztem, álljon itt intő példaként a Dux Bellorum is, aminek leginkább az ad sajátos karaktert, hogy hiányzik belőle a dob és a gitár. A „birodalmi barokk” hangszerelésű, nagyrészt instrumentális tétel elsőre üdítőnek tűnik, de hamar kiderül róla, hogy meglehetősen szürke színfoltról van szó. Sablonossága megfekszi a gyomrom. Hallgatása közben rendre azon kapom magam, hogy fél szemmel a kijárat felé mutató nyilat fürkészem. Mehetnékem van.

Az annalesek nem hazudnak: ugyanebben az évben, ugyanebben a kategóriában testesebb fenevadak is beneveztek a játékokra. A Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misanthropia-ja például keresztbe nyeli le a Colossal Christhunt-ot. Úgy viszonyul hozzá, mint kiéheztetett oroszlán az arénában tántorgó halálraítéltekhez. Nem kérdés, hogy a végén kinek a vérét kell homokkal felitatni.

Nem. Nem igazán vagyok elájulva. Bocsásson meg nekem minden Obsidian Gate-rajongó, de nem tudok velük tartani elragadtatásukban. Számomra nem adott sokat ez a lemez. Nem változtatott meg bennem semmit. Nem indult mozgásnak egyetlen alvó fogaskerék sem. Tudomásul vettem a Colossal Christhunt-on hallható zenét, és elfeledni ugyan nem fogom, de gyakran felidézni sem. Mindenki megy tovább, a maga útján.

Béke veletek!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!