Kansas – The Absence of Presence (2020)

Kansas-ről a legtöbb embernek valószínűleg az egyik amerikai állam jut eszébe. Vagy épp Kansas City. De aki otthonosan mozog a rockzene, azon belül is a progresszív vonal területén, annak más miatt is jól csenghet a Kansas név. Ugyanis így hívnak egy patinás amcsi prog. rock bandát, akik nemrég jelentették meg friss nagylemezüket. Sorrendben a tizenhatodikat. Nyilván a The Absence of Presence nem fog akkora klasszikussá válni, mint amekkora mondjuk a csapat aranykorából származó Leftoverture, vagy épp a Point of Know Return. Mint ahogy a legtöbb, majd’ 50 éve alakult zenekar, a Kansas is megírta alapműveit a ’70-es, ’80-as években. És a mai felállás már eléggé különbözik az 30-40 esztendővel ezelőttitől. Vannak, akik szerint az utóbbi pár albumukat már nem is Kansas néven kellett volna kiadniuk. Én ezzel nem értek egyet, de tény, hogy nem képesek már olyan jelentőségű lemezeket írni, mint pályafutásuk első felében. Viszont még mindig rendkívül igényes muzsikát játszanak, ezért én szívesen hallgatom az új dalcsokrot is.

Persze elképzelhető, hogy ha még mindig a csapat tagja lenne a klasszikus felállásból ismert Steve Walsh, Robby Steindhart, vagy épp Kerry Livgren, akkor ennél is jobban tetszene az aktuális korong. De egyáltalán nem biztos. Bár három régi motoros is tagja a mai Kansas-nek, mégsem a Rich Williams – Phil Ehart – Billy Greer tandem szerezte az új dalokat, hanem a két “friss hús”. Jelesül a 2016 óta zenekari tag Zak Rizvi gitáros, illetve a 2018-tól Kansas-es Tom Brislin billentyűs/háttérvokalista. Aki az utolsó nótában vezérdalnokká lép elő. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezáltal drasztikusan más lenne a The Absence of Presence-en hallható zene. Mert nagyon is Kansas-es. Csak már nem annyira előremutató, mágikus, ihletett, mint a korai évek remekei. Viszont ha valaki túlzott elvárások nélkül közelít hozzá, akkor szerintem egy kellemes bő háromnegyed órát élhet át a lemez hallgatása közben. Ahogy a címadó tétellel elkezdődik ez a kilenc szerzeményből álló utazás, hamar szembe/fülbe tűnik, hogy szerencsére a hangzás szép, arányos, természetes. Hiába no, a veterán bandák általában tudják, hogy mi fán terem a naturális hangzás (halld még a szintén remek sound-dal ellátott új Deep Purple lemezt). Visszhangosított zongorahangok, majd a hegedű dallamai indítják útjára a címadót, hogy aztán szépen hard rockosan dússá váljon a hangszerelés. Ronnie Platt énekesnek ez a második lemeze a Kansas frontján. Korához képest elég fiatalos a hangja, igaz különlegesnek, egyéninek nem mondanám a hangszínét, előadásmódját. Kicsit átlagos orgánummal és dallamvilággal rendelkezik, de egyébként rosszat sem tudnék rá mondani. A hangszeresekre meg pláne, hisz már rögtön az első nótában bizonyítják, hogy ászok a hangszereiken. A progresszív rockra jellemző játékosság is bennük van ám, nem csak technikai tudásukat fitogtatják. Képesek továbbá a hangulatteremtésre is. A legnagyobb muzsikálás a Throwing Mountains-ben hallható.

Ez egyben a legkeményebb dal a lemezen. És Platt is fogós témákat énekel benne. Ha az összes nóta ennyire meggyőző lenne, az plusz egy pontot jelentett volna a részemről. David Ragsdale itt is frankó dolgokat játszik hegedűjén, de a többiek szintén kitesznek magukért. És nem csak a szólókra érdemes odafigyelni, hanem a kiválóan alapozó és gyönyörűen megszólaló dob és basszusgitár is megér egy misét! A Jets Overhead kezdő zongorafutama finom, de aztán hamar átvált a dal Kansas-es, AOR-ral is kacérkodó, progresszív hard rockba. Az első három szerzemény hasonló felépítésű, ráadásul mindegyik a masszív középtempóra épít. Mégsem tűnik egysíkúnak a lemez. A bő két perces Propulsion 1 viszont egy gyorsabb szösszenet és úgy ki van sztereózva, ahogy szeretem. A gyors után érkezik egy lassú darab a Memories Down the Line képében. Ez simán lehetne Dream Theater is. Nem a legsikerültebb DT lírákra hajaz, de igazán kellemes kis dal. Pont annyira giccses, amennyit még kínos feszengés nélkül el lehet viselni. A Circus of Illusion újra keményebben szólal meg, egyes gitártémák, megoldások a Pink Floyd-ot idézik, amit általában nem bánok. Most sem bánom! Ez, és a következő két nóta is hoz egy megbízhatóan magas színvonalat, igaz egyik sem emelkedik ki semmivel az albumról, vagy úgy általában a Kansas diszkográfiából, legtágabban pedig a prog. rock mezőnyből. A Tom Brislin által elénekelt záró The Song the River Sang viszont engem kifejezetten megfogott. Tetszik a hangszerelése, ebben is akadnak frankón kisztereózott részek, továbbá Tom fátyolosabb hangja is illik bele. Pofás kis darab így, a lemez végére! A zongorafutam és a folkos, enyhén arabos hegedűtéma egyszerűen pazar! Az előtérbe tolt, Yes-esen megszólaló basszusgitár nem különben.

Szóval egy 1973 óta működő zenekar tisztességgel megírt, eljátszott lemeze a The Absence of Presence. Semmi újdonságot, váratlan megoldást nem hoz, mégis jól esik hallgatni. És néha ennyi pont elég!

Nyolc pontra épp elég! 🙂

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!