Isengard – Vårjevndøgn (2020)

Alapvetően úgy gondolom, hogy a Darkthrone nevű über kultusz banda húzott egyszer (talán kétszer) egy merészet a hangzás terén, ami kétségtelen hangulatott teremtett a maga idejében, azóta pedig ebből él. Mérhetetlenül híresztelve, hogy szarnak a világra, ők aztán azt játszanak, amit akarnak és ez teljesen így van, hiszen már a legutóbbi lemezükön is ezer helyről szedték az ötleteket. Ha lusták egy anyagot behíresztelni, promózni, már az is heveny nyálcsorgatásra készteti a metal világ jelentős részét: konkrétan a semmittevéssel is nyernek.

Fenriz szereti a metalt, meg ősi erőket akar újra éleszteni… Feltámasztani az undergroundot, meg a hasonló szövegek köszöntenek rengeteg oldalon, miközben azon imádkozom, hogy legközelebb, amikor az ő nevével futok össze, az underground értékesebb, minőségi oldalát élessze fel, ne pedig azt, amit okkal akar elfelejteni a világ. Saját démonaitól azonban képtelen megszabadulni, amit tökéletesen példáz Isengard nevű produkciója is. Konkrétan a lemezzel nem is lenne akkora bajom, mint azzal a röhejes, ultragáz körítéssel, amivel érkezett és amit a metal rajognókból képes kiváltani. Vannak itt olyan hozzászólások, kommentek néhány oldalon, hogy kezdetben csak mezei röhögéssel kellett megkűzdenem, később pedig már-már a fizikai fájdalom határára érkeztem. Íme, pár gyöngyszem gyenge angol tudásom révén, de a lényeg azért átjött:

Igazi kultlemez ez is, amiben a heavy/speed oltárnak áldoz a mester… (személy szerint speedet csak az író szervezetében tudok elképzelni)


Ez már nem is black metal, hanem folk black, igazi norvég csemege. (olyan szinten van tele olaszos hangulattal és klasszikus angol doommal, hogy az már pofátlanság, ne keverjük a Storm és Valhall projektekkel, még ha akadnak újrahasznosított témák is)

Ez nem a pénzről szól, ez igazi metal! (ezzel egyet tudok érteni, de csak úgy, hogy az előállítás nem nagyon került pénzbe senkinek… majd a kedves rajongó fizethet a limitált számú különleges megjelenésekért:) )

Csak, hogy tisztázzuk, mert a legtöbb rajongó közt is cikinek tűnik kimondani (nem tudom egyébként, hogy miért), ez DOOM METAL. Se több, se kevesebb. Néhol valóban szórakoztató riffekkel, hullámzó teljesítményű énnekkel és sajnálatos módon a képen látható sufniban rögzített hangzással. Az Isengard név alatt megjelent produkciók közül eddig egyedül egy 94-ben kiadott válogatás, a Vinterskugge volt képes kihasználni a doom és a black metal keverékét, itt ebből már nem sokat kapunk sajnos és pont ezért nem működik a hangzás sem. Ha a nagymesterben akad tisztelet ez iránt a műfaj iránt, akkor a dalokat nem ilyen módon adja közre, csupán a “halakat” eteti ezzel a vízben, akik mindenre rácuppannak, amire ráfirkantja a nevét, mert ez nagyon KULT. Valahogy ezek a halacskák azt is benézték neki, amikor Fenriz Red Planet néven megvetette velük ugyanazokat a “szuperritka” demós dalokat, amiket korábban ezen a néven is kiadott, csak már eltűntek a süllyesztőben (itt is akad olyan, ami már limitált példányban megjelent). Szóval black metalosok, nem csak a tinilányok tudnak sokszor eszetlenül rajongani valamiért…
Na szóval, ez doom metal. Epikus, tradicionális elemeket felvonultatva, rengeteg Black Sabbath, Witchfinder General, Pentagram és Pagan Altar nyúlással, valamint egy abszolút ide nem illő punkos tétellel, ami ugyebár Fenriz örök lázadását és műfajokon való felülemelkedését hivatott bemutatni az igaz szívű trve arcoknak. Az ősi vonal emlegetésével nem tudok vitatkozni azonban, hisz a végzet zenéje, a doom már akkor létezett (ha nem is név szerint), amikor a black metalosok első generációja az oviban veszekedett a panda mintás előkéért.
A hangzás tehát demós színvonalon mozog, ami néha jól áll neki, máskor pedig rettentően idegesítő. A karcosabb részeken hozzáad, a tiszta, alapvetően epikusnak szánt pillanatokat viszont képes semlegesíteni, amiért nagy kár. A dalcímek is leginkább azt akarják sugározni, hogy a metal alapvetően buta, ostoba és tahó, tehát nincsenek agyongondolva, ahogy a szövegek sem, így gyorsan túl kellett tennem magam a Cult Metal című, alig fél perces, semmilyen célt nem szolgáló intrón. A Dragon Fly ellenben nagyon erős témával nyit, ami rögtön elszomorított a megszólalás mellett, mert bizony igazi pocsékolás. Egy kicsit játszadozik a témákkal és a tempókkal, de alapvetően nem lép túl azon a színvonalon, amit egy doomos, demózós vasárnap délelőtt átlagosan hallgatok. Eszembe juttatt róla például az olasz In Aevum Agere első demója, ami feltételezhetően nem kapott ekkora figyelmet, miközben egy kicsit hasonló témával hoz egy jóval nagyobb dalt (From The Depth Of Soul). Érdekes egyébként ez az itáliai hasonlat, mivel ezt többször véltem felfedezni a végeredményen. A 80-as évek végén működő The Black, The Black Hole, Epitaph és természetesen a Death SS rendelkezett hasonló hangulattal, de idővel ők is képesek voltak túllépni az első demóik színvonalán, ráadásul még a megítélésüknek sem tett rosszat.

A Floating With The Ancient Tide valamivel lassabb és maga a gitártéma itt is képes működni, azonban ez a dal sem menekül néhány megmosolyogtató elemtől. A King Diamond szerű visítás amúgy is az egyik olyan dolog, amivel az életben nem leszek képes azonosulni, itt meg akad belőle bőven.
Szinte látom a rajongók hadát, ahogy a The Fright vokálját dicsőítik majd rideg hangulata miatt és szomorúan gondolok azokra a zenekarokra, akik ezt már elsütötték, mégsem kaptak érte jutalmat, csak siránkozást (még nálunk is néhány HP alkalmával). Gondolok itt a zseniális The Lamp of Thothra, vagy a The Wizar’d-ra, de Nemtheanga is élt hasonló hangokkal a Dread Sovereign esetében. Az A Shape In The Dark nyúl először a klasszikus heavy metalhoz, illetve a korai NWOBHM vonalhoz, ami igazán tetszik. Nagyon egyszerű, de ugyanakkor őszinte és valóban lüktető tétel kerekedik ki belőle, ugyanakkor mellette újra eszembe jutott más előadó is. Ha a közelmúltba tekintek csak vissza, akkor a finn Mausoleum Gate Into A Dark Divinity című lemeze az, amit rögtön elő kell vennem ezek után, mivel igazán kimaxolják ezt a világot és az ahhoz köthető nosztalgiát. A Slash At The Sun egyértelműen Ozzyék örökségén lovagol, de legalább nem kell erőlködnie, hogy igazán jó Black Sabbath dallá váljon. Persze tudom, ez igazából ősi black metal mérhetetlen odaadással nyakon öntve, mert annyira bátran tré néha az ének… Ezek után jön a Rockemillion, ami persze már a 90-es évek hardcore punk mozgalmát tekinti fő inspirációnak, másolni valónak. Black Flag, Misfits, Bad Religion rajongók figyelem! Egyik kedvencetek fiókjából előkerült egy elfelejtett demó…

Mit is érne persze egy doom lemez Saint Vitus kópia nélkül? Erre itt van a The Light, ami ugyanakkor a legepikusabb szerzeménye is az albumnak. Megszámolni se tudom, hány hasonló dallal rendelkező doom csapattal találkoztam már, akik egy-két demó után földbe álltak a maguk idejében. Nagy kár értük, mert a pályájuk elején jártak, itt meg már egy 30 éve futó névről beszélünk. A lemezt a The Solar Winds Mantra zárja és nem elvitathatóan hangulatosan. Ez annak köszönhető, hogy egyszerű dob és akusztikus gitár kíséri, ami mellett a háttér recsegése, a csavarhúzóért átkiabáló szomszéd hangja nem annyira zavaró. Még maga Fenriz sem lenne rossz, hiszen néha elég jól hozza azt a dallamvilágot, amit a Pink Floyd a Poles Apart című dalában egyszer már megálmodott egy valódi legendával az élén…

Persze, azt is tudom, hogy ezek a felvételek a fiókban porosodtak és igazából a 90-es években rögzítették őket. Ebben az esetben feljátszhatták volna őket újra és jól. Akkor lett volna belőle egy egész korrekt kiadvány, így viszont csak az általam kedvelt és ismert, hasonló korú doom metal demók sorába tudom beilleszteni. Azok közt viszont akadnak jóval érdekesebbek is, hála azoknak a mára névtelenné vált trve arcoknak, akik valóban szeretik ezt a műfajt és csak pénz szűke, bandán belüli problémák miatt ritkán, vagy egyáltalán nem jutottak el a nagylemezig. Megrögzött gyűjtőknek, a doom metal korabeli csemegéit nem ismerőknek azért tudom ajánlani ezt a nagylemezként feltüntetett régi ötlettárat… De azért a nagy szavakat, belemagyarázásokat józan ésszel próbáljuk meg elkerülni… Na jó, csak vicceltem, hibátlan mestermű ez, ami csak azért kap ennyi pontot, mert így lesz igazán hiteles…


Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!