Vicious Rumors: Celebration Decay (2020)

35 évvel első albumuk megjelenése után (amiről itt olvashattok) idén augusztusban ismét stúdiólemezzel jelentkezett a kaliforniai Vicious Rumors. Ezen új énekest avat a banda Nick Courtney személyében, aki még 2018-ban foglalta el a másodszor is leköszönő Brian Allen helyét. A Celebration Decay-n bemutatkozó dalnok a speed/thrash vonalról érkezett Oregon államból, egészen pontosan az ottani székhelyű, ám ma már nem üzemelő Gladius zenekarból, amelyben sikeresen megmutatta, hogy bőven van benne szufla. Tehát az amúgy igen tehetséges új torokban nagy lehetőségek rejlenek, viszont közvetlenül a megjelenés után olvastam olyan rajongói véleményeket, miszerint hiányolják a fogósabb melódiákat az albumról. Személy szerint nekem nagyon tetszik, ahogy Nick a hangjával bánik, és igaz, valóban lehetnének helyenként emlékezetesebb témái, viszont ez az énekteljesítmény így is nagyon rendben van. Példának okáért elég meghallgatni a Death Eternal verzéit.

Az már a nyitónótánál kiderül – amely egyben a címadó dal is –, hogy továbbra is kompromisszummentes fémzenét tolnak az arcunkba, méghozzá roppant intenzív módon. Megszólal a légoltalmi sziréna, rémhírek kavalkádja ömlik a televízió hírcsatornáiból, majd jön a tipikusnak mondható, mini-szólóba torkolló, ezer közül felismerhető Geoff Thorpe-riff, amelyből egy sziklakemény zúzásba mennek át, már-már thrash-be hajló témával. Ehhez az összhatáshoz Nick énekstílusa, karakteres hangja is nagyban hozzájárul. Aztán érkeznek a dallamok, de a refrénnél mindig a szavalós zúzda tér vissza. Aláírom, hogy a tragikus sorsú Carl Albert hangjához szokott rajongók füle nehezen barátkozik meg a bedurvulással, viszont több időt kell adni az új anyagnak, hogy igazán beérjen. Ez jelen esetben személyes tapasztalatom is, mivel először kevésbé hallottam ki a melódiákat, ami elsősorban az énekre értendő, mivel a zenei alapok, a szólók már egy-két lejátszás után rendben voltak számomra. Kinek előbb, kinek kicsit később, nyilván, de négy-öt figyelmes meghallgatás után egyszer csak az album összes dala elkezd működni. Érdemes tehát időt szánni rá, hogy jó bor módjára nemesedjen a friss dalgyűjtemény, hiszen olyan egységes, szigorú művet tett le az asztalra 2020-ban a Vicious Rumors, amely a régi rajongókon kívül (már aki fel tudja dolgozni közülük ezt a besúlyosbodott irányt) újabbakat is toborozhat számukra, mondjuk a thrasher táborból. Ez szintén saját tapasztalat, ami az óbaroki Rattle Inc. metal parti során beigazolódott, ugyanis Buga B és Size kollégánk is elismerően nyilatkozott az általam ott bejátszott két-három új nótáról, holott ők köztudottan elsősorban a belezősebb fémzene hívei.

(b-j) Gunnar DüGrey, Larry Howe, Nick Courtney, Geoff Thorpe és Cody Green

A Pulse of the Dead (micsoda cím!) az egyik klipnóta az albumról, amit először nem értettem, mivel úgy éreztem, vannak ennél erősebbek, de aztán idővel ez is elkezdett működni. Besz@rás, mekkora hang szorult ebbe az ürgébe! Az Arrival of Desolation sem gyengébb a maga trappolós alapjával. Az Asylum of Blood és a Darkness Divine nem gyorsaságával, hanem mázsás témáival hódít, utóbbiban akusztikus húrok is megpendülnek, mégsem beszélhetünk lírai, szerelmes dalról, sőt!

A Long Way Home remek gitárdallamaira furcsa énektémák érkeznek, a refrén viszont már könnyebben befogadható. Ebben a számban Cody Green gitárszólózik, ahogy az Any Last Words-ben is, miközben az albumon végig az ő kitűnő basszusjátéka hallható. Egyes források szerint jelenleg úgy néz ki, már nem tag a bandában, mindenesetre a promóciós fotókon még szerepel. A hathúrosok megszólalásáért elsődlegesen felelős Thorpe és DüGrey nagyszerűen összeszokott az elmúlt két évben, amióta Gunnar csatlakozott a csapathoz. A Cold Blooded is masszív középtempóval menetel, virtuóz szólókkal megtűzdelve.

Elérkeztünk azokhoz a tételekhez, amelyek először kezdtek el igazán működni nálam. Az album utolsó három nótája egyben talán a három legjobb szerzemény is a Rumors idei anyagán. A már fentebb említett Death Eternal, amiből a másik idei hivatalos videóklip, valamint az egyik lemezfelvezető single is készült, hozza az elvárásokat az emlékezetesebb énekdallamok terén. Nagy kedvencem lett a nóta, ahogy a következő kettő úgyszintén. A Collision Course Disaster szpídelése a zenekar fénykorába repít vissza, Nick melódiái itt is jól ülnek, Larry Howe pedig húszéveseket meghazudtoló módon püföli a bőröket, mintha el sem telt volna az a 35 év, amikor a stúdióban egyetlen nap alatt feldobolta a teljes Soldiers of the Night lemezt, méghozzá tökéletesen. A záró Masquerade of Good Intentions nyugodt kezdése után sikerült meglepniük egy még nagyobb tekeréssel, ami a verzék alatt rendre visszatér. Hatalmas himnusz!

Összefoglalva tehát a leírtakat, zeneileg a lemez mindvégig magas színvonalú, sokszor speed/thrash elemeket is felvonultató US-power. A vastag hangzás a főnöknek, Geoff Thorpe-nak és a számomra ismeretlen Juan Urteagának köszönhető.

Aki már temetné a veterán amcsikat, hallgassa meg csupán a lemez utolsó néhány dalát! Garantált libabőr! Kezdetben négy csillagra értékeltem volna a Celebration Decay-t, de az album utolsó negyede remek, huszáros rohamával négy és félre tornázta fel a végső pontszámot.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!