Leiru – Ez a zene jelenti a legfontosabb és az egyetlen önazonosságot

A Leiru neve egyelőre talán kevésbé ismert a magyar undergroundban, de remélhetőleg ezen némiképp változtatni fog az első nagylemezük, a külső megjelenésében is impozáns Idő című kiadvány! A duóban működő zenekar bemutatása érdekében a névadó alapítót és a dobos Sadaist-et kerestem meg.

Uriel a hét arkangyal egyike volt, a neve visszafelé olvasva kiadja a zenekar elnevezését. Jó irányba keresgélek? Ha hibás a meglátásom, honnan ered a formáció neve?

Leiru: Clive Barker “Korbács” című regényében szerepelt egy időtlen korú, magányos entitás, amelyik Urielnek arkangyalnak képzelte magát, csak várakozott, becsavarodott, tévképzetei voltak, aztán pusztítani kezdett, felégette a világot maga körül. Tetszett a lény inverz, meghasonult küldetéstudata, ennek a szimbóluma a megfordított név.  

A Leiru-t 2004-ben alapítottad. Mi volt a motivációd a kezdetekkor, illetve milyen céllal hívtad életre a formációt?

Leiru: Belefáradtam, hogy másokra várok. Zenélni akartam, voltak elképzeléseim, a témákat már évek óta gyűjtögettem, de a lelkesedésem kezdett megtörni. Nem akartam több kompromisszumot meghozni, sem olyan emberek ajtaján kopogtatni, akik nem értik ezt az attitűdöt. Meguntam a sehova nem vezető, fárasztó próbákat, a koncepciótlanságot. Szerintem sokan tudják, miről beszélek. Elég volt az én egóm, nem volt többé szükségem másokéra, és abban a pillanatban, hogy végleg szétesett bennem a zenélés = zenekar kép, elhatároztam, hogy csinálok egy demot. Ez az első két anyag név nélkül készült, a Leiru tulajdonképpen 2006-ban született. Ezek a demok soha nem kerültek kiadásra és csak digitális formátumban léteznek. Akkoriban sok másik album mellett az Ulver: Nattens Madrigal-ja volt rám hatással. Az azon hallható gyors, kíméletlen gitárjáték és tempó egyfajta extatikus lelkiállapotot idézett elő. Nem a zenét akartam másolni, hanem ezt az érzést szerettem volna létrehozni. Aztán ott volt még az első Darkspace, amit ugyan azonnal nem tudtam befogadni, de aztán később megértettem azt, amit most is vallok: nem kell betartanod mások szabályait. Kell egyensúly az öncélúság és a feldolgozhatóság között, de az is kérdés, hogy ki mit keres. A legtöbben nyilván nem a Leirut, de kit érdekel, a fontos az, hogy egyesek számára ez a zene nyújthat olyan élményt, amit preferálnak.

A Kolp-pal közös split révén ismertem meg a Leiru nevet, azonban korábban négy demo is készült. Milyen visszajelzések érkeztek hozzád a korai hanganyagok kapcsán?

Leiru: Kezdetben egyáltalán nem érdekelt, hogy a zenéim terjesztve legyenek, nem ilyen céllal készültek, csak azoknak az ismerőseimnek, barátaimnak mutattam meg őket, akikről úgy gondoltam, hogy értékelni fogják. Aztán valahogy az internetre is kikerültek. Fogalmam sincs, hogy az emberek miért kezdték el hallgatni mondjuk Oroszországban, hiszen se kiadóm, se promócióm, semmi nem volt mögöttem. Ezek rendkívül nyers formában lettek rögzítve, és azt hiszem ezek miatt ragadt a zenekarra a raw black metal címke. A harmadik demo már cd-r formátumban lett terjesztve, ami annyit jelentett, hogy aki kért belőle, kapott, illetve néhány koncerten is be lett téve a merch pultba. Aztán az underground „áttörés” a negyedik demo idején jött el, ami csupán annyit jelentett, hogy a megjelenés után pár nappal szintén mindenféle reklám nélkül láthatóan terjedt, az emberek hallgatták, véleményezték, pozitívan fogadták, aztán ezzel is lezárult egy korszak, bár a terjesztés tekintetében maradt ez a ráhagyó mentalitás. Amíg nem szerződtünk a Sun & Moon Records-szal, nem történt klasszikus értelemben vett promózás.

A már említett megosztott kiadvány annak idején kazettán jelent meg. Hogyan merült fel ez a formátum, illetve a Kolp-pal való együttműködés lehetősége?

Leiru: Ennek van érdekes magánéleti szála, ami kötődik a zenekarhoz. Röviden: 2010-ben, kerítői közvetítéssel került Sadaist a Leiruba, aki talán éppen akkor lehetett abban az állapotban, mint amiben én voltam az alapításkor. Kézzelfogható dolgokat szeretett volna, új kihívásokat. Hamar kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, így megszilárdult ez a felállás és a viszony is baráti lett köztünk. Az említett szálon keresztül ismerkedett meg Knottal és még pár emberrel a Kolp körül, akik hamar ráeszméltek, hogy gyöngyszemre leltek és rögvest a frissen alakuló Purulent Rites-ben találta magát. Vettem a bátorságot, hogy Sadaiston keresztül felvessem a split lehetőségét, a válasz igen volt és innentől mindent Knot intézett. A borítót, a kazettát, az ezzel kapcsolatos további teendőket. Szerintem egy jó anyagot sikerült összehoznunk, a mai napig szívesen hallgatom és örülnék, ha még több emberhez eljutna.

Tizenhat évvel a megalakulás után, április második felében érkezett az első Leiru nagylemez, Idő címmel. Mennyi idő alatt álltak össze a bemutatkozó album szerzeményei? Egyáltalán hogyan zajlik nálad/nálatok a dalszerzés? A dobos Sadaist mennyire folyt bele a kreatív folyamatokba?

Leiru: Az Idő dalai tíz év alatt álltak össze véglegessé, mondhatnám, hogy majdnem befejezetté. A rögzítés legutolsó fázisában ment tönkre az erősítőm. Ez pontosan tavaly júliusban volt, és még mindig a szervízben van. Annyi dolog hátráltatta a lemez létrejöttét, hogy volt időszak, amikor úgy gondoltam, soha nem fogom tudni befejezni . Ez lelkileg megviselt, sokat hánykolódtam, téptem magam, az álmaimban kísértett. Vicces, ugye? Egy zenekar, akit alig páran ismernek és én úgy tekintettem rá, mintha az életem múlt volna rajta. Volt, hogy az adathordozó ment tönkre, amin az addigi anyag szerepelt. Az erősítőmet többször javítani kellett, a többi viszont, amin próbálkoztam, nagyon elütött hangszínben. Sok technikai akadályt le kellett győzni, amiket igazából csak áthidaltam, nem oldottam meg. Volt időszak, amikor úgy éreztem, Sadaist veszítette el a motivációját. Azt szokta mondani, hogy nem sietünk sehova. Neki ott volt a többi zenekara is, nekem csak ez volt, és úgy éreztem fogy a levegő, olyan későn rukkolunk ki a lemezzel, hogy már teljesen megfeledkeztek rólunk. De aztán volt egy pont, amikor új lendületet kapott az egész, többet próbáltunk, kezdtek összeállni a dalok, érett az egész. Élveztük a munkát, de az utolsó pillanatig nehéz szülés volt. Még hátra volt egy kísérő rész a Misztikus megérkezés című dalból, amit fel akartam játszani, de az említett meghibásodás miatt nem tudtam megtenni. Akkor azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó többet várni. Szóval a mai napig hiányérzetem van annál a dalrésznél, de a tanulság az, hogy ha haladni akarsz, akkor nem vihetsz mindent magaddal. Nem csoda, hogy Idő lett a cím.

A dalszerzésben nincs semmi különös, megírom, majd elpróbáljuk őket. Elmondom az elképzeléseimet, Sadaist is elmondja azokat, és egyesítjük őket. Nem ez az ő kreatív projektje, de mint dobos, a többi zenekara közül ebben kell a legváltozatosabban dobolnia. Szokatlan, egyedi témáknak is teret adhat. Emellett minden apróságról kikérem a véleményét, és elmondja, ha szerinte nem jó irányba haladunk, vagy a 4-5 verzió közül, amiket megmutatok, melyik működik a leginkább.

Sadaist: A lemezt hallgatva nem biztos, hogy egyértelmű, de a dobtémákban elég sok meló volt, kevesebb az improvizatív rész. Utoljára talán a Nihil Fit című dalban volt ennyire megírva a dobtéma, amit 10 éve vettünk fel. Talán nem ártott volna még jobban kigyúrni őket, de majd a következő lemeznél. A jellegzetes hangzás miatt néha talán elvesznek, nem annyira hallhatók a témák, de nem is az új Fear Factory lemezt akartuk felvenni.

Kérlek mondj néhány gondolatot a dalszövegekről! Milyen forrásokból merítesz ötleteket a szövegekhez?

Leiru: A Leiru történetéből és jellegéből adódóan nagyon személyes. Minden szöveg egy-egy élményem, válságom lenyomata. Ugyanakkor igyekeztem megalkotni olyanra őket, hogy leképezhetőek legyenek nagyobb, általánosabb gondolatok átadására is. A nyitódal tulajdonképpen egy ima, ahol rettegve könyörögöm, hogy a sors mozdítson ki az állóvízből, a lelki tunyultságból, még olyan áron is, ha ez szenvedéssel jár. Nos, utóbbiban volt is részem. De a kulcsmomentumok az otthon, szenvedély, álmok, bűntudat, belső változások és pl. a Tagadjnak van egy kis ördögi vonala is, kilépés a bőrünkből, megbánás és gátlás nélküli élni, kiüresedni, eltépni a kötelékeket.

Hogyan zajlott a stúdiózás?

Leiru: Ez az a kérdés, amit én személy szerint skippelni szoktam az interjúkból, de igyekszem szórakoztatóvá tenni. Öt dalt nagyjából összeraktunk, mert valahogy a hatodikra nem akaródzott jó dobtémát találni, ez volt A kardok lehullanak, ami egyes vélemények szerint aztán a legjobban sikerült. Ezt az első öt dalt nem mondhatnám, hogy agyon próbáltuk, legalábbis elég sok idő eltelt az egyes találkozók között, volt, hogy egy év is. A legfontosabb elv az volt, hogy ne használjunk takjelet a dobok rögzítéséhez, hanem majd arra játsszak fel mindent. Knoték próbatermében, az ő cuccán és segédletével rögzítettük ezeket. Nyálkás, unalmas nyári kora délután, fásult fejjel, én egy kis stokin ülve nyomtam a mankókat, Sadaist pedig két sör társaságában kb. elsőre feltolt mindent. Igazán nem volt szórakoztató. Aztán úgy alakult, hogy tavaly, fél éven át minden hónapban Budapesten jártam, így az utolsó dal kidolgozására volt időnk, és elégedetten konstatáltunk, hogy fasza munkát végeztünk. Ezt egy számomra ismeretlen nevű óbudai kiskocsmában ünnepeltük meg, ahol Sadaist éppen a kedvenc labdarúgócsapata meccsét nézte, akiket súlyos lemosásban részesítettek, majd megesküdött, hogy többet nem néz velem meccset, mert akkor mindig beszopják. Vagy ez lehet, hogy korábban volt? Fene tudja… Aztán ezt a dalt szintén rögzíteni kellett. Alig mertük Knot-ot megkérni, hogy egyetlen szám kedvéért megint szállítsa a cuccot a fél városon keresztül, rakja össze, szedje szét, pakolás, felvétel. Sadaist szintén elsőre feltolta a dalt, és bólogattak, hogy hát milyen jó lesz, nem kell másik. Én azért erősködtem, hogy még egyszer ugorjunk neki, lehet ezt jobban is. Azután fénylő arccal helyeseltek, hogy ez volt az igazi. Pedig ezután jött csak az igazán fárasztó és unalmas része. Összességében másfél évig pötyögtem otthon a részletekkel, a feljátszással, a javításokkal, a többféle verzióval. Utáltam. Demózni szeretek, amikor csak feltolok egy dalt és már úgy is tetszik, de ez a sok igazítás éveket öregített rajtam. Persze ettől még nyers az egész, és nem is vagyok hajlandó valami szétpumpált, tápos és unalmas hangzást létrehozni.

Sadaist: Nem titok, egészen pontosan a Liverpool-Barcelonáról van szó, de az nem igaz, hogy mindig beszopjuk, mert évekkel ezelőtt a Barcelona-Juventust néztük együtt, és az 3-1 lett. Akkor próbáltunk utoljára Zalában. A türjei művelődési ház színpadán nyomtuk 30 fokban, hangulatos volt. Aztán bejöttek a szomszédos jóga óráról, hogy meddig tart még a zajongás. Másnap(osan) pedig elmentünk az Aquaparkba, és úgy csúszdáztunk, mint két 6 éves gyerek. Ez is a Leiru, még ha nem is feltétlenül hallatszik kívülről.

A zenétek alapja a black metal, de több fórumon is megjegyezték veletek kapcsolatban, hogy a ’80-as évek heavy metaljának hatása is kihallható a bemutatkozó lemezen. Mi a véleményed erről? Mely zenekarok voltak a legfontosabb hatásaid? A kiadói bandcamp oldalon részletesen is felsoroltad ezeket, melyek közül számomra talán a legmeglepőbb Carlos Santana neve.

Leiru: Ez a ’80-as évek heavy metalja kicsit talán mesterkélt. Még csak azt sem mondhatom, hogy túl ismerős lennék ebben az érában, persze az alapzenekarokat ismerem és szeretem. A tavalyi kedvenc albumom a The Spearwound Salvation az Ultra Silvam-tól. Ez a lemez ugyanúgy tartalmazza ezeket a riffelős metálos jegyeket, csak indirektebb módon, a sebesség és a hangzás ködébe burkolva. Ettől is szép az egész. Zabolátlan, progresszív és sallangmentes. Nem összehasonlítani akarom a két anyagot, csak érzékeltetem, hogy ezt a jelzőt is annyira kell komolyan venni, mint a raw black metalt. Az emberek csak szeretnék elhelyezni valahol, amivel nincs semmi gond. Van, amelyik kritika ezt az oldalt domborítja ki, a másik amazt. Az első demón ugyanúgy ott voltak ezek a jellegzetességek, mint az Időn, de akkor még nem volt ennyire feltűnő.

A bandcamp oldalon szereplő hatások még elég régen lettek meghatározva, talán a 4. demó környékén, ezek egy része még ugyanúgy érvényes. Az Időre pontosan fel tudom sorolni, milyen művek hatottak. A nyitódalt, a Belépsz-et az olasz His Electric Blue Voice neurotikus, feszült, zajos rockja ihlette. A Lemoshatatlan írása idején elég sok Spite Extreme Wing-et hallgattam, a Tagadj eredeti, aztán módosított riffjeit akár a Plagától is lehet eredeztetni, aztán mégis ez lett a leginkább hagyományos értelemben vett metál dal. Nekem a Nachtmystium-tól az Eulogy IV mindig is alapmű volt, valamilyen formában mindig visszatekintek rá és az Arghoslent általam csak naivnak nevezett riffelésében is ott van az, amit akár heavy metalnak is hívhatunk és régóta hat ránk. Ifjúkorom egyik legmeghatározóbb alkotása a Sentenced-től az Amok, amiben a legfogósabb metal riffek vannak, amiket addig hallottam. Ők a death metal felől jöttek, aztán elkezdték ezeket a zakatolós, dallamos témákat. Taneli Jarva pedig továbbra is hörgött, szóval nem is értette őket senki. Később egész népszerűek lettek, amikor egyértelműen átfordultak a másik oldalra, de az nekem már egyáltalán nem volt izgalmas. Nem utolsósorban említeném a Dawnbringer-től az In Sickness and in Dreams-et, amit mindkettőnk nagyon szeret. Azt sem ismerik sokan, de a világ egyik legjobb albuma. Bátor, érzelmileg nagyon erős, rövid, velős, dallamos és ugyanúgy ott van a black metal hatás is.

Amikor gyerek voltam, apám sok Santanát hallgatott. Akkor nem igen érdekelt, kamasz koromban sem fogott meg, aztán megörököltem a bakelitjeit, a régi, karcos korongokat és néha feltettem őket, csak az emlékek kedvéért. Aztán idővel egészen megszerettem őket, főleg az debüt igen erős, de néhány későbbi kifinomultabb alkotás is tetszik. Aztán megfigyeltem, hogy abban, ahogy szólózok és ahogy Santana teszi, van némi párhuzam. Teret ad az improvizációnak, van bennük valami jellegzetes töredezettség, nem skálák mentén halad, nem törekedik a tökéletességre, nem steril. Valószínűleg ezt a párhuzamot más nem veszi észre, nekem is később esett le, hogy valószínű a sok gyerekkori hallgatás miatt volt ilyen archetípus előttem, hogy milyen is egy szóló. Mivel egy rövid időszaktól eltekintve teljesen autodidakta módon tanultam játszani, elkerülhetetlenül hatott a stílusomra.

Sadaist: Érdekes, a Sentenced-ről most hallok először, mindig tanul valamit az ember. Talán kicsit nagyképűen hangzik, de rám a Deathspell Omega-féle dobolás is nagy hatással volt, legyen az dobgép vagy élő, ez már valószínűleg sosem derül ki. Ha azonban két zenekart kellene legfontosabb hatásként említeni, az a Dawnbringer és az Arghoslent. Van egyébként egy sanda gyanúm, hogy a Leiru által is említett tavalyi Ultra Silvam lemez komoly hatással lesz a következő anyagra, de majd meglátjuk.

A nagylemez a Sun & Moon Records-tól már megszokott impozáns digipack csomagolásban jelent meg; hogyan kerültetek az új utakat kereső előadók gyűjtőhelyét képező erdélyi kiadóhoz?

Leiru: Lehet, hogy valaki még emlékszik a szépreményű Subterra magazinra, ahol amolyan elsőtiszt voltam a maga korában. Aztán ott van a Mirgilus Siculorum, akikkel volt egy bizonyos csere-bere promók tekintetében, tehát az ismeretség megvolt. Mirgilusék alapították később a Sun & Moon Recordsot. Amikor már úgy látszott, hogy lesz nagylemez, és volt anyagom, amit prezentálni tudtam, ráírtam a kiadóra, hogy érdekli-e őket a lemez megjelentetése. Ami azt illeti, engem is meglepett a lelkesedésük, bejött nekik az anyag. Utána kértem még fél év haladékot a toldozásra-pofozásra, aztán elkezdődött a beharangozás. Bennem megmagyarázhatatlan módon kézenfekvő volt, hogy őket fogom megkeresni, ha eljön az idő.

Elméleti síkon, a jelenlegi helyzettől elvonatkoztatva kérdezem, hogy az élő fellépésekhez hogyan viszonyultok? Tervezitek-e színpadra állítani a Leiru-t?

Leiru: Erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, főleg őszintén. Kell hozzá egy fellépőképes banda, állandó gyakorlás. Én nem tudok egyszerre énekelni és gitározni, azt sem tudom, milyen szerep illene hozzám, soha nem voltam a frontvonalban, színpadon egyedül dobosként álltam. Egyrészt van bennem exhibicionizmus, vágy arra, hogy kiterjesszem az egómat. Nagyon szívesen felugranék a színpadra, eljátszani 3-4 dalt, de igazából elég lámpalázas vagyok, sokat feszülök apróságokon is, és nem tudom, hogy ez megérné-e befektetni az energiát. Egy stabil, megbízható csapat önbizalmat ad, és támogatják egymást a tagok. Csakhogy sokszor nincs így, visszahúzzák, korlátozzák egymást. Sadaist-tal jó csapat vagyunk, de nem tudom, hogy ebbe ki férne bele. Ennek a felállásnak megvan a maga meghittsége, bensőségessége, és ezt szeretem.

Sadaist: Nekem nagy álmom egy Leiru koncert, de általában azt érzem, hogy nagyon rizikós lenne. Ha az ember ennyi ideje csinálja, akarva-akaratlanul is tökéletes bulit szeretne, de valljuk be, hogy erre itthon még akkor sincsen sok esély, ha megfelelő társakat verbuvál maga köré az ember. Én szeretek koncertezni, van is tapasztalatom, pont ezért tudom, mennyi buktató van ebben itthon (lehet, hogy külföldön is, ezt nem tudom). Egy Leiru koncert ráadásul nem az a fajta esemény lenne, ami elbírná a trágya hangzást, akkor inkább ne is legyen semmi. Ezért is írtam az elején, hogy „álom”.

A black metal talán soha nem volt ennyire szerteágazó műfaj, mint napjainkban. A stílus jelenleg is folyamatosan változik, tágulnak a határai. Hallgatóként hogy látod ezt, mennyire ragaszkodsz a műfaj hagyományaihoz? Számodra mit jelent a black metal?

Leiru: Számomra a zene jelenti a legfontosabb és szinte az egyetlen önazonosságot, ez stílusok felett áll. Valószínű ezért is volt a rengeteg álmatlan éjszaka a lemez miatt. Úgy éreztem, hogy ennyit még le kell tennem az asztalra, magamnak, azért, hogy bekerüljek a láthatatlan panteonba. A magazinos időkben szinte kötelezően hallgattam nap mint nap az újdonságokat, sokszor elég fárasztó volt. Most megadom magamnak a kényelmet, hogy a megbízható barátoktól jövő ajánlásokat hallgassam csak, nem kutakodom a sűrűjében. Én nem azok közé tartozom, akik szerint ezt a műfajt tágítani kell, hanem elég jól játszani. A Leirut olykor kísérletezőnek írják le, pedig nem történik semmi különös, csak játszom, amiket szeretek, és ezek átnyúlnak ide-oda. Egyáltalán nem célom, hogy határokat feszegessek, szerintem egyre inkább konvencionálisabb az egész. Ugyanakkor a feszülést, hogy ne lépjünk át bizonyos határokat, szintén elég viccesnek tartom. Nem arról szól a black metalt, hogy tegyél a szabályokra? Hogy lázadj a dogmák ellen? Nekem igen. Ha nektek nem, az a ti bajotok.

Ha már így belementünk a stílusba, Te kiknek ajánlanád az Idő-t?

Ha valaki idáig eljutott az interjúban, annak.

A Sun & Moon Records kiadványainak kizárólagos hazai terjesztője a Fekete Terror Productions.

Az interjút készítette: Andris

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!