SINISTER – Deformation Of The Holy Realm

Hollandia mindig is élen járt a death metal stílusban. Szerencsére nem túltermelésben, hanem karakteres, minőségi zenét produkáló bandákkal. Elég csak a Pestilence, Asphyx, vagy a Gorefest nevét említeni, amire egy valamire való death metal rajongó azonnal elégedetten fog csettinteni. Negyedikként foglalhat helyet a Sinister, akik a 92-es Cross The Styx lemezzel egy igen sikeres kezdést tudhattak magukénak. Jómagam is ezzel a lemezzel találkoztam először. Kicsit meg is lepett ez a fajta brutálisabb tekerés, ami akkor még az amerikai csapatokra volt inkább jellemző. Ezzel a megközelítéssel közelebb álltak például a Deicide-hoz, mint az Asphyx kriptaszagú groove-jához, de ahogy a Gorefest-es Jan-Chris de Koeijer fogalmazott egy interjúban: akkoriban az volt a jó, hogy bár mindenki death metal-t játszott, a csapatok mégis eltérő módon szóltak. A Sinister nem késlekedett sokat, szűk egy évre már jött is a Diabolical Summoning aztán a Hate, ami máig a kedvenc lemezem tőlük.

A kilencvenes évek vége finoman szólva sem kedvezett a death metal-nak. Addigra rengeteg banda fogott elhibázott kísérletekbe, és/vagy dobta be a törülközőt. Elég nehezen viseltem kedvenc stílusom elvérzését. Szerény véleményem szerint ez idő tájt egyedül a Morbid Angyalok állták a sarat. Holland közegben maradva, először a Pestilence 93-as, egyébiránt fantasztikus Spheres lemeze talált értetlen fülekre, majd a Gorefest is elkövetett két death’n roll stílusú lemezt, mielőtt feladta. A Sinister továbbra is maradt, de érezhetően bátortalanabb hozzáállással. Ekkor már csak egyetlen eredeti tag, Aad Kloosterwaard dobos volt jelen a zenekarban. A 98-as Aggressive Measures sajnos igen középszerű alkotás lett, ami totál lelombozott annak idején. Ocsmány borítóba csomagolt 33 percnyi ötlettelen túrás, amiben az eredeti hangzásuknak még csak nyomát sem lehetett felfedezni. Az igazat megvallva innentől kezdve szinte egyáltalán nem kísértem őket figyelemmel. Néhány infó foszlány, egy-egy dal, de ezzel ki is merült az érdeklődésem. Ők viszont egy darabig még tovább kínlódtak, egy női énekest is a csatasorba állítva Rachel Heyzer (ex-Occult, ex-Pathology) személyében. A hölgy két lemezig velük is maradt, de 2003-ban végül a Sinister is feloszlatta magát.

Aad barátunk bár befejezettnek vélte a történetet, de továbbra sem adta fel a zenei elképzeléseit. Alex Paul gitárossal, aki az Aggressive Measures lemez óta hű társa volt. összehozott egy újabb bandát No Face Slave néven. A megírt muzsika viszont annyira hajazott, az eredeti bandájukra, hogy 2005-ben mégis újjáalakultak. Lényeges változtatás, hogy Aad dobosból frontemberré avanzsálta magát. Azóta töretlen erővel küzdenek a fennmaradásért ebben a hihetetlenül túlcsordult kínálatban. Mint már említettem, 98-óta nem igazán foglalkoztam velük. Ez így is ment egészen a 2017-ben megjelent Syncretism albumig, amire viszont már én is felkaptam a fejem. Rég nem voltak elvárásaim velük kapcsolatban, de ezzel a lemezzel valóban sikerült kellemes meglepetést szerezniük A Syncretism újra egy energiától duzzadó, ötletekben bővelkedő banda képét mutatta. Azóta kaptam pár fülest, hogy a visszatérés óta egész jó dolgokat hoztak ki. Egy barátom különösen a The Post-Apocalyptic Servant-et emelte ki, szóval lesz majd mit visszakeresni.

Hosszú idő után ez volt tehát az első alkalom, hogy magam is izgatottan vártam egy Sinister album megjelenését. Nem akarom húzni tovább senki idegeit, így finoman megsúgom már az elején, hogy a Deformation Of The Holy Realm igen meggyőzőre sikeredett. Ez pedig egy tizennegyedik(!) sorlemezénél tartó zenekar esetében igen is nagy szónak számít. A borító nem különösebben formabontó, de az Alexander Tarcus festményén masírozó förtelmes lények garmadája tökéletesen illeszkedik egy ilyen típusú zenéhez. Az intro-outro keretbe foglalt közel háromnegyed óra minden death metal hívőnek tartogathat maradandó pillanatokat. A lemezt bevezető The Funeral March egy szimfonikus hatású hangulatos darab, pátosszal átszellemülve, ami jóleső módon az első lemezük emlékeit idézi fel bennem. Ezen színesítő elemek, köztük kórusok, akusztikus gitár részek elkövetője Denis Mauko, aki a szlovén, szimfonikus black-et játszó Condemnatio Cristi frontembere.

A felvezető után érkező címadó dallal már indul is az aprítás. A hangzás mondhatni kifogástalan. Izmos, mégis arányos, jól kivehető minden részlet. Talán a lábdob csattog egy kicsit túl élesen, de ez egyéni ízlés kérdése. Számomra a Sinister erőssége mindig is abban rejlett, hogy nagyon jól egyensúlyoznak a klasszikus, fogós és a brutális technikázás között. Szerencsére itt sincs ez másképp. Néhány hallgatás után már ismerősen jönnek elő a témák. Imádom, ahogy az energiával dolgoznak. Veszettül zúznak, szaggatnak, minden mozdulattal újabb és újabb fogást keresve a hallgatón. Ha jön egy kiállás, akkor az egyik gitár már biztosan szítja is tovább a feszültséget, hogy a rákövetkező riff még nagyobb erővel roncsoljon az arcunkba. Közben végig ott az érzés, hogy mindezt teljes tudatossággal, halálos precizitással művelik. Az Apostles Of The Weak egy nagyon gyilkos tétel. Ez még a Deicide-nak is jól állt volna a hőskorszakukban. Hat perc elég soknak tűnhet ebben a műfajban, de a lengyel származású Michał “Grall” Gralak gitáros tesz róla, hogy az unalomnak még csak a gyanúja se merüljön fel. Rövid, de rendkívül hatásos szólói, mesteri módon emelik a hangulatot, ami lényegében az összes számra igaz. Az Unbounded Sacrelige középtempósan kezd, de a duplázóval folyamatosan kapjuk gyomrunkba a szűnni nem akaró öklözést. Hadakozni pedig nincs miért, mert úgyis reménytelenül elszabadul a pokol. A rendre beúszó kórusok remek atmoszférát teremtenek itt is. Továbbra sincs lanyhulás. A Unique Death Experience azonnal a torkunknak ugrik. Ghislain van der Stel basszere állat módon dörög a felszín alatt, tovább komorítva, az amúgy is meglehetősen szigorú hangzást. A végére ismét hallhatunk egy dallamosabb szólót. Ezt persze nem Malmsteen-ként kell elképzelni, sokkal inkább Patrick Mameli írt hasonlókat a Testimony idején. A Scourged by Demons némi ambient-es hangjáték után mély súlyozással indít, ami tragikus hirtelenséggel csap át egy jóféle Slayer-es riffbe. Változatosságra nem lehet panasz. Minőségi szaggatások, lélekveszejtő tempók váltják egymást szüntelen. De a lemez még mindig nem használta el az összes lőporát, ugyanis csak ekkor érkezik személyes kedvencem, a Suffering from Immortal Death. Rövid szimfonikus betéttel indít, aztán már jöhet is az elégedett bólogatás. A vibráló feszültséget vijjogó szólók, démoni kántálások kísérik útján. Templomi kórussal nyit az Oasis of Peace – Blood from the Chalice, amiből Toep Duin pörgeti fel az egyik legkegyetlenebb szerzeményt, ami szintén felér akár egy vasárnapi tömegmészárlással, ha értitek mire gondolok. Toep nem kíméli a cájgját, végig eszelősen dobol. Minden képességnek birtokában van, ami ilyen extrém zenéhez szükségeltetik. És már megint azok a ragyogó szólók! Utolsóként vészjóslóan közelít felénk a The Ominous Truth. Súlyos alapokkal húznak a mélybe, hogy aztán meggyötört elménken kacagva már ne is tartsanak vissza semmit a maradék energiákból. Ezt a dalt már nem fejezik be a szokásos módon, csak egyre távolodik tőlünk. Az Outro-ként funkcionáló Entering the Underworld-ben a kezdésnél feltűnt prüntyögő gitár köszön vissza néhány kósza zongora akkord kíséretében, hogy összeálljon egy végső gyászos meneteléssé, nyugtalanságot csöpögtetve a szívünkbe.

A sok lelkendezés után annyit azért megjegyeznék, hogy a zenekari főnök, frontember azért változatosabbra is vehetné a vokált. Kétségkívül disznó módon hörög, de ez a monotonitás egy idő után elég fárasztó tud lenni. Persze próbálkozik ő extra sávval, démoni effektekkel, időnként narrátor szerűen szaval, azonban a végeredmény így is kissé egysíkú marad. Én még mindig az olyan klasszikus hangokat preferálom, mint Kam Lee, vagy John Tardy, akik élő bizonyítékok rá, hogy a leggyilkosabb halálhörgést is meg lehet oldani sokkal színesebb módon. Tudom, az old school vonalhoz jobban passzolnak ezek a torkok, mint ide, de akkor meg felhoznám példának Ross Dolan-t az Immolation-ből, aki mérföldekről felismerhetőbb orgánummal rendelkezik. Sőt, nem is kell olyan messze keresgélni, mert Mike, az eredeti énekes is sokkal érdekesebben hozta az éneket, szóval Aad sehogy sem jön ki jól ebből a dologból.

A Deformation of the Holy Realm mindenesetre egy nagyon komoly teljesítmény lett. Jól kihallható, hogy a Sinister szívét lelkét beletette a munkálatokba, semmit sem bízva a véletlenre. Való igaz, hogy mindent hallhattunk már máshol, de őszintén szólva, nem is hiszem, hogy valaki épp tőlük várná a műfaj megreformálását. Ez egy gyilkos, technikás, kimondottan hangulatos lemez, ami meghálálja majd a ráfordított figyelmet. Most pedig szégyen szemre mehetek, és fejthetem vissza az egész újjáalakulásuk óta felhalmozott lemezmennyiséget.

Kiadó: Massacre Records
Kiadás éve: 2020
Stílus: Death Metal
Weboldal: facebook.com/SinisterOfficial

Tracklist:

  1. The Funeral March
  2. Deformation Of The Holy Realm
  3. Apostles Of The Weak
  4. Unbounded Sacrilege
  5. Unique Death Experience
  6. Scourged By Demons
  7. Suffering From Immortal Death
  8. Oasis Of Peace – Blood From The Chalice
  9. The Ominous Truth
  10. Entering The Underworld

Pontszám: 9

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Kronos Mortus nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!