Dirty Shirley: Dirty Shirley (2020)

y_271.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/DirtyShirleyRock

Pár hónapja már nagyon várom ezt a lemezt. A Frontiers ugyanis még tavaly megszellőztette, hogy összeboronálta a közismert gitáros legendát, George Lynchet és a kevéssé ismert, de bazi tehetséges énekes titánt, Dino Jelusic-ot (manapság – valószínűleg a tengerentúli zenehallgatóknak kedvezve – amerikai írásmóddal inkább Jelusick). Mint oly sokszor, a nápolyi marketingfogás most is marha jól néz ki papíron. Lynch igazi gitárhős, amolyan gitárosok kedvence, Jelusic pedig Dio nagyreményű örököse; olyan hanggal, amivel egy Boeing 787 Dreamliner hajtóművét túl tudná kiabálni.

Persze, mint tudjuk, a papírforma csalóka lehet. Ilyen alapon pl. Jelusic horvát anyazenekarának, az Animal Drive-nak bemutatkozó lemezéért is rajonganom kellett volna (nem tettem), és Lynch legutóbbi frontiersos szupergrúpjától, a The End Machine-től is dobnom kellett volna egy hátast (ez is elmaradt). Szűkölni viszont csak akkor kezdtem, amikor Lynch nyilatkozatát olvastam arról, hogy miként folyt a "közös" munka. Hogy a párosítás milyen irányítottan és mesterségesen történt, jól illusztrálja, hogy Lynch úgy mondott igent a Frontiers fölkérésére, hogy leendő partnere keresztneve alapján azt hitte, hogy egy olasz pop énekessel kell dolgoznia. Csak amikor első demóira megérkezett Jelusic éneksávja, döbbent rá arra, hogy itt egy klasszikus hard rock torokkal van dolga, és teljesen másként kell az egészhez hozzáállnia. Ez azért sokat elmond a Frontiers módszereiről... Az alkotómunka nem szervesen folyik, a zenei megtermékenyítés laboratóriumi körülmények között jön létre...

Persze ettől a zene még lehet jó, és a Dirty Shirley történetesen az. Nem hibátlan, de kimondottan ütős anyag, intelligens hangszeres alapokon eget rengető vokálokkal. Az azért hallatszik, hogy nem volt egységes koncepció, több vonalon is elindultak, a bluestól a hard rockon át egészen a grunge-ig (pl. Grand Master). Ha folytatódik a projekt, remélem már világosabban látják, mi áll jól nekik, és következetesen azt viszik végig. Ha rám hallgatnak, akkor a klasszikus ihletettségű, magas oktánszámú, szőrös szkrótumú hard rock dalokat fogják erőltetni.

Egy ilyen kollaborációnak akkor van értelme, ha a közös munka eredménye valami olyasvalami, ami több a résztvevők és képességeik sima egymás mellé állításánál. Elmagyarázom egyszerűbben: ha 1+1=2, az még csak matek, de ha 1+1=3, az már varázslat. És nekem ez jobban tetszik, mint Jelusic vagy Lynch legutóbbi anyagai, ergo: sikerült a varázslat, ha még nem is Apollo Robbins vagy David Copperfield szintű...

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!