Thronehammer: Usurper of the Oaken Throne (2019)

„Semmi jónak nem vagyok az elrontója.” „Jóból is megárt a sok.” – tartják a szólások. Előbbit többek között arra értem, hogy ha egy barátom, szerkesztőtársam a figyelmembe ajánl egy muzsikát, akkor azt nem utasítom vissza, hanem megköszönve a tippet, meghallgatom az anyagot. (Ilyetén módon Heti Ötöseink is felérnek egy-egy ajánlóval.) Utóbbira pedig mindjárt kitérek.

Ezt a lemezt még valamikor április/május környékén ajánlották a figyelmembe. Nevezetesen az egykori Devoid-, Carcass-, Blackstar-, napjainkban Bastardised- és Monstrance-gitáros, Carlo Regadas osztotta meg a közösségi felületén, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet a banda és aktuális kiadványuk iránt. És ezen a ponton jön be a képbe a fentebb citált másik közmondás, ugyanis a korong hat tétele 78 percnyi játékidőt tesz ki, ebből pedig világosan kitűnik, hogy doom muzsikáról van szó. A kérdés már csak az, hogy a doom melyik irányzatáról. Jelentem, a Thronehammer az epikus doom mellett tört lándzsát, arról már nem is beszélve, hogy az albumot piacra dobó The Church Within Records eleve garancia a minőségre.

Miután Black Mountain Dominion című demójuk 2012-ben jött ki, valószínűsítem, hogy nagyjából akkor (esetleg előtte egy-két évvel) alakultak, nem túl információ-dús Facebook-felületükön viszont 2018-at jelölték meg az alapítás éveként. Ami viszont a mi szempontunkból lényeges, hogy egy német/brit kooperációról van szó, ugyanis a triót Stuart Bootsy West (eredeti nevén Torsten Trautwein) gitáros/billentyűs (ex- Obelyskkh, ex-The Walruz, ex-Versus the Stillborn-Minded), Tim Schmidt basszusgitáros/dobos (lásd még Hexenhammer, Naked Star, Seamount, Swath, ex-Elision), valamint Kat „Shevil” Gillham énekesnő (Enshroudment, Lucifer’s Chalice, Nine Altars, Uncoffined, Winds of Genocide, ex-Blessed Realm, ex-Morstice) alkotja.

Tavaly a trió egy, a már feloszlott új-zélandi Lord of Solitude-dal közös megosztott EP-vel (Vol. 1 – Vampire Bites) jelentkezett, ezt követte idén debütáló korongjuk. Nem kérdés, hogy alaposan feladják a leckét, hiszen roppant tömény a végeredmény, rengeteg időt kell rászánni, újra és újra neki kell futni, hogy valami leülepedjen a hallgatóban. Ahogy az velem is történt: akkoriban talán kétszer-háromszor hallgattam meg, majd jegeltem az anyagot, végül a napokban újra elővettem, és láss csodát, működött a történet.

Nyitásként a 17 perces Behind the Wall of Frost-tal „kedveskednek” nekünk, amelyből kitűnik, hogy nem szarral fociznak a zenészek, hiszen ebből a dalból egy átlagos banda kétlemeznyi anyagot is simán megírna. Pláne, ha még hozzáteszem, hogy a Warhorn csaknem 19 és fél perces szerzemény. Akár elrettentő példaként is említhetnénk ezeket a dalokat, de nem azok. Mi több, azon vettem észre magam, hogy napközben, lefekvés előtt, netán munka alatt a Behind… és a Thronehammer dallamait dúdolom, egyszerűen megragadtak a fülemben. A „maratoni” hosszúságú nóták rengeteg témából épülnek fel, hosszú instrumentális részek bukkannak fel bennük, de ha valakiben megvan a kellő türelem, ha beleinvesztálja az időt, az megtérül, beérik a „mutatvány”.

A zenekar nem köntörfalaz: az epikus doom legsludge-osabb verziójaként aposztrofálja magát. Ez abszolút érthető is, hiszen hatásaikként olyan bandákat jelölnek meg, mint a Bathory, a Sleep, a Celtic Frost, a régi Electric Wizard, a Goatsnake, a Warhorse (csak azt nem tudom, hogy a worcesteri vagy a detroiti illetőségű alakulatra gondolnak-e) és az Acid King. Tulajdonképpen a riffek, a gitárok és úgy en bloc a témák a hagyományos epikus doom-ra (Candlemass, Solitude Aeturnus) építkeznek, de ahol jobban megdörrennek, ott a sludge-hatások érhetők tetten, sőt, a Svarte Skyer elején egy kevés Trouble is kitapintható.

Ahogy fentebb említettem, nem fukarkodnak a témákkal, s így akár komplexnek is lehetne nevezni a lemezt. Nagyon összetettek a struktúrák, én is csak többszöri, alapos, figyelmes hallgatás után fedeztem fel a Behind… merengős részeit vagy a Warhorn gyönyörű akusztikus betétjeit. Kat Gillham a dallamos ének mellett helyenként (Behind…, Thronehammer) hörgést is hallat, igaz, csak pillanatokra, mintegy színesítendő előadását, ám ez is abszolút illik az összképbe, a koncepcióba, ebből pedig azt a konzekvenciát vonhatjuk le, hogy a kultikus Winter munkássága sem hagyta őket hidegen. Mindezeknek megfelelően vaskos, tömény hangzást kapott a korong, az öblös basszusfutamok is jelen vannak.

A Thronehammer-ről egyértelműen kijelenthetem, hogy valami pluszt akarnak adni a már bejáratott és „csontig lerágott” panelekhez, céljuk, hogy tágítsák az epikus doom határait. Szerintem ez a törekvésük maximálisan sikerült, így a kezdeti 4-es osztályzat 5-ösre hízott. Ennek ellenére nem biztos, hogy év végi Top 10-es listás lesz az album. Három hét múlva kiderül.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!