Avatarium: The Fire I Long For (2019)

Nagyon vártam ennek az albumnak a megjelenését: idén az utolsó olyan anyag volt, amely érdeklődésemre tartott számot, és titkos aspiránsként egy helyet fenn is tartottam neki az év végi Top 10-es listámon. Így utólag persze nem is értem ezt a felfokozott lelkiállapotot: ha belegondolok, a csapat előző három nagylemezének egyike sem váltott ki belőlem heves szívdobogást (talán még leginkább a 2013-as bemutatkozó albumról mondhatom el ezt), de reméltem, hogy ez alkalommal sikerül egy magasabb szintre lépniük…

Az előjelek persze nem a legkedvezőbben alakultak. Az együttest 2013-ban megalapító basszusgitáros, a Candlemass-ből és számos egyéb formációból ismert Leif Edling már 2014-ben jelezte társainak, hogy egészségi okokból nem tudja vállalni a koncertezéssel, turnézással járó fizikai és egyéb igénybevételt. (A bőgős állítólag krónikus fáradtság szindrómában szenvedett.) Onnantól a háttérbe vonulva, dalszerzőként segítette a csapat karrierjét. Ezzel párhuzamosan alapítótársa, a gitáros Marcus Jidell (The Doomsday Kingdom, ex-Evergrey, ex-Royal Hunt stb.) és annak neje, a banda énekeseként domborító Jennie-Ann Smith is egyre nagyobb teret kapott a komponálásban. Az Avatarium 2016-ban új (állandó) basszusgitárost igazolt Mats Rydström személyében, a következő esztendőtől pedig Edling-et már csak mint a zenekar egykori tagját tartják számon a lexikonok.

A csapat agya, motorja tehát szép fokozatosan kilépett a képből, és bár állítólag erre a lemezre is írt dalokat, én csupán néhány motívumban érzékelem a „jelenlétét”, és talán ezért sem olyan az anyag, amilyennek hallani szeretném. Persze én már megismerkedésünk idején is egy énekesnővel felálló, „második” Candlemass-re számítottam, de nagyon hamar kiderült, hogy soha nem lesznek azok. Az Avatarium-ra előszeretettel ragasztják a „doom” címkét – szerintem viszont egyáltalán nem azt a vonalat követik. Ugyan alapvetően lassú, de inkább érzelmes, légiesen lírai, mintsem temetői homályban, súlyos gyászban vonuló muzsikát hallunk, ráadásul zenéjüket blues-os, folk-os, progresszív elemekkel itatják át, és az egész felett a ’70-es évek hard rockjának – több más mellett a Rainbow-nak – a szelleme lebeg.

Úgyhogy a legegyszerűbb szimplán rockzenének nevezni, amit Jidell és társai elővezetnek. Bocs, a stockholmi kvintett aktuális felállásából nem neveztem még meg a dobost, aki nem más, mint Lars Sköld, aki a kezdetektől erősíti a csapatot, ezzel párhuzamosan pedig a Tiamat-nak is jó ideje alapembere, illetve a billentyűs Rickard Nilsson-t, aki Rydström-höz hasonlóan 2016-ban csatlakozott a bandához.

Ígéretesen, súlyosan szólal meg az albumot nyitó Voices, a közepén egy rövidebb, Deep Purple-ös Hammond orgonabetétet is hallunk, viszont a dal egészében nem üt akkorát, mint ami egy nyitónótától elvárható. A Rubicon még ennyire sem kemény, erősen a ’70-es éveket idézi. A Lay Me Down egy lassabb, blues-osabb tétel, és az első szám, ami igazán tetszik a lemezről. A második ilyen a mindjárt utána következő Porcelain Skull: remek a refrén begyorsulása, ráadásul a dallama is egyből ragad a fülben – tipikus Edling-szerzemény.

A Shake That Demon verze-részeiről a Rival Sons jut eszembe, a gitárszólóban pedig a Rainbow hangzásvilága köszön vissza. A Great Beyond simán elmegy mellettem, a címadó nóta viszont jólesően lírai, már-már monumentális, és szintén a kedvenceim közé tartozik. Az Epitaph of Heroes is súlyosan, már-már Black Sabbath-i mélységekkel indít, és úgy is folytatódik, az albumot záró Stars They Move viszont túl lassú, merengő, nem teszi fel az i-re a pontot.

Igyekeztem a jót kihallani a csapat idei alkotásából, de összességében ez a lemez számomra mégis csalódás – persze csak ahhoz képest, amit előzetesen vártam tőle. Egyébként simán hozza az előző anyagok színvonalát, és számomra továbbra is Jennie-Ann a műfaj egyik legkellemesebb női orgánumának birtokosa. Talán ennyi van bennük, és nem több, én mindenesetre továbbra is reménykedem a „nagy dobás”-ban, és persze egy jövő évi budapesti Avatarium-koncertben. Egyelőre még csak az összeszokás fázisában vagyunk, azért a 4-es osztályzat, ami idővel akár 4,5-ösre is javulhat.

Ui.: Edling a Candlemass-szel idén visszatért a reflektorfénybe, az Avatarium-ot azonban szerintem végleg elengedte. Ez a „gyermeke” már nélküle is boldogul…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!