Airbourne: Boneshaker

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019
Kiadó: 
Spinefarm Records
Weblap: 
http://airbournerock.com/
Stí­lus: 
hard rock
Származás: 
Ausztrália
Zenészek: 

Joel O'Keeffe – ének, szólógitár
Matt "Harri" Harrison – gitár
Justin Street – basszusgitár
Ryan O'Keeffe – dobok

Dalcí­mek: 

01. Boneshaker
02. Burnout The Nitro
03. This Is Our City
04. Sex To Go
05. Backseat Boogie
06. Blood In The Water
07. She Gives Me Hell
08. Switchblade Angel
09. Weapon Of War
10. Rock 'N' Roll For Life

Értékelés: 

Az ausztrál rocknagyágyú, az Airbourne ötödik stúdióalbumáról már jó ideje lehetett tudni, hiszen az online promóció mellett az új korong címadó dala az idei turnézás során számos alkalommal felcsendült, így például ezen a nyáron a FEZEN Fesztivál közönsége is megismerhette. A 2016-os ’Breakin’ Outta Hell’ óriási sikere és a bandát övező általános népszerűség miatt magasra tették a lécet a srácok, emiatt a rajongók részéről még nagyobb várakozás előzte meg az október végi megjelenést.

Az új lemez minősége és stílusa már csak amiatt is érdekes, mert az Airbourne egyértelműen nem azok közé a zenekarok közé tartozik, amelyek mindig más és más arcukat és ambícióikat igyekeznek megmutatni, hanem a jól bevált, hagyományos rock’n’roll receptet használva írják és adják elő dalaikat. Ennek nyílvánvalóan az az egyik árnyoldala, hogy az együttes zenéje olykor kiszámíthatóvá és ismétlődővé válik, de ha egy alkotónak megvan a maga kiforrott védjegye, akkor ez egy idő után elkerülhetetlen. Ezzel a zenekar is tisztában van, így a kérdés sokkal inkább az, hogy képes-e ugyanazt a színvonalat nyújtani tartósan, erre pedig az album inkább igenlő, mégis kissé felemás választ ad.

A biztonsági játékot azonban sok esetben meghálálják a rajongók, hiszen ebben az esetben mindig tudhatjuk, hogy mire számítsunk az adott bandától, és végül az nem fog nekünk csalódást okozni. A ’Boneshaker’ pedig bebizonyította, hogy az Airbourne ebbe a stabil kategóriába tartozik, és ez az attitűd áll jól neki, hiszen nem a korszellemnek való megfelelés vagy a merész kísérletezés járja át a dalokat ezúttal sem, hanem a műfaj iránti szeretet, a féktelen életimádat, a letisztult egyszerűség és talán az önfeledt játékosság, ahogyan azt korábban is tapasztalhattuk.

Ezek a klasszikus elemek hozzájárulnak ahhoz, hogy az idei korong szépen belesimuljon az Airbourne-életműbe, hiszen a hasonló stúdiótechnika, a vintázs hangzásvilág, az örök favoritnak számító effektek és zenei megoldások miatt azonnal rájátszik az anyag a nosztalgiára. Az egész lemez azt az érzést kelti a hallgatóban, mintha ezek a dalok már korábban is léteztek volna, mintha valahol már hallottuk volna őket a múltban, és a számok ezáltal egy nagyobb és általánosabb kompozíció részeivé válnak. Emellett a szokásosnál gyakrabban fordul elő a tudatos, vagy tudattalan intertextualitás is, ugyanis majdnem minden szám tartalmaz olyan elemeket, amelyek akár egyértemű utalások is lehetnek régebbi darabokra.

Valamennyire ez a déjà vu élmény hátránya is az albumnak, mivel első hallgatásra nagyon kevés az olyan szerzemény, ami kiválthatja a katarzist a hallgatóból, és ami élesen elválik a többitől és egyedi, ugyanakkor követi a hagyományos és elvárható kereteket. A dalok többségére inkább vagy az egyik, vagy a másik jellemző, emiatt pedig elsősorban az eddigi rajongókhoz marad hű és előttük tiszteleg az anyag, így ha összességében gyengébbnek is tekinthető a korábbiakhoz képest, a zenekar hitelességéhez és imázsához mindenképpen döntően hozzájárul, hogy a szokásos irány mellett tette le a voksát.

Az előző lemezek szárnyalása után talán érezhető is volt, hogy az Airbourne számára is eljön az az időszak, amikor a kreativitás háttérbe szorul és egy kissé repetitív lesz a dalok stílusa, de számtalan példa bizonyítja, hogy ez is egy járható út, és a lojális rajongók érdeklődésének fenntartása, az egyéni motívumok csiszolgatása és elmélyítése hosszú távon ugyanolyan fontos lehet, mint a slágergyártás vagy a minél szélesebb tömegek elérése. Az a néhány újítás, amely megjelenik az albumon (például a különféle nem zenei betétek és torzítások intenzív használata) nem minden esetben működik, ami ugyancsak alátámasztja, hogy az ausztrál rockerek titka továbbra is az, hogy önmagukat kell adniuk, nem pedig a körülményekhez igazítani az ötleteiket.

Az esetek többségében ez pedig sikerült, hiszen ha rajongói szemmel, régi ismerősként tekintek a zenekarra, akkor ugyanúgy képes magával ragadni és elrepíteni egy, a hétköznapin túli valóságba, ahogyan azt az eddigi dalok is tették. Sok hasonlóságot és párhuzamot találhatunk a korábbi művekkel, de talán éppen ezek miatt válik ez az album az Airbourne-unvierzum kiterjesztésévé, hiszen az ember ugyanazt kapja, de mégis mást, mégis többet, és még inkább elmerül az old school gitármelódiák lüktető közegében.

Elég csak a már említett címadó dalra gondolni, amely valószínűleg visszatérő vendége lesz a koncerteknek, és mostanra már teljes jogú részét képezi a banda kánonjának. A Boneshaker ugyanis egyszerre testesíti meg azt a három jellegzetességet, ami a lemez számait meghatározza: a monumentalitást, a kemény akkordvezetést és az óramű pontosságú ritmust. Ezek okozzák azt az ismeretlen ismerős hangulatot, ami végigkíséri a korongot, és ami miatt befogadhatóvá és emlékezetessé tudja varázsolni a zenekar azt is, ami kevésbé forradalmi vagy váratlan.

Mivel az Airbourne nem éppen egy szövegközpontú banda, a dalok témája ezúttal is követi a szokásos kliséket és formákat, így a lázadás, a tombolás, az ital, a szex, a szerelem, a harc és a száguldás témáját járják körül a szerzemények, de tekintve, hogy az ilyen típusú hard rock esetében a ritmus és a zenei alap a kulcsfontosságú, ez egy olyan apró és bocsánatos bűn, ami semmit nem von le a dalok értékéből. Ami érdekesség, hogy a riffcentrikus gondolkodás a szokásosnál talán erőteljesebben van jelen, ami kissé a szólók rovására megy, de a kellően időzített kiállások és az akkordokkal harmonizáló rövid dallambetétek szerencsére kompenzálják ezt a hiányosságot.

Ha választani kell egyetlen dalt a lemezről, amely valahogyan egy a sok közül, mégsem töltelékszám, hanem önmagában megjelenít mindent, ami az Airbourne, akkor az a She Gives Me Hell, mert a kimért és közepes tempójú riffvezetéstől a kellemesen nyerses, fémes színárnyalatokig teljes perspetívát nyújt az együttes sajátosságaira, ezáltal pedig szerethetővé és fülbemászóvá válik a darab minden látszólagos felületessége ellenére. Ugyanebbe a csoportba tartozik a This Is Our City és a valamivel hangsúlyosabb Backseat Boogie is, amelyekben a dinamika és a monotonitás egyszerre van jelen, a felhangok, a díszítések és a finoman rezgő tónusok mégis egyedivé tudják konvertálni a klasszikus alakzatokat.

Joel O’Keeffe karizmatikus és őrült vokálja ezúttal is méltó módon koronázza meg a könnyed és ügyesen összerakott harmóniákat, különösen a lendületesebb dalok esetében, mint a Rock ’N’ Roll For Life vagy a Blood In The Water, amelyek a rezidens dübörgő, pörgős, karcos, enyhén agresszív vonalat képviselik az albumon. Érdemes kitérni Harri Harrisonra is, akinek ez volt az első közös albuma az Airbourne-nal, és bár közismert, hogy a frontember az első számú dalszerző a zenekarban, néhol felfedezhető volt egy-két innovatív figura, ami vélhetően hozzá kapcsolható.

A gördülékeny és frappáns blues rock is bemutatkozik a lemezen, és noha a banda kevésbé lovagolta meg eddig ezt az irányt, a Sex To Go és a Burnout The Nitro egyaránt befogadható és hangulatos darab, amelyeknek valóban, ahogyan az talán a zenészek szándéka is lehetett, az autóban vagy a rádióból hallgatva van a leginkább atmoszféra-teremtő ereje, miközben a pub- és road blues aspektusra rátapintva ezt a miliőt a zenekar egyúttal le is tudta fordítani a saját nyelvére, és úgy interpretálni azt a számunkra.

Nem feledkezhetünk meg a Weapon Of Warról sem, ami az egyik legepikusabb és legszokatlanabb tétel a listán, és amelyet biztosan hallani fog élőben is a közönség a későbbiek folyamán. A benne található rapszódia, mánia és hipnotikus feszültség új megvilágításba tudta helyezni az újrahasznosított elemeket is, nem beszélve arról a szuggesztív tempóról és a csapatra kevésbé jellemző cezúrákról, amelyek miatt egyrészt közösségteremtő lehet a dal egy fellépés során, másrészt pedig megidézi azt a csatasorba hívó, toborzó, kihívó narratívát is, ami a mű egészét meghatározza.

Összegzés: 

Ha valaki újonnan ismerkedik a zenekarral, akkor mindenképp érdemes inkább egy másik albummal kezdenie, hogy ráhangolódjon a dalok ízére, viszont ha valaki alaposan ismeri a banda munkásságát, vagy akár a műfajt általában, az mindenképpen értékelni fogja a lemezt. Noha a legnagyobb hátránya, hogy nincsen benne semmi meglepő, éppen ez az egyik pozítivuma is, és ezért lehet egyszerre üdítő kikapcsolódás, serkentő inspiráció és hatalmas koncertélmény a kontextustól függően. Nem ez a korong a banda pályafutásának csúcspontja és korántsem tökéletes, viszont benne van az a néhány ígéretes sarokkő, ami képes megfogni a hallgatóságot, így nem nehéz megkedvelni és megbarátkozni vele, mert a folytatás és a potenciál egyérteműen felfedezhető benne.

Dátum: 
2019. november 8
Pontszám: 
7
Szerző: 
Ocsovai Ferenc

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) HARD ROCK MAGAZIN - A Rock Napilap! nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!