Pretty Maids: Red, Hot and Heavy (1984)

A heavy metal világában Dánia soha nem számított nagyhatalomnak. Oké, alig valamivel több, mint öt és félmillióan lakják, de ugyanekkora a népessége például Finnországnak is, amelynek zenekarai azért rendesen ott vannak az élmezőnyben. A dánoktól sokáig csak a Mercyful Fate-et, a Pretty Maids-et és az Artillery-t ismertük (esetleg még a Witch Cross-t és a Maltese Falcon-t). Mellettük a zenei producer Flemming Rasmussen és idegenbe szakadt honfitársa, Lars Ulrich szerzett pluszpontokat „Legoland”-nek. Aztán jött André Andersen, a Royal Hunt, a Konkhra, a Volbeat, illetve az egykori Mercyful Fate-tagok zenekarai, de még így is csak bő tucatnyi zenekarnál járunk (az Encyclopaedia Metallum persze több százat tart nyilván).

Na, mindegy, nem a mennyiség, hanem a minőség számít, mondják, és valóban: a dán színtér legnagyobbjai rendesen odatették magukat, különösen a ’80-as évek közepén, illetve második felében. Jelen cikkem tárgya, a Pretty Maids bemutatkozó albuma is kezdeti kollekcióm alapdarabjai közé tartozott, rajta keresztül ismertem meg a csapatot, és máig hallgatható anyagnak gondolom.

Érdekes párhuzamot fedeztem fel a dánok és két német pályatársuk korai anyagai, illetve stílusuk alakulása között. Ugyanazt a különbséget érzem a ’Maids első két nagylemeze, mint a Helloween Walls of Jericho-ja és első Keeper-albuma, vagy a Steeler Rulin’ the Earth-e és Strike Back-je között. Mindegyik korongot nagyon szeretem, a csapatok két legjobb alkotásának tartom, ám míg a korábbiak – mind hangzásukat, mind témáikat tekintve – abszolút a ’80-as évek közepének patináját viselik magukon, a kezdetek bizsergetően áporodott levegőjét árasztják magukból, a rájuk következő lemezeken (a Future World-ön, a Keeper…-en és a John Quail kollégánk által a minap méltatott Strike Back-en) már egy jóval modernebb megszólalásnak lehetünk fültanúi.

Visszatérve a Red, Hot and Heavy-t készítő dán csapatra, a Pretty Maids elődje egy 1981-ben indult, főleg Thin Lizzy-dalokat játszó zenekar, a Pretty Pretty Panick volt, amelynek soraiban már ott találjuk Ken Hammer (eredeti nevén Kenneth Hansen) gitárost, John Darrow (Johnny Møller) bőgőst és Phil Moorhead (egyes források Moorheed-ként vagy szimplán More-ként említik, Henrik Andersen) dobost. Akik csupán a rá következő évben találták meg énekesüket Ronnie Atkins (Paul Christensen) személyében; ekkor kezdtek el saját számokat írni, és változtatták a nevüket Csinos Lányokra.

Az együttes Pete Collins (Jan Piete) gitáros és Alan Owen (Allan Nielsen) billentyűs csatlakozásával vált teljessé. ’83-ban ez a hatos fogat rögzítette a zenekar első hivatalos kiadványát, a banda nevével azonos címet viselő EP-t. Nem sokkal később Darrow és Collins távozott a csapatból, a helyükre Allan Delong (Allan Jensen), illetve Rick Hanson (Kim Hansen) került. Az ő játékuk hallható az együttes 1984-es bemutatkozó nagylemezén.

És itt jön – legalábbis számomra – a nagy rejtély. A Red, Hot and Heavy megjelenését követően a banda és Hanson útjai elváltak egymástól, és ki jött (vissza) a helyére? A netes enciklopédia szerint nem más, mint Pete Collins, aki ott szerepel a ’Maids valamennyi, ’85-ben és ’86-ban készült anyagának kreditlistáján. Azon a demón is, amelyre a majdani Future World album három száma is felkerült. Sőt, állítólag egészen ’89-ig a zenekar tagja volt, mégsem játszott egyik, ez idő alatt készült nagylemezen sem. Ti tudjátok, mi volt ennek az oka? Nekem nem sikerült kiderítenem.

Pete Collins a ’80-as években és napjainkban

Na, de nézzük magát az anyagot! Nem azt mondom, hogy egy kivétel nélkül hibátlan nótákat tartalmazó lemezt hallunk, de vannak csúcspontjai, összességében pedig egységes – mai füllel nosztalgikus – hangulatot áraszt magából.

A Carmina Burana Fortuna Imperatrix Mundi-jával nyitnak, majd berobban a Back to Back, ami valami olyasmi a ’Maids számára, mint az Accept-nek a Fast as a Shark: a zenekar himnusza, leginkább időtálló szerzeménye. Zseniálisan váltanak tempót a közepén, majd jön Hammer szépen kimunkált szólója, a befejezés pedig ismét csak nagyon emlékezetes. Nem akármilyen kezdés! Ha csak ennyi lenne az életmű, már nemhiába kezdtek Atkins-ék muzsikálni. 🙂 Nem véletlen, hogy a nótát később a Hammerfall és az Arch Enemy is „műsorára tűzte”.

A címadó szerzemény nem meglepő módon egy középtempós döngölés. Felépítése az akkoriban szokásos verze-verze-refrén, utóbbit kórus mennydörgi, és énekelteti – koncerten – a szépszámú, öklét rázó hallgatósággal. Ronnie Atkins-nek itt mélyebb, kissé smirglis a hangja, jóleső komolyságot ad a mondanivalónak, és az alapvetően dallamos heavy metal muzsikának.

Ehhez képest a Waitin’ for the Time-ot kifejezetten lágyra hangszerelték. Markáns szerepet kap benne a szintetizátor és az amerikai stílusú kórusok – kifejezetten rádióbarát darab. A frontember itt magasabb regiszterben énekel, szerintem ilyenkor tud a leginkább kiteljesedni, képes megmutatni hangi adottságait.

A „szitáló” ritmusú Cold Killer egy átlagos szerzemény lenne, ha nem került volna a második felébe egy – engem a Rainbow-ra emlékeztető – átkötő énekrész, és a végére egy ereszkedő gitár-dallammenet.

A Battle of Pride a Back to Back-hez hasonlóan száguld-zakatol (nem véletlenül: ez a B oldal nyitónótája). Ebben is hallunk egy kis gitárvarázslatot; eddig magától értetődőnek vettem, így nem figyeltem külön a hathúrosok játékára, pedig érdemes!

A Night Danger sem vesz vissza a tempóból; az anyag itt kezd speed metal-arculatot ölteni :-), ami egy kicsit sok a jóból, a változatosság rovására megy. Nálam talán ez a lemez leggyengébb nótája. Persze, jólesik a sebesség, de ez a szűk négy perc semmi extrát nem kínál.

A Place in the Night megint egy lágyabb, táncosabb darab, nekem ezek is nagyon bejönnek a csapattól. Úgy gondolom, következő lemezükön, a Future World-ön ebbe az irányba mozdultak tovább, és szerintem jól tették. A gitárszóló persze itt is nagyon a helyén van.

Erről az albumról – a Back to Back mellett – a másik nagy kedvencem a Queen of Dreams. Ismét hangsúlyos szintetizátorhangokkal indít, már a verze-dallamok is szépen ívelnek, ám a dalra a refrén teszi fel a koronát. Persze a csiklandozó alapriff sem hagyja, hogy mozdulatlanul hallgassuk végig a számot. Tökéletes-közeli alkotás!

A végére pedig egy feldolgozás maradt, ami mi más is lehetne, mint egy korai Thin Lizzy-szerzemény, a Little Darling. Az internet előtti időkben nem tudtam, hogy nem saját daluk, és emiatt egy kicsit bizalmatlanul tekintettem rá, most viszont azt mondom, szépen a maguk képére hangszerelték, csak minimális mértékben (talán még leginkább a tempója miatt) lóg ki a sorból. Ennek a nótának a felvétele egyébként az örömzenélés jegyében telt. Az album két zenei producere is hangszert ragadott: Billy Cross gitáron, Tommy Hansen pedig orgonán jeleskedik a dalban.

A magam részéről értékelem, ha egy zenekar egy kompakt anyaggal, egy jól irányzott csapással igyekszik hatni rám. A Pretty Maids sem rabolta sokáig hallgatósága idejét: a tíz nóta bő 36 perc alatt fut le. Jöttek, játszottak és győztek, legalábbis szétrobbanthatatlan alapot építettek ezzel a lemezzel későbbi karrierjüknek.

Az együttes – az ütős bemutatkozásnak köszönhetően – a ’80-as évek közepén ígéretes jövő előtt állt: az amerikai CBS kiadó igazolta le őket, olyan nagyságok előzenekaraként mutathatták meg magukat a nagyérdeműnek, mint a Black Sabbath, a Whitesnake, a Deep Purple, Alice Cooper vagy a Saxon. Ám a nagy nemzetközi áttörés mégsem adatott meg nekik, komoly sikereket csak Európában és Japánban mondhattak magukénak.

Miután Pete Collins végleg távozott a csapatból, a helyére nem vettek be egy második gitárost, ötösben rögzítették a zenekar talán legnagyobb nemzetközi sikert elérő albumát, a ’87-es Future World-öt, amelynek két dalában, a We Came to Rock-ban és a Loud ’n’ Proud-ban nem kisebb név vokálozik, mint Graham Bonnet (Alcatrazz, Michael Schenker Fest, ex-Rainbow, ex-Impellitteri). A Deep Purple-bőgős Roger Glover produceri felügyelete mellett készült, 1990-es Jump the Gun-ra ismét szextetté duzzadt a csapat, ám a lemez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek eredményeként beindult a „népvándorlás”: a klasszikus felállásból Moorhead és Delong (plusz az utoljára érkezett Ricky Marx gitáros is) távozott, és 1991-ben egy rövid időre meg is szűnt a csapat.

Az 1992-es Sin Decade-et Flemming Rasmussen segítségével rögzítették, de ne feledkezzünk meg a dátumról, ez az időszak nem a dallamos heavy metal évtizede volt. Az ezredfordulót követően aztán a billentyűs Owen is búcsút intett társainak, így az Alapító Atyákat ma már csupán a két fő dalszerző, Hammer és Atkins képviseli. A Pretty Maids ezzel együtt köszöni szépen, jól van. Lassan négy évtizede, szinte megállás nélkül működik, most novemberben immár a 16. nagylemeze lát majd napvilágot. Ezzel együtt azt gondolom, a legszebb napjait az első két album időszakában élte a zenekar.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!