The Ferrymen: A New Evil (2019)

y_256.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A "komposok" céhét a nápolyi Frontiers kiadó hívta életre olyan jól csengő nevekkel, mint Magnus Karlsson (pl. Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance), Mike Terrana (pl. Masterplan, Rage) és Ronnie Romero (pl. Lords Of Black, Rainbow). Az első, névadó album nem váltott ki belőlem nagy lelkesedést, a Frontiers kiadványai közül sem lett a legsikeresebb, így nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz folytatás. Most mégis kezünkbe vehetjük (már aki még vásárol CD-t) az újabb "gonoszságot", amelyre ez a név csak annyiban illik, amennyiben még a bemutatkozásnál is keményebbre, szigorúbbra lett véve a hangzás (amiért egyébként Jacob Hansen hangmérnök volt a felelős). Így lettek a "komposok" végül "kolomposok", mármint a Frontiers nem minden piaci érdek nélküli dömpingjének cinkosai.

Amikor az ember túl van sok-sok száz lemezkritikán, ráadásul zenei ízlése sem tágul már együtt a világegyetemmel, gyakran támad az az érzése, hogy legkorrektebbül akkor járna el, ha egyszerűen bemásolná a régi recenzióját, mert nem akarja önmaga olcsó parafrázisát megírni. Kényelmes, de nem túl tisztességes megoldás lenne, pedig tényleg nem tudok mit hozzátenni a 2017-es bemutatkozás kritikájához. Mióta Romero a CoreLeoni (kb. Leo Leoni gitáros Gotthard tribute bandája) mikrofonja mögé beállt, az azért föltűnt, hogy ez a chilei származású dalnok Nic Meader helyett tényleg sokkal jobb megoldás lett volna szegény Steve Lee pótlására (ha ez egyáltalán lehetséges).

Nagyon tisztességes munka ez, a maga módján szórakoztató is, ráadásul a muzsikusok teljesítménye tényleg kifogástalan, mégsem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegy-szerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik...

A lemez jó, talán még jobb is elődjénél; az is lehet, hogy amennyiben 15 évvel ezelőtt hallom, sokkal kedvezőbb vélemény alakul ki bennem róla, de ez "hic et nunc" túl egynemű, steril és izgalommentes. Beszédes dolog, hogy megint az akusztikus bónusz nóta (Bring Me Home) jött át legjobban...

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!