Slipknot – We Are Not Your Kind

A kilenc tagot számláló iowai jelenség nem kevesebbet tett, mint meghatározta a 2000-es évek minimum első 10 évének trendjét. Nem túlzás azt állítani, hogy a Slipknot (és persze a System of a Down) nevű földregéssorozat megrázta az egyetemes zenei miliőt. Értelmet nyert az old-school, mint ennek a minden ízében modern kori borzalomnak az ellenpólusa.

A Slipknot nevű tűzgolyó különc volt, egyedi, iszonyúan friss és letaglózó. Újszerűsége maradéktalanul meggyőzte mind a mainstream zenei trendek követőit, mind az old-school arcok hatalmas hányadát, a tartalmilag gazdag, innovatív, súlyos, szélsőséges zenei mivoltának köszönhetően. Annyi energiát préseltek a 1999-es debütbe és az Iowa lemezbe, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, amikor metalt hallgató tinédzserek globálisan kényszert éreztek, hogy egyként hadat üzenjenek az autoritások ellen – ma már a metal zenére nem jellemző, hogy lázadó tendenciákat gerjesztene a nyugati(as) világban. A külsőségek, a banda felállása és a zenei extremitásnak rendkívül sajátos megközelítése rátörte az ajtót a mainstream világra, és hirtelen egy helyen találták magukat az új trendek és az old-school irányzatok elkötelezettjei.

A saját magát egyre inkább gyűlölő és öltözködésében is másképpen mutatkozó tizenévesek egy része lassan világszinten is kirobbantotta az emo-korszakot, a metalcore-lázt, és a túlontúl sekélyes mainstream világba befurakodott a metal zene egy új generációja. Ám a Slipknot még ebben az utálatos iszapban is gyökeret vert, divattá vált, amiért egy adott ponton már az old-school metal rajongók jóformán a kedvenceik közé sem merték sorolni a ’knot-ot, nehogy ők maguk is sekélyesnek tűnjenek. Bevallom, a túlzott népszerűség és az „elmainstreamesedés” nálam is kiverte a biztosítékot, és az All Hope is Gone-t már csak jó pár évvel később tudtam előítéletek nélkül meghallgatni.

A Vol. 3: (The Subliminal Verses) megjelenése gyökeres változást és a metalban manapság egyre ritkábban jelentkező világméretű, trendformáló szenzációt jelentett. Ez a lemez a tökéletes metszéspontja volt a pozitív értelemben vett slágeres, a zeneipar fősodronyába könnyen beilleszkedő dallamoknak (pl. a Grammy-díjat nyert Before I Forget), a gyilkos riffeknek, agressziónak (Three Nil), a kettő keverékének (Duality), a kísérletezős extrémitásnak (Pulse of the Maggots) és a nyugodt, szép, mégis sötét pillanatoknak (Circle). A Slipknot Master of Puppets-jának is nevezhetjük ezt a korongot, és akkor olyan nagyot ezzel nem is túloztam. Főleg, hogy az album letisztultabb, de továbbra is gyilkos hangzása szerintem az abszolút etalon Slipknot hangzás. Szóval, a dalok mindent mutattak, csak éppen egy szétesőben lévő zenekart nem. Corey Taylor súlyos magánéleti problémái, alkoholizálása, Paul Gray heroinfüggősége előzte meg a lemez elkészítését, miközben a banda tagjai megutálták egymást, szinte alig szóltak egymáshoz. Mégis, vagy éppen ezért, a dalok szikrákat szórnak, a szélsőséges, fanatikus és professzionális zenészek minden dühe kreatív energiává alakult.

A mellékprojektek (pl. Stone Sour) szintén hatottak a Slipknot-ra (nyilatkozatok szerint meg is mentették a bandát a feloszlástól). Az All Hope is Gone további dallamosodást hozott, a főáramlat felé vitorlázás mindennél tapinthatóbb volt, mégsem voltak nyálasak vagy felszínesek a nóták! A Psychosocial elsöprő sikerét senkinek nem kell magyarázni! Egyszerűen csak egyre távolabb kerültek a pusztítóan extrém korai vonaltól, amelyet a (sic), a Surfacing vagy a People=Shit fémjelzett. Persze, azt sem szabad elfelejteni, hogy már az első lemezre is írtak nagy slágereket (Wait and Bleed), szóval a változás fokozatos volt és természetes.

A különbség a Slipknot és más groove/alternatív/nu-metal zenekarok között (amelyek közül én nagyon keveset hallgatok) számos tényezőnek köszönhető. A Slipknot minden egyedisége ellenére a hagyományosabb értelembe vett metalban gyökerezik (ez később egyre nyilvánvalóbbá is vált), ami organikusan, észrevétlenül alakult át a kezük között valami újjá, valami védjegyszerűvé, mégis tetten érhető benne a hagyaték, akár Slayer-re vagy death metal harmóniákra emlékeztető megoldások formájában, akár tradicionálisnak mondható metal szólók képében. Ez érettséget közvetít, ugyanakkor tartalmi mélységet és karaktert ad a daloknak, színezi őket, lelket fúj beléjük. Ehhez, természetesen, hozzájön az a tény, hogy érzékeny minőségi mutatóval rendelkező, elsőrangú zenészek játszanak a zenekarban, ezért a szigorú sztenderdek a többség fölé emelik őket. Ebből kifolyólag nem is adnak ki lemezt túl gyakran: 20 év alatt 6 stúdióalbum igazán nem számít soknak.

A megfoghatatlan tényezők legalattomosabbikát azonban nem lehet receptre felírni. A Slipknot tagjai számos poklot megjártak már, megpróbáltatások és összetűzések sorozatán mentek és mennek keresztül a mai napig, ami meggátolja őket abban, hogy kiélvezzék a sikerek nyújtotta kényelmet, és hogy a jólét andalító felhője kioltsa bennük a tüzet, a dühöt, a keserűséget. Ez minden bizonnyal beárnyékolja a magánéletüket, viszont táplálja az ihletet, a kreatív gondolkodást, és temérdek pozitív feszültséggel tölti fel az ilyen körülmények között született dalokat. A rutin tespedt kábulatába révedve születnek a kialudt tűz mellett megkomponált ún. „korrekt” lemezek, amelyekhez már nem tapadnak szélsőségek, és a zsigeri dalszerzést a higgadt zenész logikus lépései veszik át. A Metallica-t azért tudom módfelett tisztelni, mert ők szándékosan küzdenek az ellen, hogy nosztalgiazenekarrá váljanak. Dúsgazdagságuk ellenére is kutatják az újabb motivációt, az újabb izgalmakat: ezért készült film, ezért volt koncert az Antarktiszon, ezért léptek fel álnéven klubokban, és ezért hirdettek közönségszavazást valamelyik koncertprogramjukat illetően. A Slipknot körüli hurrikán viszont állandó pofoncsapásokkal sújtja a zenekart. A személyiségüknek betudhatóan a konfliktusok csupán ideig-óráig csitulnak el, szóval mindig akad valami, ami szenet dob a bennük izzó parázsra. A .5: The Gray Chapter lemezre nehezedő gyász iszonyú sötét hangulattal, fájdalommal, dühvel vértezte fel a lemezt, és akármilyen tragikus, a Slipknot zenéjére ez kedvezően hatott.

Nem volt ez másképpen a hatodik korong, a We Are Not Your Kind esetében sem. Chris Fehn beperelte a Slipknot-ot (anyagi ügyek) – nem is tagja már a csapatnak –, Corey Taylor újabb zűrös, depresszióval átitatott időszakon van túl, Shawn Crahan idén májusban veszítette el a 22 éves lányát kábítószer-túladagolásban, és még a korábbi sebek sem gyógyultak be egészen. Corey elárulta egy interjúban, hogy ezek a rémálomszerű borzalmak fűtőanyagként funkcionáltak a dalszerzési és szövegírási fázisban. Én pedig ezzel a hosszú bevezetővel szemléltetni akartam, hogy nem véletlenül érezni a Slipknot-ban azt a bizonyos pluszt, ami idén egy elképesztően erős lemezben öltött testet.

Az óvatos kommerszesedés (felületes dallamok, finomkodás, nyálasodás) irányával teljesen ellentétes utakon járnak az iowaiak, azaz a beígérteknek megfelelő sötét hangulat jellemzi a lemezt. A We Are Not Your Kind komorabb, mint bármelyik korábbi Slipknot anyag, amiért nem győzök eléggé hálás lenni; a baljós hangulat és az agresszió tökéletes ötvözete. Szinte hihetetlen, hogy 20 év elteltével is ennyire motiváltnak, erőtől duzzadónak és ötletekben bővelkedőnek látjuk őket. Corey pattogó hadarása és elképesztően fogós refrénjei a Duality-hoz hasonló extrém slágereket eredményeztek. A korábban már megszellőztetett Unsainted, valamint a Nero Forte pontosan ilyen zsongó darázsfészkek, felpörgetett indulatokkal csordultig telt Slipknot durvulatok. Az utóbbiban, és amúgy en-block az egész lemezen, fantasztikusak az ütősök, akárcsak Craig Jones és Sid Wilson billentyűkkel, samplerekkel, effektekkel, mindenféle zajokkal megfestett víziói. Különösen fontos a szerepük az albumot összekötő nem egyszer pszichedelikus (!), máskor teljesen ipari jellegű átvezetésekben, akár különálló (pl. Death Because of Death), akár hosszabb dalok szerves részeiként fordulnak elő, mint amilyen a Birth of the Cruel-ben vagy a Not Long for This World-ben hallható. Az előbbi kimondottan kísérletezősre sikerült. A rengeteg elektronika, Corey egészen különleges énektémái, a szám második felében megjelenő súlyos groove-ok és a mindezen mohaként megtelepedő árnyhangulat teszik emlékezetessé.

Ha már kísérletezésről van szó, a Spiders furcsa alt-rock jellege azonnal szembeötlő. Itt a bizonyíték, hogy a Slipknot alkotási áramvonalának semmi sem szabhat gátat. A billentyűk, az effektek és az ütősök csodás összehangolása ez a nóta. Ennél azonban van feljebb is, a Liar’s Funeral képében. Szomorkás, borús aurája és Corey éneke azonnal a Pink Floyd-ot juttatja eszembe. Ezt hajtogatom! Az ősi elementáris erő náluk valóban képes testet ölteni! A dal egy újabb fejlődési fokát mutatja be a zenekarnak. A gitárdallamok annyira morózusak, fájdalmasak, amilyenekre talán nem is volt még példa, és a meglepetések itt nem érnek véget… Maga a tökély!

A szerzemények sosem egydimenziósak, szinte minden dal rejt valami csavart, sokszor nem is egyet. A különféle hangszerekkel, egyebekkel előadott kompozíciók jól összehangolt, organikus összeolvadása zajlik, amely a Slipknot pályafutásának legváltozatosabb lemezét tárja elénk. Az eszement, nyugtalanító effekteket, az Iowa legjobb pillanataival vegyíti a Critical Darling, majd megtoldja egy újabb fogós refrénnel. De a robbanó vegyületek között ott van még a Red Flag vagy a Slipknot elemi erejét, lendületét, orkánszerű dallamait egybegyúró Orphan. Mintha ezek a tébolyodott maszkosok mind egytől-egyig meg akarnák mutatni az álarcaik mögött rejlő sokkal őrültebb emberi oldalukat. Jim Root és Mick Thomson gitárosok egészen biztosan vérszemet kaptak!

Az albumot a halkabb, befelé forduló tételek tartják egyensúlyban. Ezek a szintén sötét hangulatú tételek korántsem szelídek, hanem inkább nyugtalanítóak, mélyről fakadóak, nincs bennük egy szemernyi napsütés sem. Nekem éppen ezért tetszik a My Pain, egyszerűségével is képes megérinteni. A dal különféle zajokkal, visszhangzó háttérhangokkal, suttogásokkal, újabb adag pszichedeliával teszi szürreálissá az élményt. Fel is tettem magamnak a kérdést: valóban Slipknot-ot hallgatok? A Not Long for This World szinte ikertestvérként folytatódik, majd megjelenik benne az All Hope is Gone-ra jellemző, de engem az utóbbi Mastodon lemezekre is emlékeztető vokáltéma, majd némi súlyosság. A végére pedig előhúzták a Jolly Jokert az ingujjból. A melankolikusan indító Solway Firth-ben az album teljes egészéhez méltó lezárást kapunk. Corey üvöltései, méregköpései ismét ölnek, a verzék alatt vissza-visszatérő, a dal gerincét képező zseniális gitárdallam némiképp a Deströyer 666 Hounds At Ya Back-jét juttatja eszembe. Az ultrasúlyos, kétlábdobos, vastag riffektől duzzadó refrént pedig majd’ szétveti az erő.

Az album iszonyatosan penge hangzásával teszi fel a pontot az i-re, ezt profibban aligha lehet csinálni, úgyhogy fogalmam sincs, mi kivetnivalót fognak az emberek ebben a lemezben találni.  Erről kár is szót ejteni, egy Slipknot lemezről úgyis mindenkinek van saját véleménye. Az enyém pedig az, hogy a Slipknot döbbenetes csúcsformában van, és a We Are Not Your Kind a Vol 3.-vel azonos nívójú teljesítmény, sőt, hangulatában bőven meg is haladja azt. A 20 évvel ezelőtti hévvel, de két évtizedes tapasztalattal játszó zenekarban aktívabb vulkán munkálkodik, mint valaha.  A hírhedt kilenc félnótás megmutatta, hogy nem vakszerencse az, hogy a Slipknot 2019-ben is a modern metal első számú zenekara!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!