Possessed: Revelations of Oblivion (2019) – 2.

Agent Steel, Possessed, Mercyful Fate, Nasty Savage. Négy zenekar, amelyek iránt maximális elfogultsággal viseltetek, kiadványaik számomra egyet jelentenek a hibátlanság definíciójával. Ahogy a Death, a Morbid Angel, a Trouble és a St. Vitus életműve is.

Kétségtelen, hogy az idei év szinte minden extrém metal fanatikus által legjobban várt lemeze a Possessed visszatérő anyaga volt. Azé a csapaté, amely 1985-ben valósággal lángba borította az undergroundot a Seven Churches-zel. Mai fejjel nehéz elképzelni, mekkora sokkot okozott akkoriban az a korong, hitelesen csak azok tudnak nyilatkozni a hatásáról, akik megjelenése pillanatában jelen voltak, részt vettek a földalatti zenei világban. Brutalitásában, szélsőségességében kizárólag az első két Bathory-lemezhez mérhető, véleményem szerint a Hell Awaits-et lefőzte, pedig az sem volt anno egy habkönnyű alkotás.

Miután a Seven Churches extremitását nem lehetett fokozni, a zenekar egy letisztultabb, technikásabb irányba indult el, mind a Beyond the Gates, mind a The Eyes of Horror EP ennek az elgondolásnak a lenyomata. Aztán, ahogy feltűntek, sajnos nagyon hamar alá is hullottak, ettől függetlenül felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak a saját generációjukra, valamint az utánuk felbukkant extrém csapatokra.

A Possessed a ’80-as években…

Azt is tudjuk jól, hogy 1990-ben Jeff Becerra énekes/basszusgitáros rablótámadás áldozata lett, és egy lövöldözés során deréktól lefelé megbénult; hogy Mike Torrao gitáros abban az időben újra életre akarta hívni a legendát, de két demónál többre nem vitte, így a Possessed újra beleállt a földbe. A zenekar valódi újraindulása 2007-ben manifesztálódott, azonban ennek előzményei 2002-ig nyúlnak vissza. A Los Angeles-i Sadistic Intent abban az esztendőben megjelent Morbid Faith 7” EP-jére feltette a The Exorcist című nóta feldolgozását, mégpedig Becerra-val a mikrofon mögött, valamint Jeffnek ekkoriban volt egy a bandája, a Side Effect, amellyel egy dalt, a Hemorrhage-t rögzítette. Ez a tétel 2003-ban, a Resurrection című 10” MLP-n látott napvilágot, a kultikus Death Metal demó dalaival és két ’84-es próbatermi felvétellel megspékelve.

A Sadistic Intent-tel nem szakadt meg Jeff kapcsolata, hiszen a Possessed újjáalakulásában is tevékeny részt vállalt a legénység, nevezetesen Emilio Marquez dobos, Bay Cortez basszusgitáros, valamint Rick Cortez és Ernesto Bueno gitárosok. Ez a tagság 2010-ig zenélt együtt, tevékenységük kizárólag saját bulikra és fesztiválfellépésekre szorítkozott (menet közben, 2008-2009 között Vanik Vartanian dobolt a bandában), mígnem 2012-től egy megszilárdult, egységes line-up-ról beszélhetünk. Emilio Marquez 2009-ben visszatért, 2010-ben Kelly McLauchlin gitáros érkezett, 2011-ben Daniel Gonzalez gitáros, valamint Tony Campos basszusgitáros csatlakozott a Possessed-hez. Utóbbi nem sok vizet zavart, lévén, hogy egy évvel később Robert Cardenas váltotta. Kelly-től 2013-ban Mike Pardi vette át a stafétát, aki 2016-ban Claudeous Creamer-nek adta át helyét, és így érkeztünk el a jelen felállásig. Ami a lényeg, hogy Jeff mellé tapasztalt, rutinos zenészek sorakoztak fel, akik korábban számtalan underground formációban vettek részt.

Ahogy fentebb említettem, az extrém metal mezőny tűkön ülve várta a vadonatúj Possessed-anyagot. Mielőtt rátérnék a lemez taglalására, mindenképpen megemlítem, hogy a maga idejében a csapat legénysége nem tartozott a legtechnikásabb, legvirtuózabb zenészekhez; nyersen, ösztönösen, zsigerből tálalták brutális, kíméletlen, agresszív muzsikájukat. Az első korongnál komoly hangsúlyt fektettek a véres, sátánista imázsra, amely későbbi kiadványaikon jóval visszafogottabbá vált, azonban egyedi, koszos hangzásuk továbbra is megkülönböztette őket pályatársaiktól.

Le kell szögezni, hogy dőreség lett volna egy újabb Seven Churches-t várni, az a lemez minden tekintetben felülmúlhatatlan, és ezt a főnök, Jeff Becerra is tudja. Két, egymástól totálisan eltérő korról, zenei világról van szó, gondolom, eszébe sem jutott a múltat felmelegíteni, és ami a legszebb, hogy nem is tette. A fenyegető hangulatú Chant of Oblivion intróját követően berobbanó No More Room in Hell mindenkit megnyugtathat afelől, hogy egy agresszív, kompromisszummentes alkotás született. Nem érdemes azon meditálni, hogy ez most death vagy thrash metal, mivel mindkét stílus jegyei egyaránt képviseltették magukat a ’80-as években kiadott klasszikusokon; maradjunk annyiban, hogy ez a Possessed 2019-ben.

…és napjainkban

Kifejezetten heterogén anyag született, semmiképpen sem unalmas, egydimenziós, kiszámítható; a zenészek képességeit, tudását maximálisan demonstrálják a nóták. Értelemszerűen a gyorsaság a mérvadó, de kontrollált formában, sőt, nem restellték váltásokkal, harmóniamenetekkel fűszerezni a dalokat. Ez támasztja alá a Damned, az egy rövid basszuskiállást tartalmazó Demon, a döngölős tempókat felvonultató Abandoned, vagy a Testament riffelését eszembe juttató Shadowcult. Egyértelmű visszautalás a Fallen Angel-re az Omen-t nyitó harangzúgás, és noha a dallamok egy picit „sánták”, a No More Room in Hell mellett a korong abszolút csúcspontja, mi több, a Possessed szintjén mérve komplexnek nevezném a dalt, míg a Ritual-ban black metalos részek érhetőek tetten. Ahogy kezdődött, úgy ér véget a műsor a Temple of Samael outrójával, mintegy keretbe foglalva a végeredményt.

Jeff Becerra morbid, gonosz hangja semmit nem kopott az évek folyamán, Daniel Gonzalez és Claudeous Creamer kiváló riffeket, pazar, vijjogó szólókat penget (utóbbiak nyomokban a Gruesome-ot idézik); vastagon dohognak Robert Cardenas futamai, azonban Emilio Marquez teljesítményét külön ki kell emelnem. Változatos, pontos, precíz dobolása egymaga viszi el a hátán a produkciót, játéka itt-ott kísértetiesen hasonlít Mike Sus-éra, csak sokkal technikásabb, összetettebb formában. Az NRG és Titan stúdiókban felvett anyagot Peter Tägtgren keverte és maszterizálta az Abyss-ben, ennek megfelelően hasító, pengeéles, roppant tömény megszólalással rendelkezik a lemez.

Ezek után adja magát a kérdés, hogy mi várható a jövőben. Ami minket, fanatikusokat illet, nagyon biztatóak az előjelek. Jeff Becerra: „Már írom a dalokat a következő koronghoz. A Nuclear Blast-nál egy három lemezre szóló szerződést írtam alá, de azt mondták nekem, annyit csinálhatok, amennyit akarok. Legalább még két anyag következik, mert végül is be kell hoznom néhány év lemaradást…:-)”.

Így állunk jelenleg. Bízzunk a Mester szavaiban, hogy az általa elmondottak be is következnek. A Revelations of Oblivion megjelenése óta egyaránt hangzottak el prók és kontrák, de zömében az előzőek voltak túlsúlyban, azaz megállapítható, hogy a szakma lelkesedéssel fogadta a lemezt. Így teszek jómagam is, hiszen fanyalgásra egyáltalán nem ad okot az album, szemernyit sem csalódtam benne. Még akkor sem, ha a pontszámom nem ezt tükrözi.

Navigáció / Forrás

--> Kattints ide a cikk folytatásához és eredeti helyén való megnyitásához! <--

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan elérhető RSS csatornájából került megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg.

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!