2019-05-14

alapító legénység

Hollywood Rose reunion

Rövid szünet után az alapító legénységgel folytatja a zenélést Magyarország legismertebb Guns ´n Roses tribute zenekara! A Hollywood Rose 2003-ban alakult és rövid időn belül a legnépszerűbb tribute zenekarrá nőtték ki magukat. ´Megalakulásuk óta bejártak 18 országot és több, mint 1200…

Whitesnake: Flesh & Blood

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019

Kiadó: 
Frontiers Music

Weblap: 
whitesnake.com

Stí­lus: 
hard rock

Származás: 
Nagy Britannia / USA

Zenészek: 

David Coverdale – ének
Reb Beach – gitár, vokál
Joel Hoekstra – gitár, vokál
Michael Devin – basszusgitár, vokál
Michele Luppi – billentyűs hangszerek, vokál
Tommy Aldridge – dob

Dalcí­mek: 

01. Good To See You Again
02. Gonna Be Alright
03. Shut Up & Kiss Me
04. Hey You (You Make Me Rock)
05. Always & Forever
06. When I Think Of You (Color Me Blue)
07. Trouble Is Your Middle Name
08. Flesh & Blood
09. Well I Never
10. Heart Of Stone
11. Get Up
12. After All
13. Sands Of Time

Értékelés: 

Más legendás bandákhoz hasonlóan a Whitesnake sem kapkodja el az új dalok kiadását, hiszen ha nem számoljuk a 2015-ben kiadott retrospektív ’The Purple Album’-ot – melyen kizárólag a Deep Purple harmadik és negyedik felállásának dalait gondolták újra –, David Coverdale és zenekara utoljára 2011-ben jelentkezett új anyaggal. A ’Forevermore’ szerintem nem sikerült rosszul. Örültem, hogy a banda az előző évtizedek harsány amerikai rockjától kezdett visszatérni a zenekar eredeti zenei koncepciójához, a blueshoz és a rock and rollhoz.

Az új album azonban nem folytatja ezt a közeledést. Pedig a rajongókat üdvözlő bevezető dalban, a Good To See You-ban a gitáralap emlékeztet a klasszikus Fehérkígyó zenei koncepciójára, nem is beszélve Reb Beach slide gitározásáról. Aztán a Gonna Be Alright már egyértelműen Coverdale Jimmy Page-dzsel való fúziójára utal, bár a dal refrénje meg érdekes módon a mai Deep Purple-t juttatja eszembe.  A már korábban megismert Shut Up & Kiss Me egy dögös rock and roll, jól meg lehet vele mozgatni a közönséget. Először itt jött elő belőlem az érzés, ami aztán végigkísért az egész albumon. Nevezetesen Coverdale hangjának milyensége, hogy az összes dalban ugyanazon a hangszínen énekel, hogy eltűntek a hangjából azok a színek, azok a tónusok, amik annyira egyedivé tették énekstílusát, Évek óta tudjuk az élő felvételekből, a koncertekből, hogy a frontember-zenekarvezető a leggyengébb láncszem a társulatban. Nem véletlen, hogy ennyien vokáloznak körülötte. A ’Purple Album’-on is jó pár nótát lejjebb kellett transzponálni, hogy bírja az énektémákat, ám sokszor így sem volt bennük köszönet.

Az új lemezen még a technika sem segít Coverdale hangján. Tisztán hallatszik, hogy töredékét sem hozza annak a zenei palettának, ami annak idején a legnagyobbak közé emelte. A hangszeres részek sem jönnek be annyira, mint nyolc évvel ezelőtt. Érzésem szerint hiányzik Doug Aldrich, vele együtt a bluesban gyökeredző játéka, és az ugyanezekből a gyökerekből táplálkozó dalírói vénája. Bár akadnak jó pillanatok, Joel Hoekstra és Reb Beach nem tudják pótolni őt a dalszerzés frontján.  Ugyan dögös rock and roll szerzeményeket hallunk, (Get Up, Trouble Is Your Middle Name, Shut Up & Kiss Me) ám nem hallok egy igazi dögös Whitesnake bluest Coverdale öblös hangjával. Helyettük itt van a címadó vagy a Well I Never fülbemászó, szentimentális énektémája. Coverdale szerint ez utóbbi a Slow ’n’ Easyből bomlott ki, de ez sokkal banálisabb. Nem meglepő módon ezúttal is jelentős személyi változásokon ment keresztül a zenekar a 2011-es album felállásához képest – csak Reb Beach maradt meg a zenekarvezető mellett –, valószínű ennek is betudható a zenei koncepció változása. Az After All akusztikus fantáziája tényleg ötletes, de valahogy ennél is azt érzem, rutinból kirázott ballada lett. Mint ahogy rutinízű az egész album. Sok a zenei klisé, a deja vu érzés. Visszatérve a dalhoz, ez egyébként hosszú évekkel ezelőtt félig elkészült, ám Coverdale most érezte úgy, hogy be kellene fejezni. A dalszövegben – akárcsak a legtöbben – a központi téma most is a szebbik nem.

(Bigfoot)

Ez a lemez egyértelmű visszatérés szerintem az ‘1987’ album világához. John Sykes heavy riffjeire emlékeztető megoldásoktól hemzseg az album. A Shut Up & Kiss Me videoklipjébe be is csempészték a fehér Jaguart – a rajta vonagló hölgyekkel egyetemben –, ami már az ‘1987’ klipjeiben (Still Of The Night, Is This Love, Here I Go Again, Give Me All Your Love) is szerepelt (bár akkoriban volt egy fekete is), sőt, Coverdale még a türkizkék zakóját is előszedte.

Reb Beach nekem eddig amolyan „elnyomott” gitáros volt a zenekarban Doug Aldrich mellett, most végre kiteljesedhet. Hoekstra sokat „bűvészkedik” a gitárnyakkal, nekem mégis Reb Beach játéka tűnik kifinomultabbnak. A slide-gyűrűt viszont mindketten remekül használják, szinte felváltva. Ez egy picit belecsempész a zenébe a régi Whitesnake hangulatából is. Ahogy az is, hogy újra két gitáros írja a nótákat a lemezre. Szegény Michele Luppi viszont szinte vendégbillentyűs szerepre van kárhoztatva (az ‘1987’ lemezen Don Airey-re bízták ezt a feladatot), alig van dolga, némi kis szőnyegezés, egy-két effekt, egyértelműen a vokál megtámogatására alkalmazták.

Az ‘1987’ turnéján jelent meg először Tommy Aldridge is a dobok mögött – később aztán jött-ment, Doug Aldrich mögött is dobolt a turnékon, valahogy stúdiólemezen először csak a ‘The Purple Album’-on szerepelt –, az ő erőteljes játéka is szerves része a nyolcvanas évekbeli sikerlemezhez való visszakanyarodásnak. Szóval minden adott egy valóban „mérföldkő”-lemez elkészítéséhez. Hogy miért nem lett az mégis? Ahogy már a ‘The Purple Tour’ kritikájában is kifejtettem: mert a főhős a leggyengébb láncszem a csapatban. Tetszett a Shut Up & Kiss Me dal, amikor kijöttek vele, tetszett a Trouble Is Your Middle Name is, most viszont egy idő után fárasztó, hogy Covi ugyanabban a beszűkült tartományban vinnyogva énekel szinte 60 percen keresztül. A címadó Flesh & Blood a Still Of The Night hangulatát igyekszik megragadni, több-kevesebb sikerrel, ahogy a Well I Never is, ez inkább kevesebbel. A Get Up a lassú slide kezdés után begyorsul, olyan DLR-es Van Halen íze van a dolognak („C’mon-mon-mon-mon-mon baby, bottoms up!”).

Amikor kilép ebből a szerepkörből, akkor kezd érdekesebbé válni a lemez. Eddig a – szintén az 1987-es albumon lévő – Give Me All Your Love volt a leg-Thin Lizzy-sebb daluk, ezt a „megtisztelő” címet most átvette az Always & Forever. De legalább mélyebb területekre merészkedik az énekes, ez az a búgó orgánum, amely annak idején híressé tette. A When I Think Of You (Color Me Blue) az az Is This Love? típusú középtempós ballada, amivel szintén tarolt annak idején. Nem is értem, miért nem ezt hozták ki harmadiknak a semmitmondó Hey You (You Make Me Rock) helyett! A Heart Of Stone végre egy igazi Coverdale-blues, van benne akusztikus gitár, „baby, baby”, meg ami kell, és kellemes kiállásos szóló a közepén, ahogy a nagykönyvben. Nem véletlen, hogy a lemez leghosszabb dala a maga 6 és fél percével. Az After All viszont az ‘Unzipped’ lemezre kívánkozik utólag, a Summer Rain mellé simán odatenném, mint a lemez egyik legjobbját.

A lemez végén a Sands Of Time a Kashmiros Zeppelin-vonalat erőlteti, remek szólókkal, de feledhető énektémával. A Gonna Be Alright viszont kicsit kakukktojás, mert ebben annyira akarják hozni a Coverdale / Page hangulatot, hogy a két virgakezű szándékosan lelassítja játékát a szólókban. Azért eljátszottam a gondolattal, ha a ‘Vissza a jövőbe’ őrült professzora, Dr. Emmett Brown visszamenne 1985-be, és magával hozná az akkori Covit 2019-be, hogy felénekelje ezt a lemezt, mekkora 10-est adnék rá!

(CsiGabiGa)

Összegzés: 

Valami hasonló bluescentrikus anyagot vártam, mint a ’Forevermore’, helyette egy slágerorientált, kissé szedett-vedett koncepciójú albumot kaptam, mely egyértelműen az amerikai közönség ízlésvilágának készült. Mondjuk, ezen nincs semmi meglepő, a Whitesnake már 1987 óta az Újvilágot tekinti legfőbb terepének (az igazsághoz hozzátartozik: az ’1987’-et négy brit zenész alkotta meg), de én – mint brit rockzene-párti – jól tudom, mikor és hol lett David Coverdale irányadó muzsikus. Nem szívesen írom ide, de sajnos a produkció értékéből sokat levon az énekesi teljesítmény.

6

(Bigfoot)

Lehet, hogy sablonos, lehet, hogy klisés, nekem tetszik az új album. Végül is a Whitesnake nem egy progresszív rockbanda, akiknek a megújhodásra kellene törekedniük. Játsszák, amit legjobban tudnak, Coverdale énekel, ahogy tud, és a végeredmény olyan, amilyen. Van, akinek tetszik, másoknak nem. Hozzám minden hallgatással közelebb kerül. Én az ‘1987’ lemeznek köszönhetem Whitesnake-rajongásomat, szóval bánja kánya, ha éppen ehhez kanyarodnak vissza bő harminc év elteltével. Kár, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, egy jobb hangú főhőssel még nagyobbat ütne az anyag!

8

(CsiGabiGa)

Dátum: 
2019. május 14

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!