2019-02-16

Avantasia: Moonglow

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2019

Kiadó: 
Nuclear Blast

Weblap: 
http://www.tobiassammet.com/

Stí­lus: 
power metal

Származás: 
Németország

Zenészek: 

Tobias Sammet – ének, basszusgitár, billentyűk
Michael „Miro” Rodenberg – billentyűk
Sascha Paeth – gitárok, basszusgitár, billentyűk
Felix Bohnke – dobok

Vendégénekesek:

Geoff Tate (6, 7, 8)
Michael Kiske (10)
Bob Catley (8, 9)
Candice Night (3)
Ronnie Atkins (2, 5, 8)
Hansi Kürsch (2, 4)
Jørn Lande (2, 4, 8)
Mille Petrozza (2)
Eric Martin (8, 11)

Dalcí­mek: 

01. Ghost In The Moon
02. Book Of Shallows
03. Moonglow
04. The Raven Child
05. Starlight
06. Invincible
07. Alchemy
08. The Piper At The Gates Of Dawn
09. Lavender
10. Requiem For A Dream
11. Maniac
12. Heart (bónuszdal)

Értékelés: 

„Éliás, Tobias, Edguy dödölle…” Ez a 2002-es Sziget fesztiválon volt kiírva a Hammer-színpad fölé helyezett SMS-küldő LED-falra, amely az Edguy-koncerten folyamatosan szállította az ehhez hasonló elmés bölcsességeket. Nyilván ennek semmi köze a friss Avantasia-albumhoz, csak úgy eszembe jutott, valahogy el kell kezdeni a recenziót, na.

Amely recenzió erősen szubjektív lesz, nyilván a józan paraszti objektivitást sem mellőzve. Igen, én azok közé tartozom, akiknek az első két Avantasia-korong az etalon, aztán jön a többi, amelyekért már csak mérsékelten lelkesedem, de lássuk be, a főkolompos Tobias Sammet egy markánsabb iránymódosítást eszközölt mind az Edguy, mind az Avantasia hangzásában: a korai euro-speed metalt hátrahagyva egyre inkább hard rockosabb, fesztelenebb és slágeresebb, amerikaias ízekkel vértezve fel az anyabanda, s egyszersmind a később aztán azt a háttérbe szorító opera-projektjének muzsikáját is. Nekem rokonszenvesebb volt Tobias akkor, amikor még sihederként nagy hajjal és hanggal, póló-farmer kombóban állt ki, és jóformán az idő tájt fordult vele a zenei világlátása is, amikor elkezdett különféle csiricsáré, huszáros göncökben vitézkedni – giccses megjelenéshez giccses muzsika dukál. (Régen minden jobb volt, haha!)

Mert számomra a ’The Scarecrow’-val kezdetét vette a giccsesedés máig tartó folyamata. Ugyan megmaradt a magas minőség, a szerepjátszó énekesek sem lettek kutyaütők, az egész színdarabra azonban rátelepedett egy réteg cukormáz. És én már nem tudtam hozzáidomulni ehhez a pálforduláshoz, de nem is feltétlen muszáj, hisz „elhagynak százak, jönnek ezrek…” Aztán egy-egy új Avantasia-mű érkezésekor felbuzog bennem némi ifjonti drukk, hogy „na, most majd akkor vissza a gyökerekhez”, ám ez – mit tagadjam? – egyre kisebb lánggal lobban már fel, hogy aztán a valóság minduntalan lerántson a földre: megint csak nem hozzám szól az aktuális dalcsokor. (Van még pár régi nagy kedvencem, akikkel már jó ideje hasonlóan mostoha viszonyt ápolok, elég, ha a Dream Theatert és a Queensrÿche-ot említem, mint a két tépett szárnyú hősömet.)

Már a lemezindító, majd’ 10 perces Ghost In The Moonban ott van minden, amit nem szeretnék hallani egy Avantasia-albumon: az előző opus (’Ghostlight’, 2016) nyitószámának, a Mystery Of A Blood Red Rose-nak egyenes ági leszármazottja, azzal a különbséggel, hogy mindenből sokkal több van. Sok zongorajáték és sok giccs és sok pátosz… Néha más sorrendben. Hát Meat Loaf jól megtermett szelleme nem megint itt kísért? Egyszóval rock-musical ez, vagy mifene, a túlcsordulásig ünnepélyes, hitgyülis refrén azonban egész szépen hallgattatja magát, beléd kúszik, de hát nem ez a dolga? És ezzel gyorsan elérkeztünk a lényeghez, ugyanis a lemezanyag zöme ezen koncepció mentén fogant, semmi esetre ne számíts tehát A Nagy Hátraarcra, azaz a ’The Metal Opera III’-ra, mert akkor visszakéred a pénzed. Oké, pont a másodikként érkező Book Of Shallows megcibálja az oroszlán bajszát, és elhúzza a mézesmadzagot, ez biza’ már az én zeném; nem tagadom, az efféle keménytökű power metal témák mindig is sokkal közelebb álltak hozzám (a limonádét csak italban szeretem, és főként nyáron), s ha ezek dominálnának a lemezen, az én mosolyom is őszintébb volna. Más kérdés, hogy van rajtam kívül pár százezer arc, akinek épp ama habkönnyű vonal okoz bizsergést gyomortájékon… Amúgy pedig a Kreator-vezér Mille apó is feltűnik egy röpke epizódszerepben, hogy köszörűkövet nyaldosó antihangján hadarjon el pár sort, s ettől lesz némi thrash-punkos beütése a dal ezen szakaszának, ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat hozzátesz a műélvezethez.

A Book Of Shallows ellenpólusa a Moonglow, amely az egész album mélypontja, címadó dalként pedig pláne roppant vérszegény: értem én, hogy mostanság nagyon megy a popmetal, de ez akkor sem ide való, maga a tömény hasfájás, olyasféle Nightwish/Amaranthe-hibrid, mintha hígítatlanul hörpölnél el három deci málnaszörpöt. Sammet duettezik egy cseppet Candice Night őszőkeségével, aki ugye főállásban Blackmore-né, mellékesben pedig Minnie egér szinkronhangja. Rettentő cukik együtt, azt azonban nem értem, Tobiasnak miért kell sakálként üvöltöznie egy kvázi-balladában? Lapozzunk is! Főhősünk hangja évek óta kopik, erejét veszti, de az ego nem engedi, hogy két lépést tegyen hátra, és átadja a stafétát a nála jobbaknak. Attól még zenét szerezhetne… Amikor például váltott sorokat énekel Jorn Landéval, akkor még inkább kidomborodik a különbség, fanyalog a száj, elszorul a szív. Aztán ott van mindjárt az előzetesen közzétett, 11 perc fölé kúszó The Raven Child, amely amellett, hogy a ’Moonglow’ csúcspontja, Sammet vesszőfutása is, nem elég, hogy már csak erőlködik szegény, a tetejébe még modorosan, sziruposan is énekel. Hansi Kürsch felbukkan ismét, maszkulin oroszlánhangját mindig is szerettem, ezúttal is kiválóan teljesít, ráadásul a folkos, Blind Guardian-szerű harmóniamenetek világában otthonosan mozog.

Az Invincible egy egészen míves lírai dal Geoff Tate nagy pillanataival, hanem ebbe is bele kellett kuruttyolnia Tobiasnak is, ez bizony megint csak sokat ront az összképen (igen, az a csettegős akcentus egyszerűen borzalmas). A hard rockosan szellős verzékre egy kimondottan fülbe ragadós, monumentális refrénkórus teszi fel a koronát az Alchemyben, Tate újfent brillírozik, mi több, gyanúsan jól énekel, remélem, nem stúdiós csalafintaság van a háttérben, és „csak” Sammet hozta ki belőle a maximumot, amiért pedig jár a kalapemelés! (Egyébként az volna ám a nagy mutatvány, ha legközelebb sikerülne elcsábítania Eric Adamset és Bruce Dickinsont is egy izmos duett erejéig. Na, akkor megbocsátanám neki a popmetalosodást, a ’Space Police’-t, mindent.) A The Piper At The Gates Of Dawn dalszövegének forrásműveként minden bizonnyal a Pink Floyd Arthur Machen „A nagy Pán isten” gótikus horrorja szolgált; ennek megfelelően némi komoran vészjósló színezetet is kaphatott volna, ha már a klasszikus rémirodalom képezi az alapját. Ennek hiányában is működik azért: egy hagyományos, lendületes power metal bomba a korai idők modorában, rendben is van, főképp a refrén emelkedik ki belőle délcegen, ám szerintem másfél perccel megnyesve nagyobbat szólna. Erre hajaz a szintén überkreatív című Requiem For A Dream, amely az album leggyorsabb szerzeménye Herr Kiskével az élen; a jó öreg Michael akkorát énekel, hogy ihaj (kár, hogy ezúttal kevés lehetőség jutott neki), és természetesen beköszön a ’Keeper…’-korszakos Helloween, habár nincs olyan szép ruhája, mint például a March Of Time-nak volt egykoron. (Ehelyütt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, nekem személy szerint nagyon hiányoznak az ízlésesen kimunkált, többkörös gitárszólók, amelyek mindig is fontos részét képezték eme zsánernek, itt pedig elég szűkmarkúan bántak velük az urak.)

Nem sorolom fel az összes dalt, ugyanis a maradék középszerűnek, izgalommentesnek találtatott, s egy részük nyomokban musical- és pophatásokat is tartalmaznak… A ’Moonglow’ fantáziaföldjén amúgy is idegen testként funkcionálnak ezek az elemek, így hát a megidézni kívánt viktoriánus korszak ódon-romantikus hangulata a borítórajzon kívül csak imitt-amott sejlik fel, ez bizony jobban megy a My Dying Bride-féle búslakodóknak… Valahogy épp Tobias Sammet dalszövegbe szőtt gondolata villódzik e sorok írásakor, s minduntalan rímel a teljes koncepcióra: „Megalo-maniacal dream.”

(Mike)

Nosztalgia. Egy érdekes tudatállapot, amikor az elme a múlt élményeiből egy megszépített, biztonságérzettel átszőtt, ismerős érzést hoz létre, ahova az egyén nehézségek esetén előszeretettel réved vissza. Persze ez a jelenség csak egy hamis képzetet hoz létre, közben eltorzítva a valóságot. A nosztalgia negatív hatásait az életvitelünktől kezdve a politikai krumplilevesig érzékeljük, és így a nosztalgiával átitatott érvelés nem más, mint retorikai hiba. Hányszor hangzik el a Metallica kapcsán, hogy „bezzeg az első négy”, hányszor róják fel egyesek az Iron Maidennek minden új albuma kapcsán, hogy hol van a klasszikus irányvonala? Nem jelenhet meg semmilyen újkori Nightwish-írás vagy beszámoló, hogy oda ne lenne biggyesztve egy kényszeres komment arról, hogy a csapat Tarjával volt az igazi.

Az Avantasia sem ússza meg az ütközést a nosztalgiavonattal, mert ugye ott van az „első kettő”… És ez má’ nem olyan. Sajnos (vagy inkább szerencsére) együtt kell élni a tudattal, hogy az alkotóművészek nem mindig akarnak „olyat” alkotni, így talán megértéssel és nyitott füllel fogunk az újdonságok felé is fordulni, persze nem beleesve a kritika nélküli rajongás hibájába. Most 2019 van, és Tobias Sammet továbbra sem tért vissza 2001-be, ami nem is baj, a múlt maradjon csak a múlt. Cserébe idén kezünk közé kaparinthattuk a ’Moonglow’-t, ami Tóbiásunk legújabb agyszüleménye, és egyben minden idők talán legeklektikusabb Avantasia-lemeze is egyben.

Úgy érzem, hogy Tobi dalszerzőként az évek során rengetegett fejlődött (ha már énekesként épp az ellenkezője mondható el róla), így már képes világos koncepciókat írni anélkül, hogy az izzadtságszag rátelepedne a munkájára. Sokkal inkább tudja, hogy mire és mikor használja a keze alá kerülő énekeseket, és látja, hogy hogyan kell játszania a számszerkezetekkel, hangjegyekkel, hogy a legnagyobb hatást váltsa ki a közönségből. A „Wicked Trilogy” (’The Scarecrow’ + ’The Wicked Symphony’ + ’Angel of Babylon’) néhány zseniális darab mellett sokszor fulladt unalomba, így hősünk a ’The Mistery of Time’-on valamicskét változtatott a koncepción, ami igazán – a kritikusok többsége által – a legjobbnak tartott Avantasia-albumban, a ’Ghostlights’-ban teljesedett ki. Ez annyit jelent, hogy az Avantasia zenéje sokkal jobban képes megragadni a szerző által elképzelt és közvetíteni vágyott hangulatot, így a mondanivaló sokkal erőteljesebben ragadja meg a hallgatóságot.

A ’Moonglow’ a legjobb értelemben járja végig az elődje által kitaposott ösvényt úgy, hogy atmoszférájában merőben mást nyújt. A ’Ghostlights’ sötétebb, dalszövegeiben is komolyabb témákat feszegető világa után az Avantasia legújabb lemeze sokkal játékosabb, színesebb és könnyedebb. Kiválóan mutatja be ezt a címadó darab, ahol Blackmore-né, született Candice Night légies énekével átitava (és imádom, ahogy a hölgy az angol szavakat kiejti) megalkottak egy pompás fantasy slágert, amely kb. a Nightwish Amaranth című darabját idézi. A lemez dalai közt én egyébként nem találtam olyat, amelyikre azt tudnám mondani, hogy tök fölösleges vagy töltelékként szolgálna, ezen túlmenően többségben vannak a kiemelkedő tételek (az Isle of Evermore szintű dögunalom ezúttal hála az égnek kimaradt).

A Book of Shallowsban mutatja meg magát a két „újonc”:  Hansi Kürsch és Mille Petrozza. A Blind Guardian frontemberének itt még nem jut különösebben hangsúlyos szerep, de Mille a már-már soft-Slayerbe hajló betéttel új színt visz az Avantasia műfaji kavalkádjába, és ezzel együtt a tipikus europower duplázós refrén, na meg a dal sodrása azonnal bennragad a hallójáratainkban. A Starlight Ronnie Atkinsszel és a Lavender Bob Catley-vel kellemes tételek, fogós refrénekkel, de nem tartoznak a ’Moonglow’ legemlékezetesebb pillanatai közé. Annál inkább jelentős az Invincible és az Alchemy kettőse, amik valójában egy dalt alkotnak Tobias és Geoff Tate tolmácsolásában: sejtelmes kezdés után a lemez talán legerősebb verze témájával e kompozíció egészen lenyűgöző, továbbá Tate is nagyot énekel (bevallom, én tőle legfeljebb egy rutinmunkát vártam, de annál sokkal többet beletett). Kiske ezúttal egyetlen dal erejéig ugrott be, azonban a Requiem for a Dream éppen az a darab, ami leginkább szolgálja ki a ’The Metal Opera’ rajongóit (bár én a bridzsben akárhogy hallgatom, hallom a „vodka” szót…). A single-ként megjelent The Raven Child pedig az Avantasia egyik legjobb dala evör, amiben Kürsch és a Tobiasszal veteránként együttműködő Jorn Lande kiválóan ellenpontozzák egymást és a grandiózus főtéma után tempót váltva a szám átcsap a norvég hidegrázós oroszlán-bömbölésébe (szűklátókörűség erre a dalra egyszerű Scarecrow-kópiaként tekinteni).

Negatívumként meg kell említenem, hogy számomra a nyitó Ghost In The Moon és az össznépi The Piper Tt The Gates Of Dawn meglehetősen túl lettek írva, mindkét darab gyönyörű dallamokat tartalmaz, de többszöri hallgatás után is úgy éreztem, hogy két-két percet mindkét tételből le kellett volna csípni, valamint Eric Martin mintha kissé elveszne a számok közt. A lemez összképe azonban teljesen egységes, a dalok jól vannak felépítve, a dallamok emlékezetesek. Azt nem tudom, hogy a ’Ghostlights’-szal összehasonlítva a ’Moonglow’ kiállja-e az idő próbáját, de ezt bízzuk is a jövőre. Simán biztos másodikként tekintek Tobias 2019-as alkotására az Avantasia-listámon. Dehát ugye, régen minden jobb volt.

(Adamwarlock)

Összegzés: 

A ’Moonglow’ jóformán azon a mezsgyén halad, amelyet a ’The Scarecrow’-val nyitott meg a hiperaktív kis germán annak idején, tovább színesítve a palettát a tradicionális power/speed metaltól egyre eltávolodva. A musical hatású,  erősen giccsbe hajló, kommerszebb hard rock térnyerése még inkább szembetűnő, ezzel együtt az album az emlékezetes pillanatok számában továbbra is hiányt szenved, ahogy maga Tobias a magas fekvésű énektémákkal. Produkciós szempontból kifogástalan az eredmény, és a felsőkategóriás dalnokok is teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint, ám tőlük is kevés igazán karakteres megoldást hallhatunk. Ilyen az Avantasia 2019-ben…

5

(Mike)

Tobias Sammet zeneszerzőként ismételten helytállt, és ezúttal is egy nagyon erős, minőségi lemezzel rukkolt elő. Klasszikus europower dalok, balladák, kelta és komolyzenei elemek, nagy ívű tételek, tehát van minden. Mindez olyan formában, hogy végig megmarad a lemez koncepciózus fantasy hangulata, miközben a vendégénekesek végig kiválóan teljesítenek.

8,5

(Adamwarlock)

Dátum: 
2019. február 16

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!