Gravestone: Back to Attack (1985)

Örök rejtély marad számomra, hogy vajon a véletlennek köszönhető, hogy annak idején sok csapatot éppen a legjobb albumán keresztül ismertem meg, vagy attól nem tud felnőni e lemezek mellé a zenekarok egyetlen másik korongja sem, mert ezek volt az elsők: érzelmileg kötődöm hozzájuk, máshogy vésődtek be, több idejük volt leülepedni bennem stb.. Akik esetében ez NEM helytálló kijelentés, az (hogy német példáknál maradjak) a Warlock, a Rage, a Living Death, a Stormwitch vagy a Vendetta. Akikre viszont igaz, az a Running Wild, a Steeler, a Grave Digger, vagy jelen cikkem főszereplője, a bajorországi Illertissenből származó Gravestone.

A sors igazságtalansága, hogy bár utóbbi csapat sokkal inkább sorolható a műfaj európai úttörői közé, mint a fentebb említett, később jóval nagyobb karriert befutó pályatársak, a Gravestone végig megmaradt underground szinten, talán nem is igazán volt esélye onnan feljebb lépni, holott 1985-ben pályafutásuk legjobb, sorrendben negyedik albumával rukkoltak elő. Néhány évvel előrébb jártak, mint az akkor még csupán második lemezével jelentkező Running Wild, Steeler, Warlock, Grave Digger és a többiek.

Tény, hogy sztorijuk nem igazán nevezhető sikertörténetnek. A csapatot 1975-ben, még Heizkörper néven alakította Rudi Dorner gitáros és Mike Schmidt dobos. Amikor 1976-ban az énekes-basszusgitáros Berti Majdan is csatlakozott hozzájuk, nevüket Oregon-ra változtatták. 1977 elején pedig, amikor Wolfgang Rittner gitárossal és Andy Müller billentyűssel bővült a csapat, lett belőlük Gravestone. Kezdetben progresszív rockot játszottak (a Victim of Chains album újrakiadásának bónusznótái, a War és a Flying mutatják, hogy milyet), s csak később váltottak heavy metal-ra.

Első két nagylemezük (Doomsday – 1979, War – 1980) nem váltott ki túl nagy visszhangot. A relatív sikertelenség logikus folyományaként Berti Majdan újjászervezte a csapatot: a két gitáros Mathias Dieth és Klaus Reinelt, a dobos pedig Dieter Behle lett. A szintetizátor eltűnt a hangszerarzenálból, bevettek viszont egy külön basszusgitárost, így a frontember innentől csak az énekre koncentrálhatott.

Az újabb albumra négy évet kellett várni. Az 1984-es Victim of Chains-en Dietmar „Oli” Orlitta kezelte a négyhúros hangszert, őt azonban hamarosan Thomas Sabisch váltotta. Utóbbi játszik a Back to Attack-en is, amelyre nagyon jól kijött a lépés a csapat számára. Utólag úgy tűnik, a legerősebb felállás állt neki a dalírásnak, a végeredmény pedig egy kiváló nótákat tartalmazó korong lett.

Berti Majdan – a kezdet kezdetén és napjainkban

A csapat az Accept-iskola tipikus képviselője, amit kiválóan példáz a lemezt nyitó I Love the Night vagy a címadó szerzemény. Finom kétgitáros megoldásokat hallunk, amelyek nem feltétlenül ikerszólók, persze akadnak olyanok is, mondjuk, a Back to Attack-ben vagy a Won’t Stop Rocking-ban. A riffelés alatt, a háttérben folyik a díszítés, érdemes odafigyelni rá, mert igazi csemegékre bukkanhatunk.

A Gravestone muzsikáját azonban mindenekelőtt Berti Majdan magas fekvésű hangja teszi egyedivé. Biztos akad olyan, akit irritál az orgánuma; nekem sem tartozik a kedvenc vokalistáim közé, de elfogadtam ilyennek, és ezzel az énekkel együtt tetszik az anyag.

A Gravestone-ból lett 48 Crash

Abszolút kedvencem sokáig a hangulatos intróval (Just a Minuette/Menuett/Menuet – különböző helyeken eltérő módon írják) felvezetett Won’t Stop Rocking volt, amelynek gitárszólója végére egy klasszikus ízű téma teszi fel a koronát. Mellette az I Love the Night-ot, a Back to Attack-et és a Dirty Tales-t is a best of-blokkba helyezném, de a többi számra sincs egy rossz szavam sem, sőt. Talán még az érzelmes, félig lírai nóta, a Break Out tetszik a legkevésbé.

A szűk 38 perces anyag nem tökéletesen, de tisztán, profin szól. A rajta hallható középtempós számok nem annyira hoznak lázba, de a Back to Attack így is egy hibátlan album, remek dalokkal, tölteléknóták nélkül. Kár, hogy a folytatás már nem sikerült ilyen fényesre.

Mathias Dieth, aki a legnagyobb karriert futotta be közülük

Az 1986-os Creating a Monster-re két új tagot igazolt a csapat: Jürgen Metko gitárost és Thomas Imbacher dobost. Hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mi sem jelzi jobban, mint hogy a zenekar még abban az esztendőben (más források szerint 1990-ben) feloszlott, pontosabban nevet váltott: az utolsó albumot jegyző csapat 48 Crash néven, az addigiaknál sokkal kommerszebb hard rockot játszva folytatta tovább. Egy albumot jelentettek meg (Some Like It Hot – 1990), majd 1992-ben végleg felhagytak a közös muzsikálással.

A zenekar sikerembere az 1986-ban dobbantó gitáros, Mathias Dieth lett: előbb egy rövid időre a Sinner-ben tűnt fel, és működött közre a csapat Comin’ Out Fighting című lemezén, majd Udo Dirkschneider szólócsapatába igazolt, ahol az első négy album anyagát színesítette játékával.

Navigáció / Forrás

--> Kattints ide a cikk folytatásához és eredeti helyén való megnyitásához! <--

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan elérhető RSS csatornájából került megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg.

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!