Ashes Of Ares: Well Of Souls (2018)


Kiadó:

Nuclear Blast

Honlap:
www.ashesofares.com

Zakatol, robog, ellenállhatatlanul tör előre a gőzmozdony, acélból kovácsolt tömegét nem állíthatja meg senki és semmi – mi lehet ennél dicsérőbb metafora egy heavy metal lemez esetében? Gondolom, sokan rávágják, semmi – pedig sajnos a zene nem gép, az erő puszta érzékeltetése pedig még nem elegendő a dicséret kivívásához.

Igen, ki merem mondani, amit már az előző Ashes Of Ares lemeznél is megfogalmazódott bennem – csak akkor még nem voltam ennyire bátor – a csapat hiába amolyan power-válogatott, az általuk prezentált színvonal igencsak a középszer felé hajaz, Matt Barlow ide, Freddie Vidales és Van Villiams – aki egyébként is csak vendégként van feltüntetve, mivel 2017-ben otthagyta a fiúkat, gondolom, CASIO nevű japán kollégája házában töltötte a stúdió időt – oda.

Barlow persze nem tud hibázni, már ha éneklésről van szó, hangja maga az amerikai power megtestesülése (bocs a képzavarért), dalszerzőként azonban nem képes egy bizonyos szint fölé ugrani – jelenlegi társai között pedig nincs olyan, aki egy méretes taszítással segítene neki átvinni azt a bizonyos lécet. Így aztán marad az, amit hallunk, a fiúk tövig nyomva a pedált mutatják be a "Nagy Amerikai Power" formagyakorlat erő elemeit, csak hát az a bizonyos könnyedség, rugalmasság hibádzik, ami igazán mesterré avatná őket. (Nem véletlen, hogy míg a nyugati ember kemény akar lenni, mint a vas, a keleti hajlékony, mint a bambusz.)

Jönnek a dalok egymás-után, de nem hallom, hogy lenne olyan karakterük, ami megkülönböztetné őket, esetleg hogy egységes koncepció mentén kalapálódnának ki, és jóllehet, néha érzem az Iced Earth, vagy a Nevermore szellemét ott lebegni a dalok felett, azt azonban túlzás lenne állítani, hogy deja vu-t okoznának, pedig még az is jobb lenne, mint ez a kilúgozott utánérzés. Hallgasd csak meg a „Transcending” alapriffjét, Warrel Dane-ék minden bizonnyal fantasztikus dalt komponáltak volna belőle a megfelelő dallammal és Jeff Loomis gitárszólójával, de ott van példának az Iced Earth hangulati elemeit bemutató „Let At Despair”-t is, amibe minden elem meglenne, hogy Schaffer is elégedett legyen, pusztán a lényeg hiányzik, az a fogós refrén, ami epikussá, és emlékezetessé tenné a hömpölygő dalfolyamot.

Sajnos a dalok „élességén” a hangzás sem segít, a gitárok kásásan zizegnek a háttérben, a dobról pedig már szóltam – bár Van Villiams és a dobgép még mindig jobban járt, mint a basszus, amit még gépies tónusban sem lehet hallani.

Sajnálkozva hallom, hogy többedszerre is megbicsaklott Barlow pályája, mert én a Pyramaze-beli munkásságával sem vagyok elégedett: remélem, hogy hamarosan fog találni maga mellé egy olyan társat, aki ráérezve az énekes lelki vívódásaira és a benne rejlő erőre, hozzá tudja adni azt a csipetnyi (no jó, maroknyi) pluszt, amivel tényleg nagyot lehet robbantani. Addig viszont marad a puszta reputáció, csak aztán most már el ne fogyjon!

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

--> Kattints ide a cikk folytatásához és eredeti helyén való megnyitásához! <--

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan elérhető RSS csatornájából került megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg.

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!