Két stílus találkozása egy este alatt-Leaves’ Eyes, Kamelot koncertbeszámoló

 

Fogalmazzunk úgy, erősen a levegőben volt, hogy mind a Leaves’ Eyes, mind pedig a Kamelot háza táján készülődik valami nagyobb lélegzetvételű dobás, azontúl, hogy mindkettőjük új stúdiólemezzel rukkolt elő az idei év folyamán. Ezalatt természetesen a koncertezésre gondolok, hiszen az új megjelenéseket hallgatva úgy tűnik, meglehetősen magasra tették ismét a mércét, az pedig csak idő kérdése volt, mikor csekkolhatjuk le az új nótákat koncerten is. Túloznék, ha azt mondanám, száz százalékig biztos voltam abban, hogy akár csak az egyik csapat is tesz errefelé is egy kitérőt még az idei évben, ám így annál nagyobb örömmel nyugtáztam az októberi találkozás hírét, főleg, hogy este kerül fedél alá mindkét csapat műsora a Barba Negra színpadán.

Egyértelmű, hogy egy hétköznap esti dátum kevésbé csábító a közönségnek munkanapok révén, ám úgy tűnt, ez a tény nem tizedelte meg a közönség létszámát, mert a kapunyitás után nem sokkal is már szép számú sereg gyűlt össze a küzdőtéren, várva a nyitóbanda, a frontcsajos Leaves’ Eyes buliját, akik nyolc óta után néhány perccel be is vették a színpadot, a kezdésre pedig mi is jó helyet foglaltunk a közönség soraiban, így az első riffek már sörrel a kezünkben értek minket. A csapatnak nem volt ismeretlen a hazai terep, hiszen példának okáért-bár sok idő telt el azóta-2010-ben már láthattuk őket a néhai csillebérci Metalfest Open Air-en, ám azóta énekesnő fronton tagcsere történt, így idestova két éve Liv Kristine helyét Elina Siirala vette át, így az új nóták már az ő tolmácsolásában kerültek lemezre. A csapat pályafutását ugyan hosszabbra nyúlt szünetekkel, de mindvégig nyomon követtem, így a mostani találkozás alkalmával az érdekelt legjobban, Elina miként állja meg a helyét új bandája kötelékében a színpadon, mennyire “működőképesek” a Liv Kristine nevével fémjelzett nóták az ő hangjával. Az első nóták alatt éreztem némi kásásságot a soundban, ám a második szám környékén ezt villámgyorsan orvosolták, így a buli hátralevő részében már keresve sem találhattam volna kivetnivalót. A műsorban fele-fele arányban voltak jelen a régebbi, és az új nóták, az új hölgy kétségkívül remekül teljesített a színpadon. Azontúl, hogy gyakorlatilag mozgásával uralta a színpad közepét, a hangját is teljesen magabiztosnak éreztem élőben is, még a régebbi számoknál is. Az átvezetők alatt ugyan nem volt a szavak embere, ezt a feladat inkább Alexander Krull-ra hárult, aki a mélyebb, hörgős témákat darálta a mikrofonba, amellyel remek, bár egymással totál ellentétes hangzás született, de ezt pont, hogy pozitívumként lehet említeni. Nem tudom, a csapat mekkora közönségnek van szokva, mindenesetre itt a viszonylag szellős publikum ellenére is a maximumot teljesítették, nem kellett különösebben odafigyelni hogy meglássuk: bizony tényleg mindent beleadnak a jó hangulat érdekében. Az utolsó nóták alatt Alexander még egy lovag maskaráját is magára öltötte karddal a kezében, ezzel a vizuális élményt az egekig fokozta. Amire velük kapcsolatban kíváncsi voltam, arra a koncertjük közel háromnegyed órájában választ is kaptam. Elina abszolút méltó utódja lett elődjének, az új lemez nótái pedig valószínűleg most sem okoztak csalódást a rajongóknak, és koncert körülmények között is perfekt módon állják meg a helyüket.

Megértem azt is, ha Elina hangja még nehezebben befogadható ennyi esztendő után a régi rajongók számára, ám egészen biztos vagyok abban, hogy idővel ő is be fog érni, érdemes türelmesnek lennünk vele szemben. Bár tőlem meglehetősen távol áll az általuk képviselt irányzat, és most sem sikerült a szívem legmélyére kerülniük, tartalmas zenei csemegét nyújtottak, szívesen találkozom velük újból, ha erre adandó alkalom kínálkozik.

Az est legnagyobb fogásának bizonyuló Kamelot éppenséggel azon csapatok közé tartozik, akiket az elmúlt esztendők során gyakran köszönthettük, így régi ismerősként tértek vissza, ám az utolsó, 2016-os fordulásuk óta náluk is tagcsere történt, így a dobokat az idei évtől fogva a Firewindből már ismert Johan Nunez üti, ám ezen az estén még csak nem is ő képviseltette magát, hanem az Annihilatorból ismerősen csengő név, Alex Landenburg. Kevéssé tudtam magamban előzetesen kimatekozni, vajon milyen mennyiségben lesznek jelen az új nóták, ezeket pedig melyik korszak/avagy korszakok számaival fűszerezik meg, így inkább hagytam, hogy a bulin mindez kikerekedjen a maga idejében, és választ kapjak rá. A műsor a klasszikus Phantom Divine-al indult, ám amennyire kíváncsi voltam Landenburg mester dobolására, annyival szomorúbban állapítottam meg, hogy bizony az első nóták gyengesége pont a dobsound, ami számomra túlzottan kihangosítottnak bizonyult, ám csakúgy, mint a Leaves’ Eyes esetében, ez is viszonylag hamar kijavításra került. Már itt az elején érdemes pár jó szót szólni Lauren Hart (Once Human) személyéről is, aki már a The Shadow Theory felvételei során is közreműködött, most pedig kíséri is a csapatot a turnén. Hangja üde színfoltot jelentetett többek között a March Of Mephisto alatt is. Kérdés, hogy a Kamelot legénysége a közeljövőben mennyire szeretné erősíteni a közreműködős vonalat, ha esetleg új albumban kezdenek gondolkodni, mindenesetre egyöntetűen kijelenthetjük, hogy semmit nem ront rajta, sőt, megkockáztatom, hogy még komplexebbé teszi az amúgy is sokoldalú zenéjüket.

Sajnos amerikai hőseink bulija alatt nemcsak Nunez hangzásában találtam csekély kivetnivalót, de Lauren kihangosítása is meglehetősen halkra sikerült időnként, ami főleg a refrének alatt volt igazán tetten érhető. A technika kezelőinek becsületére legyen mondva, minden kisebb-nagyobb hibát igyekeztek a lehető leghamarabb kijavítani, sokszor mégis jelentős mértékben elvett a buli élvezhetőségéből. A bandáról egyébként elmondható, hogy tényleg szuper formában volt, pontosan, tökéletes összhangban játszottak, Tommy Karevik hangja pedig igazán beérett az elmúlt hat évben, és most már tényleg “két lábbal” azaz maximális erőbedobással áll a mikrofon mögött. Bár a Kamelot rendre hozza az új lemezeit, számomra a kedvenc időszakomat, az Eternity-Dominion-Siege trió időszakát még mindig kevéssé tudták felülmúlni, így most is szívfájdalom maradt bennem ennek az érának tulajdonképpen a mellőzését illetően, ám maga a buli is jó kárpótlás volt, mivel nagyon sok év eltelt az utolsó találkozásunk óta. 

A majdnem két óra hosszúságúra nyúlt buli vége felé még kaptunk egy korrekt, ám abszolút nem túljátszott, és elhúzott dobszolót, sőt, még a félig magyar származású Oliver Palotai is bemutatott némi billentyűbűvölést. Azt hiszem, nem kell túlragozni, sokszor mennyire veszélyes terepnek számítanak koncerten az efféle egyszemélyes zenélgetések, hiszen sokszor válnak unalmassá, erőltetetté, és a koncertnek az addig amúgy feszes lánca nagyot esik. Szerencsére itt szó sem volt ilyesmiről, mind  Landenburg, mind Oliver megtalálta az arany középutat, és mindketten annyit játszottak a saját hangszerükön szólóban, ami még tökéletesen belefér.

Részemről sosem volt tisztem, hogy túltoljam a záróértékelést, így most sem teszem. Minden apró hiba ellenére is egy végtelenségig korrekt, feszes műsornak/estének adott helyet a Barba Negra, ahol ezúttal két zenekar is igazán nagyot futott a rajongók előtt. Biztos vagyok abban, hogy mind a két csapat rajongótábora megtalálta a számítását, a csapatoknak pedig semmi oka nem lehet a szégyenkezésre. Főleg a Kamelotot illetően vagyok kíváncsi az elkövetkező évekre, mert az új lemezzel sokkal összetettebb vizekre eveztek, és hajt a kíváncsiság, vajon ezt a vonalat erősítik-e a továbbiakban, avagy megint közel 180 fokos fordulatot vesznek…remélem, nem kell sokat várni, hogy kiderüljön.

(Írta: Tancsik Mátyás Fotó: Vida Dániel)

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!