A lényeg mégiscsak a ZENÉN van!

Közeledve az év végéhez, arra gondoltam, hogy a következő cikkemben újra górcső alá veszem a tavalyi „Év albuma” 10-es listámat, hogy így szűk egy év távlatából vajon miként vélekedem a rajta szereplő lemezekről. Aztán – meglepő módon – rá kellett döbbennem, hogy bajban vagyok, ugyanis akárhogy töröm a fejem, a tízből csak hét album jut eszembe! A sorrendre pedig az első helyezett (Satyricon) kivételével abszolút nem emlékszem. De a lemezcímek tekintetében is vannak apróbb gondjaim. És ez egy kicsit elgondolkodtatott…

Először arra gondoltam, megkérdezem Colyt, hogy ennek valahogyan utána tudok-e nézni. De aztán jött az ötlet, hogy – némiképp megváltoztatva a cikk tartalmát – ebből a kissé humoros szituációból kiindulva folytatom ezt az írásom. Mert szerintem elég vicces, hogy az egy éve még sokszor agyonajnározott anyagok mennyire feledésbe tudnak merülni. Vitatkozunk, megsértődünk, kritizálunk, védjük az igazunkat, sokszor olyan zenék kapcsán, amelyek talán nem is olyan nagy dobások. Ahhoz, hogy ezt belássuk, rövidebb-hosszabb időnek el kell telnie, és szükségeltetik hozzá némi önkritika is. Persze nem az adott zenék változtak, sokkal inkább mi látjuk letisztultabban, vagy ha úgy tetszik, objektívebben az anyagokat, miután elmúlik a kezdeti lelkesedés. Ezt nevezem én az idő próbájának.

Bár ez esetben inkább csak a memóriám hagyott cserben. De ez így sem teljesen igaz, mert az igazán nagy dolgokat nem felejtjük el egykönnyen. Talán ha valamikor a jövőben hallgatom majd, a maradék három lemez is beugrik. Egyébként csak a rend kedvéért, a hét együttes név a listámról: Satyricon, Avatarium, Draconist, Peta, Tankcsapda, Infernal Majesty, Mastodon… és most, hogy szedtem össze a bandákat, beugrott még egy, a Power Trip. Tehát 8/10.

S ha már itt tartunk, van egy ötletem! Kíváncsi lennék, hogy minden külső segítség nélkül kinek hány banda „van meg” a saját tavalyi listájából. Ezt akár az ehhez a cikkhez fűzött kommentben is közzétehetitek. Nem kell felsorolni a bandák nevét, csak azt, hogy 7/10 vagy 9/10 stb. Csak őszintén, puskázni nem ér!!!

És most, visszakanyarodva az eredeti tervemhez, írnék néhány gondolatot a listámon szereplő lemezekből kiindulva, olyan témákról is, amelyek az elmúlt napokban foglalkoztattak. Őszintén szólva, a Satyricon kivételével az összes többi anyagot minimum 3-4 hónapja hallgattam utoljára. Ez persze különösebben semmit nem jelent. Ezeket az albumokat most is jónak tartom és szeretem. És egy esetleges haveri beszélgetés alkalmával ugyanúgy dicsérem, mint egy évvel ezelőtt. Ezek a lemezek, úgymond, „bevonultak” az adott banda munkásságáról alkotott véleményemben a jó lemezeik közé.

Viszont azt magammal kapcsolatban is tisztán érzem, hogy annak ellenére, hogy jó anyagok, csak nagyon kevés mai album marad meg nálam a „sűrűn hallgatott kedvencek” kategóriában. Szerintem jó páran vagyunk így ezzel. A változatosság gyönyörködtet elv bennem is erősen dominál, mindennapos a csábítás az újabb és újabb zenék iránt. Ma már inkább szenvedélyes zenehallgató, mintsem gyűjtő vagyok, de azért így is elmondhatom, hogy rengeteg frankó CD porosodik rég hallgatott állapotban az elmém memóriapolcain.

Sokaknál, akik nagy lemezgyűjtők, ez fizikai formát öltve is látható a szobáik falát beborító több száz vagy több ezer különböző hanghordozó formájában, őrizve 20-30, vagy talán még több év megannyi, számukra kedvenc zenéit. Ugyanakkor ebben az egész gyűjtögetősdiben az az ironikus, hogy a gyermekeink vagy unokáink értéktelen kacatként dobják majd a kukába ezeket a cuccokat. Vagy mert nem ilyen zenét szeretnek, vagy mert azt mondják, „ha akarom, a neten bármikor meghallgathatom”. Ez a hozzáállás már igencsak érződik a mai generációkon.

És olyan szempontból igazuk is van, hogy a LÉNYEG azért mégiscsak a ZENÉN van!!! Azt pedig most már külön hanghordozó nélkül is hallgathatok jó minőségben. A többi pedig csak forma, külsőség, csomagolás. Gondolom, ha csak egy szép festménnyel vagy képpel ellátott, üres CD- vagy bakelit lemezborítók lennének, bennük 10-12 darab húsz-harmincsoros verssel, nem nagyon gyűjtögetnék az emberkék. Ezekben a ZENE az igazi érték, hiszen elsősorban emiatt vesszük meg őket. És ha ezt ingyen letölthető, digitális formában is megkaphatja az ember, szerintem azzal sincs semmi baj.

Ez az mp3-letöltősdi egy kicsit hasonlít a kazettamásolós korszakhoz. A kazikhoz sem volt borító meg szövegkönyv. De a zene rajta volt, a többit meg leszartuk. Olcsóbb volt, mint egy bakelitlemez, és több zene fért rá. Ez két elég nyomós ok volt, ami most is ugyanúgy igaz az mp3 fájlokat tartalmazó, írható CD-k esetében is. Az, hogy ki melyik (az eredeti gyári vagy az írott) változatot részesíti előnyben, szuverén dolog.

Ezt csak azért írom, mert bizonyos oldalakon egyre több olyan sznob, önajnározó megnyilvánulást tapasztalok a gyűjtők részéről, mintha ők felsőbbrendű zenehallgatók lennének a magamfajta, túlnyomórészt letöltős csávókhoz képest. Csak azért, mert ők eredetiben vásárolják meg a CD-ket, és büszkék rá, hogy már 1666 darab van belőlük a gyűjteményükben. Igaz, ebből 1500-at csak egyszer hallgattak meg, amikor megvették. Gratulálok! Ti vagytok a „true” metalosok.

Természetesen nem minden lemezgyűjtőre igazak az előbbi sorok. Akiket ismerek, azok túlnyomórészt korrekt, normális fazonok, de az is tény, hogy van köztük néhány „elszállt, nagy arc”. Bár a zenehallgatási szokások és az ezzel kapcsolatos eszközök folyamatosan változnak, egyvalami egész biztosan nem változik, és ez a ZENE iránti szeretet az emberekben.

Befejezésül, hátha valaki még nem ismeri, jöjjön egy idevágó idézet a jó öreg Ludwig van Beethoven-től: „A ZENE MAGASABB RENDŰ MINDEN TUDOMÁNYNÁL ÉS FILOZÓFIÁNÁL.”

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!