Impellitteri: The Nature Of The Beast (2018)


Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
w.w.w.impellitteri.net

Lehet, hogy én vagyok túl fantáziátlan, esetleg alulképzett – már ami a zenei tudományokat illeti, és bizonyos szempontból sajnos van is benne némi igazság –, de soha nem értettem, miért tartják a pozitív értékek csimborasszójának, ha valakit, vagy valakiket a leghangosabbnak, esetleg a leggyorsabbnak titulálnak a heavy metalban. Vallom, hogy a művészetet – és a metal tud az is lenni, bármennyire is a popkultúra része (ami már a nevéből adódóan is kulturális értékké vált) - nem decibelben, vagy az egy másodperc alatt lejátszott hangok számában mérik, és ha ez utóbbi magas értéke feltételez is némi technikai képzettséget (Túrisas kolléga nyugodtan cáfoljon meg ebben), a végeredmény szempontjából puszta cirkuszi mutatvány, aminek köze sincs az esztétikához. (Szép lenne, ha a festészetben a minőséget az ecsetvonások sebessége jelentené, micsoda rapid műalkotások születnének!)

Nos, Impelitteri az a gitáros, akinek a neve mellé a nyolcvanas években sikerült odaragasztani az említett jelzőt, hiszen shredder képessége önmagáért beszélt, illetve rohant – ma, az internet korában persze már tinédzserek tucatjai képesek lejátszani azt, és úgy, ami hősünk hírnevét megalapozta –, ám én a személy szerint mindig is legalább annyira rajongtam dallam- és kompozíció-képességéért, mint neoklasszikus technikai felkészültségéért, amivel a zenében is bebizonyította a hangok permutációjának és variációjának matematikai összefüggéseit.

Chris példaképe, mint kortársai közül oly sokaknak, letagadhatatlanul Blackmore volt, nem csak a neoklasszikus alapok, hanem a zenei kiiindulópont és szervező értékek miatt: a gitáros által világgá pengetett szerzemények forrását könnyű megtalálni a Rainbow világában, jóllehet, egy jóval modernebb, metalosabb felfogásban, amiben a gitár példaértékű erővel visít, a dobok elefántcsordaként dübörögnek, a basszus pedig úgy röfög, mint egy megvadult vaddisznó horda.

Nem nagyon akarok a múltban kaparászni, aki szereti a gitárost, az úgyis tisztában van eddigi munkásságával – ha meg nem, uccu neki, itt, a blogon már többször értékeltük aktuális lemezeit -, talán csak annyit említenék, hogy neve ugyanúgy összeforrott Rob Rock-kéval, mint Blackmore-nak Dio-éval: ha fogalmazhatunk kissé profánul, a zsák tényleg megtalálta foltját, és az általuk készített lemezekben a metal underground sajnálatosan elhallgatott, ám színvonalukban nagyon is példaértékű alkotásait tisztelhetjük.

A két zenész ismételt egymásra találása óta ez már a harmadik etapja a koprodukciónak – bár a termékenységet idézőjelbe tenném, hiszen jelen, rövidke albumon is két, tulajdonképpen felesleges feldolgozás szerepel – , ám  mint az ezt megelőző "újkori" lemezek esetében, most sem vagyok maradéktalanul elégedett: tökéletes szólók, bika hangzás, felesleges cicoma nélküli speed-power metal himnuszok, melyek egy kerekekig felgépfegyverezett katonavonat erejével szórják zenei csapásaikat az arra érdemesekre – hát akkor meg mi a bajom? Talán paradox módon éppen a csapat szeretete, ami érzékenyebbé tesz a már egyszer lejátszott panelek felismerésére, így az ismerős sémák nem üdvözlést, hanem hiányérzetet szülnek. Mert az önidézés szép dolog, de hát a tudományos életben sem díjazzák, ha valaki a régebbi dolgaiból összeollózott részekből próbál valami újat létrehozni – ez esetleg csak a rendszerszervező zseniknek és a politikusoknak sikerülhet, utóbbiaknál jó adag szemfényvesztéssel együtt.

 Új dolgot tehát ne várj: ha ismered Impellitteri munkásságát, akkor minden egyes szerzeménynél eljátszhatod a „hol is hallottam ezt már korábban” játékot, még az a szerencse, hogy a nyertesnek elég pusztán a gitáros diszkográfiáját töviről-hegyire fújni, és akkor garantált a győzelem.

A másik gond, amit érzek, elsősorban a dallamokból fakad, melyeket ezúttal sem sikerült olyan fülbemászóra applikálni, ahogy azzal a Impellitteri múltjában már szembesültünk, a keménykedésben és rohanásban éppen az az érzékenység veszett el, ami feltétlenül szükséges lenne az igazi feszültséget létrehozó ambivalenciához. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kezdő „impellér” ne találna a lemezen a háziasszonyok megríkatásához szükséges elemeket, persze a releváns zenei környezethez igazítva, de a haladókban már nem biztos, hogy vulkánt fog robbantani a lelkesedés és a csodálkozás. S hogy az elismerő biccentés mennyit ér a mai jóléti, fogyasztói világban? Azt döntse el mindenki saját igényei és elvárásai szerint.

Garael

 

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!